Úgy álltam ott, olyan tétován és olyan védtelenül, ahogy csak az a nő áll, kinek sorsát tévedések és összegubancolódott történetek uralják. Úgy álltam, mint akit képes felfalni egyetlenegy pillantás, vagy felé élesen repülő, mocskos gondolat. A testemet Budapest híres vize próbálta felmelegíteni, bújtatni, áttetsző, folyékony szövetével. A fényeket félretolva az eget lestem és csodáltam, befogadtam a mozdulatlan, békés csillagokat, amelyek fénye a szemembe csapódva, újra és újra figyelmeztetett, megtört törékenységemre. Azt hiszem, valamit elveszítettem, és csak hinni tudom, hogy valamit talán nyertem is. Így álltam ott. Védtelenül. Lent a víz, belül a tévedések dühe, felettem az ég. Réges-rég halott, de mégis fénylő csillagokkal.
Nem tudom, mi az, amitől egy nő képes védettnek érezni magát? Talán az utak azok, amiket bejárt, rögösek vagy simák, de utólag semmiképpen sem egyenessé húzhatók. Talán az teszi védetté, mit adni tudott magából. Kitartani, minden szentséget magában ringatni és nem engedni mások által elvenni. Mi az, mi megtartja belül az erőt, azt a bizonyos női erőt? A férfi az? Egy gyermek? Vagy a mindent túlélés képességében való hit? Vagy az, ha ezt az erőt másoknak is adhatod, nem csak önmagadért terelgetheted, szelídítheted? Honnan jön és hogy tud bármi áron is áradni, akadályokon átugrani, szaladni, vagy csak egyszerűen átvonszolni az embert a mából a holnapba? Hogy tud olyan erő létezni, ami félresöpöri a saját indokokat, ha kell és megbocsájt, egyenes háttal, emelt fejjel hisz a jobb jövőben? Hogy tud ez az erő ennyire remélni, szeretni? Valaki mondja meg - hogyan? Mi tesz egy nőt minderre képessé, kifelé erősnek tűnő, de belül oly törékeny, sokat tévedő, vétkező, szerető, ingatag de mégis harcos lélekkel?
Például az a néni, akit ma láttam, ki egyenként számolta ki a kenyérre valót és mély ráncaiban csak egy futó pillanatra telepedett meg a reménytelenség, ő hogy csinálta? Hogy ment át örömön és bánaton, hogy kapott és hogy volt képes elveszíteni? Honnan volt az ereje? És honnan az a fény a szemében? Miért nem fénytelen, tompa, mint a padlásról-padlásra hurcolt régi tükrök? Áll vajon valaki vagy valami a tükrök mögött? És ki? Mi az? Amint a néni fénylő, még mindig élettel teli szeme fénye cikázott a szemembe, önkéntelenül a saját szemem sarkához értem, és a jobb kezem legkisebb ujjával, beletúrtam a szarkám lábaiba. Az idő ott ketyegett a bőröm alatt. A kakukkok belecsíptek a fülcimpámba. Halkan felsikítottam. Elveszett az erőm. Sehol sem találom. Szorosra zártam a szemem, kizárva a fényeket és átadtam magam Budapest, híres selymes vizének. Hátha megsúgja a válaszokat nekem.
Akkor suhant oda hozzám. Pont akkor, mikor már hiába próbáltam több levegőt kivarázsolni abból a nagy, merülés előtti sóhajomból. Már csak egy volt szerető hiányzott!- gondoltam volna, de mivel már eljutottam a minden mindegy szent állapotába, megadtam magam. A szarkák a szemem sarkában összerándultak, aztán éreztem, ahogy majdnem kiszaladnak a halántékomig. Próbáltam érzelem nélküli arckifejezéssel kordában tartani őket, hogy kisimuljanak, de nem engedelmeskedtek.
-Mikor is találkoztunk utoljára?- kérdezte mindeközben a volt szerető.
-Majdnem tíz éve -rebegtem.
-Szebb vagy mint valaha!- mondta ő.
Erre olyan dühös lettem, hogy a szarkák a szemem sarkában, kinyújtották hosszú lábaikat és beletapostak a halántékomba. Megszólalni sem tudtam.
Kérdés nélkül válaszolt.
-Szebb vagy, mert a szemedben és az apró ráncaidban benne van minden, amit azóta megéltél, mióta nem láttalak. Ez tesz ennyire széppé.
Nem tudtam neki semmit mondani. Hazamentem. Nem volt kedvem beszélgetni vele.
A házban nem volt szuszogás. A szellemek is átköltöztek a szomszédba és az ágyon felejtett apró szívecskés pizsama várt csak a gyermekem illatával. Az arcomhoz emeltem és beletúrtam minden létező szeretetemet. A tegnapi játékok hangjai kint futkároztak a kertemben. Behúztam a függönyöket, ilyen szomorúan, védtelenül ne lássanak, nehogy elfecsegjék bánatomat, futkározás közben a kicsi lányomnak, ha holnap újra belép a virágaim közé. A ruhámat a földre dobtam, és finoman lépkedtem át a szobán, csendre intve a padló reccsenéseit, nehogy felzavarják a résekben hagyott fájdalmas szavakat. Az ajtón lógó könnyű ruhát hiába próbáltam elkapni, az csak csúszott ki a kezemből, mert ablakon beszökő kacér szél csiklandozta. Már megint a szél. Az a szél. Ahogy hátat fordítottam neki, megláttam magam a tükörben, és fejemben csengett-bongott a régi szerető mondata: Szebb vagy, mint valaha!
Nem nyúltam a világosság után. A félhomályban, utcák, házakba érkező finom fényében, résnyire húzott szemmel, figyeltem a tükörképemet. A kezemmel végigsimítottam a karom. Az idő hozta félelmeket messzire űzve, érzékeltem, hogy semmit sem változott. Az illata még mindig vanília, íze valamiféle, ismeretlen fűszer, vagy gyümölcs. Lassan bontottam ki a hajam, a szálacskák kötegekbe összeállva zuhantak a vállamra, majd a tarkómat elhagyva, jobbra és balra hintáztak egyet-egyet, mielőtt megálltak a hátam közepén. A majdnem feketéből fehér szalagok kacsingattak kifelé. A szemem sarkában csücsülő szarkáim felé igyekeztek, akik még mindig ott lóbálták lábaikat az idő ritmusára. Az egyik fehér szalagocskát megfogtam és az utcáról beszűrődő fény felé vonszoltam. Akkor értettem meg az én sötét hajam titkait, rejtett történeteit. A fehér szálacskákban, pont mint a régi filmkockákon elevenedtek meg az emlékeim. Képük rávetült a tükörképemre. Láttam azt az éjszakát, mikor a bánat egy lehelettel festette fehér szalagokká a majdnem feketéket. Testvéremért virrasztottam, imádkoztam, könyörögtem, éghez és földhöz. Végül csak a hajamban rejtőzködő sok-sok fehér nyom maradt. Láttam a terheket, amiket nem tudtam cipelni, és kihúzták hajamból, minden feltűnés nélkül az életet. Ujjaimmal tapintottam tovább a testemen hagyott idő-nyomokat. A szemem sarkában azok a már sokat említettek kényeskedtek. Egészen szétszéledtek. Ahogy beletúrtam a mások szerint széppé tévő ráncaimba, olyan hangos nevetésbe kezdtek, hogy a tükröm majdnem berepedt. S akkor ott, az emlékek hangjai is tolongani kezdtek, és visszaidéztem minden nevetést, csengőt és bongót ami egyenként mélyítette, a most már tudom, nevető ráncaimat. A bőrömön, az arcomon a hajamon, mindenhol otthagyott az idő egy apró jelet. A testem térkép, az itt töltött életemről szóló, vidám vagy keserű lenyomat. A szépsége még mindig megmaradt, csak megjelöltek a fontos történetek. S mindazok kik, fontosak. A mellem kereksége, kislányom ajkai között lett gurgulázó nevetés. A bal combomon lévő egy-egy megpattant ér, a felemelt és letett terhek nyoma. Az apám ott van a jobb térdem felett, hosszanti hegként, mikor nem hallgattam rá, és végignézte, hogy elesek, majd csókolva felemelt. A süteményeim, ilyen, olyan égetett foltok a kezemen. A szám sarkában kis félhold ránc, a csak mosolyban látható szerelem. A jobb kezem negyedik ujja, messzire gurult eskü. Az anyám minden elmélyült vonás, amiben magamat is meglelem. Minden nyomom valakié a testemen. Ez, ami széppé tesz. Hiába ketyeg bőröm alatt az idő.
Az ajtón függő könnyű ruha, még egy utolsót szusszant a széllel történt afférja után. A testem nyomait nyafogva fogta körbe. Lassan sétáltam át a szobán. Nem takartam le a tükröket. A szarkalábak behúzták hosszú lábaikat a paplan alá, ne fázzanak. Együtt aludtunk el, és álmomban már tudtam, honnan fakad az erő. Az az erő. Azt hiszem, ki nem mondható, csak érezhető titok, mit minden nő, így vagy úgy de birtokol, s amit valahonnan az Égből kapott. Minden, amibe nem halsz bele, megerősít - mondják. Már tudom, nekem legalább száz életem van. Kilencveneggyel több, mint a macskáknak.
Igen. Azt hiszem, elkezdtem megszeretni a ráncaimat. Velem együtt fejlődnek, élnek, szeretnek. Születnek. A mélyükön olyan történetek rejtőzködnek, amik mások számára talán nem is érthetők. Egészen addig míg egyszer igazán belém nem néznek. Míg a jeleimbe el nem merülnek. Mert, mindent mi vagyok, itt hordok a testemen. Visszavonhatatlanul.
Fánkocska, epres, fűszeres krémmel
Hozzávalók 18-20 db pici sütihez
-10 dkg liszt
-10 dkg vaj ( nem margarin! )
-1 dl tej
-1 kk só
-1 ek cukor
-4 tojás
A tejet, a vajat, sót, cukrot egy edényben felforralom, majd hozzákeverem a lisztet, és addig keverem, míg elválik az edény falától. Átteszem egy tálba és közben felverem az egész tojásokat. Apránként adom hozzá a tojásokat és közben végig kevergetem. Akkor jó a tészta, ha a két ujjunk között ki tudunk húzni belőle egy erős szálat.
Egy sütőlapra papírt teszek és a tésztát nyomózsákba töltöm. Dió nagyságú, kicsit tömött halmocskákat nyomok belőle a lapra. 200 fokon kb. 12-15 percig sütöm, amíg meg nem emelkedik és meg nem pirul. A sütő ajtaját kinyitom, miután lezártam és pár percig szikkasztom. Ha kihűltek, levágom a kalapjukat.
Az eperkrém
Hozzávalók
-4 dl tejszín
-1 dl előre megfőzött, pépesített eperpüré (én tonkababot reszeltem bele!)
-20 dkg fehér csoki
-egy nagy doboz friss eper
1 dl felforralt tejszínt az összetört fehér csokira öntök. Addig keverem, míg fel nem olvad. A maradék tejszínt habbá verem (hogy tartson, tegyetek bele habfixálót, ha akartok! ). Hozzáadom óvatosan a fehér csokit és az eperpürét. A sütikék aljába töltöm a krémet, egy szem friss epret teszek rá, végül ráadom a csinos kis kalapját. Hűtőbe teszem és tádámmm!!! :)
