Meggy és jazz

Ül háttal mindennek.

Csendben.

 Hallgat.

 Hallgatása mögött van valami, mi sokkal többet mond minden szónál.

Mert van, hogy a szavak már nem jelentenek semmit.

Jobb lenne egy ölelés.

Csak várni, míg mindent felold a csend.

Hagyni, amíg lassan szétszóródik a házban, kertben, lakatra zárt várban.

 És végül megpihen az ágyban, a takarót magára húzza, és ásításával elzavar minden régi kimondottat és ki nem mondhatót.

Last Night I Heard Everything in Slow Motion by Oliver Tank

Soha nem felejtem el azt a hozzászólást amit az egyik olvasómtól kaptam, ha jól emlékszem a : A fa, a szél és a nő című írásomra. Azt írta imádja, hogy nem Barbi irodalmat írok és hatok az írásaimmal. A lélekre. Azóta ez a "valaki" a barátom lett. És sokan mások, kik el akarták mondani nekem és el is mondták, fontos nekik amit csinálok.

Nem fogok csajos blog versenyeken nyerni. Már tudom. Nem fogok ruhákról, sminkekről, hogy legyünk szexicicák az ágyban témákról írni. Nem fogok férfiakat becsmérelni és azt sem fogom javasolni, hogy csábítsunk el és vonjunk mágikus hatalmunk alá családapákat. Nem lesznek sem karriertanácsok, sem eladható ízek és érzelmek. Nem fogom megmondani, mi az okosság. Mert nem tudom.

Ez az egész itt a tapasztalásról szól és a bátorságról. Önmagunk megismeréséről és azoknak az érzelmeknek a megéléséről amiket oly szívesen elrejtenénk, mert fájdalmas a szembesülés. Nevezhetnénk itt a Földön az életet, túlélő tábornak. De nem tudok hinni abban, hogy az, bár kétségtelen, hogy minden erőnket igénybe veszi, hogy helyt álljunk. Nem akarom  elrejteni, hogy ez nehéz. De beszélni szeretnék nektek az utak és a megélések sokszínűségéről. Arról, hogy a tragédiáink és a fájdalmaink reményt és lehetőséget adnak. Minden híreszteléssel ellentétbe. Reményt adnak arra, hogy felfedezzük önmagunk, az elfogadás a megértés és az együttérzés segítségével. Igen, a fájdalmak, a tragédiák a könnyek elrejtet világaiban kutatok. A lelkek világába. A csodáitok világában. Mert hiszem, hogy azok vagytok. Hiszem, hogy nincs az a hiba, tévedés, félelemből elkövetett bűn ami mögött ne lennétek csodák. Nekem csoda amit kapok. Csoda, hogy olvastok és olyan sokat tanulhatok, rajtatok és a történeteken keresztül, magamról. Hiszem, hogy az emberi szenvedés nem szégyen, hanem lehetőség, mindannyiunknak. És hiszem, hogy akkor lehet igazán nevetni, örülni egymásnak, ha megéltünk és kitettünk magunkból mindent, mi fájdalmat okozott, nekünk és másoknak.

Nem leszek soha Bloggerina. Nem tudok az lenni. Ez jól is van így. Nem az az én utam.

Továbbra is megszállottan kutatom a lelkeket és önmagamat. Ez a dolgom. Tudom.

Köszönöm, hogy vagytok. Ennél nem kaphattam volna többet. Ez több mint elég.

Könnyen felkapja elegánsan megemeli, majd egy apró tölcsérbe hajítja. A színe közben sárgából pirosra vált a szemem láttára. A kis levél tökéletesen átadja magát a szélnek, belefekszik a tenyerébe egy pillanatra sem hallom az ellenkezését. Bal szemével a jeges párán átvillanó Napra kacsint. A jég még csak cicázik az ereszen csimpaszkodó vízcseppekkel, hideg újját érinti az arcukhoz azok meg félelmükben elengedik az eresz szélét és a földre zuhannak. Az imént felkapott és össze-vissza kevert leveleim karjukat kinyújtva menekítik őket. A sorsuk elől.

Nagy pöttyös bögrével a kezemben, fahéjas tea illatába tetőtől-talpig beburkolva álmosan figyelem, minden érzékem kitárva hallgatom most utoljára a kertem sors szimfóniáját a nagy ablakon keresztül. Valami egészen természetes de mégis emberi aggyal felfoghatatlan csak érezhető rendszert követ ez az egész. Születés, halál, születés.

Miközben ezt gondolom az a megfejthetetlen forró érzés futkározik a hasamban az ami a leheletemet is forróvá teszi, az ami kicsi lány korom óta bekapcsol bennem ha próbálok valamit nem a szívemmel megérteni. Mint egy figyelmeztetés képpen egyszerűen csak kiránt az emberi mivoltomból és a gondolhatón túlra repít.

A kertben a levelek még mindig táncolnak a széllel ki tudja merre tartanak. Merre tartok? Kérdezem belesúgva a fahéj illatába. Már rég tudom, hogy nem csak sodródom, hogy a belső érzéseim  rég nem állnak ellent a megtapasztalásnak és, hogy a jó és a rossz csak az emberi törvények szerint olyan fehér és fekete. Nem az Ég törvényei szerint. Egy rövid lélegzetnyi időre becsukom a szemem. Látom, hogy nem tudom nem a sorsom követni, hogy pontosan érzem az utat és, hogy bár annyiszor sértem fel a térdem és a lelkem, annyiszor bántok másokat, mégsem tudom megváltoztatni ezt a teste belüli repülést. A repülést mely tudom valami hatalmas és tökéletes rendszer ritmusát követi.

A Sors törvénye. Hisszük és nem hisszük, mióta csak létezünk. Mi ez? Felelősséget nem vállaló önátadás egy rajtunk kívül álló felsőbbrendű hatalomnak? Vagy egyszerű eggyé olvadás? Látható vagy láthatatlan? Tudatos, vagy tudattalan? Micsoda színpompás játék, akár csak a levelek a kertemben, ahogy a levegőt festik a szél szeretőjeként egész könnyedén. Áldozatok vagyunk? Vagy teremtők? Kiszolgáltatott szenvedői bűneinknek? Vagy tanulók, kik néha elbuknak az adok-kapok játékban?

Nem tehetem, hogy ne higgyek a Sorsban. Abban a Sorsban mit tudom én írtam valamikor magamnak egy nagy könyvbe. Én írtam minden sorát. Én választottam társaimat és ők engem. Egymást keressük, bántjuk és szeretjük. Adunk és kapunk és ha egymás lelkét cibáljuk, cibáljuk önmagunkét. Nem rajtunk kívül álló hatalom rendelkezett. Mi voltunk kik tudtuk mit akarunk tapasztalni, hogy végül ha mindent végigjártunk megértsük nincs más, nem lehet más, csak a szeretet. Kanyargós utak vezetnek Sorsunk útján. De tudnunk vagy legalább éreznünk kell a felelősség a miénk. Mindent kitaláltunk egykor, kitaláltuk kit bántunk és kinek hagyjunk, hogy bántson. A kérdés csak egy dolog: Gyűlöljük e Sorsunk azon szereplőit, eseményeit kikkel mi magunk kötöttünk szent egyességet életeink során.? Vagy képesek vagyunk megérteni őket kik lényükkel tanítanak sokszor tudatlanul, sokszor a legmélyebb kétségbeesésbe taszítva minket. Megértjük és elfogadjuk-e valaha mi választottuk tapasztalásainkat és hálát tudunk-e  adni mindazoknak kik így vagy úgy segítettek minket utunkon. Elfogadjuk-e nincs jó vagy rossz, csak hitek, mik akadályoznak a megértésben.

Mi itt mind segítjük egymást, mindenkit önmaga felé. Valós lénye felé. Az egyetlen igazság felé ahol már nincs félelem, ítélkezés, mert értjük mi miért történt. Egy dolog miatt történt, hogy kiegyenlítődjön mindaz mit a tapasztalásaink hevében elkövettünk vagy elkövettek ellenünk. Nem áldozatok vagyunk, nem gonosztevők, csak a nagy jövés és menés közben így vagy úgy segítjük egymást végső céljaink felé. Ez a cél a szeretet  szent minősége. Az egyetlen valós energia. A többi csak álom. A mi mesénk.

A Sors sodor. Mi lejárt mi már nem kell azt  a szél felkapja, életemből könnyen kicsavarja és viszi. Pöttyös bögrével a kezemben mégis könnyes szemmel állok meztelenül a kertem halott virágai előtt majdnem vigyázzban. Azok meg csak kacagnak, pörögnek, forognak, pirosan, majd sárgán a gondolataim előtt.

Elheverek a nagy kanapén. Olyan régóta úton vagyok. Már nem tudatlanul megyek. Tudom. Mindennek helye van. Ebben a végtelen hosszú lélekéletben és ebben a rövidke emberiben.

Hálát adok mindennek és mindenkinek. Tudom, hogy helyetek van, volt és lesz utazásaim során.

Jó szelet kívánok mindenkinek.

Sors kuglóf fűszerekkel

Hozzávalók

-25 dkg liszt

-10 dkg cukor

-20 dkg olvasztott csoki

-egy tk. sütőpor

-1,5 dl olaj

-3 db tojás

-fahéj, szegfűszeg, kis tonkabab, kardamon

- pár csepp rózsavíz

A tojásokat felverem, a cukorral és olajjal kikeverem, a lisztet a sütőporral hozzászitálom. Az olvasztott csokit is belekeverem és hozzáadom a fűszereket és rózsavizet. A formát kivajazom és a tésztát 170 fokon 15 percig sütöm, majd még kb. húsz percig. A tetejét ha kihűlt csokival bekenem és kandírozott rózsával díszítem.

.

Az a megtiszteltetés ért, hogy ajánlót írhattam egy könyvhöz, ami ma került a könyvesboltok polcaira. A könyvben a rövidített ajánlót olvashatjátok. Íme a teljes szöveg.

www.pioneerbooks.hu

Napokig csak kerülgetem. Becsukom, kinyitom majd újra be. Próbálom olvasni de valami bennem még nem engedi. Kitalálok mindent, hogy megindokoljam, miért nem figyelek rá és közben sóhajtozom. A Sors hívása az. Tudom. De még nem akarom.

Hope. Remény. Sütemények, receptek. Nem, nem, nekem ez most sok! Most erre képtelen vagyok!  És úgy feszít belülről az ellenállás, hogy majd szétszakadok. Nagy levegőket veszek és becsukott szemmel azt kántálom csak magamnak : Ez nem lehet. Hiszen ez az én illatos történetem!  Akkor még nem tudtam, hogy valóban az enyém.

Még néhány napig rakosgatom, asztalról az ágyra és ágyról az asztalra. Néha beterítik az édes morzsák, amelyeket finom mozdulattal söprök a padlóra, hogy a betűk kilássanak a világomra. Aztán egyik éjszaka, könnyek között, mert megsiratott a saját életem, az egyik apró morzsa megcsillant a papírlapon. Mintha csillag fénye hozott volna reményt adó puha üzenetet, egy másik világból. Aztán a fényecske nem hagy nyugodni belém költözik, szívembe piszkál. Fejemben zakatol.  Fekete betűk, sütemények illata, szerelmek és történetek kezdenek keveredni a házban kavargó édes tészta illatával. A titkaim előbújnak a nagy tálalószekrény kulcsra zárt fiókjaiból, és halkan suttogják az imát: “Hajítsd a tenger mélyére az ő bűneiket.” Rós Hásáná ünnepe van, az Újév és a bűnbánat időszaka a zsidó hagyományok szerint.

 Teával az asztalomon, édes vajas süteménnyel a kezemben, lábaimat felhúzva, olvasni kezdek. Leríni sem tudom amit érzek. Egy nő, aki süteményeket süt, titkos családi receptek alapján. Kicsi lányát egyedül neveli, sérült, mert bántott és bántották. Titkokat talál, amelyek bujkáltak, talán nála is a nagy étkezőszekrény aljában, évtizedekig. Nem tudja ki is ő, mert  bezárta magát a saját világába. Csak a süteményei viszik azt a különös fényt mit önmagában hordoz. Rós Hásáná. Egy tengerbe morzsolt sütemény, és bűnök miket messzire visz a víz. Aztán már zokogok. Tudom, hogy nem lehet ez más csak a Sors. A Sors tette asztalomra Hope meséjét. A Sors ami belekever minket azokba a történetekbe, amelyek igazi hatással lesznek az életünkre. A titkainkat  feszegeti amik talán értelmet nyernek  utódaink által, célt és összetartozást hozva a nehéz időkben, így változtatva a terheket örömmé. Azt, hogy mi itt mind egyek vagyunk. Egy felé megyünk csak más utakon. Igen, vannak történetek amik visznek, sodornak nem magyarázatot adnak csak valami bizonyosságot a szívben, hogy mindennek mi történik helye van. Tökéletes helye az utunkon. Sütemények illata, hit az egységben, titkok és szerelmek. Életek fekete foltjai, mik áramlanak míg el nem viszi őket a víz, hogy új boldogabb életet hozzanak egy derűsebb napon.

Aztán az utolsó éjszaka, könnyek között, mert megsiratom mindazt mit hozott és vitt, az egyik apró morzsa megcsillant a papírlapon. Mintha csillag fénye hozott volna reményt adó puha üzenetet, egy másik világból. Utolsó bizonyosságként megtudom, hogy az írónő egy napon született velem. Azt hiszem ez elmesél mindent arról ez a könyv mit is jelent nekem. Személyes lett. Ebben a pillanatban csak az enyém. Visszavonhatatlanul.

A konyhámban fahéj és cukor illata. Csillagos pitét sütök. Az illat átölel a meséivel.  Pont mint Hope-ot, valahol Amerikában.

www.pioneerbooks.hu

Habos, epres, kertes, csokis, lent és fent torta

Hozzávalók

20 dkg csokoládé olvasztva

10 dkg cukor

22 dkg vaj, olvasztva

6 evőkanál liszt

8 db tojás

vanília

Az tojások sárgáját, a vajjal a cukorral kikeverem. Kanalanként hozzáadom a lisztet és tovább keverem. Az olvasztott csokit is beleteszem. A fehérjéből habot verek és beleforgatom a tésztába. Kivajazott formába öntöm és 170 fokon 20 percig sütöm. Majd 150 fokon tovább amíg meg nem sül.

A krém

500 ml tejszín

cukor

két rúd vanília kikapart belseje

habfixáló

sok friss eper

A habot minden hozzávalóval felverem és rákenem a tésztára. Sok-sok epret teszek rá.

És kész...

Fotó: Emese Altnőder