A nő báb, ágak végén csüngő.
Aztán lepke, színes vagy rejtőzködő.
Reppen és leszáll.
Szárnyát ha kéz fogta, maga gyógyítja, és nem veszi vissza az ujjakon hagyott múlt porokat.
Nyomokat hagy, mert hisz.
Változtat a távolból és csukott szemmel figyel minden változást, mit lényével hozott.
Adott.
Fájdalmat okoz és nevetést.
A jó és a rossz, kőrforgás mi visz.
Sors fele repít.
Adás és kapás.
Elengedés és átadás.
Hiszi, hogy bábból lepke lehet minden lény, sírva is kivár és csak a végén mosolyog.
Az öröm könny tócsájába belelép.
Sáros cipőt is dédelget.
Öleléssel.
A nő elveszik, de nem hagy veszni.
Ha kézzel nem emelhet, emel lélekkel.
El nem fárad, saját tévedései zokogásában sem és zsebkendőkbe suttogja, ordítja tapasztalatait.
Majd mindent kimos, napra tereget.
Mások koszos, földre dobott lélekruháját , szívvel szappanozza.
Néha pedig dühvel.
Éles hangja végül megpihen és visszahívja kemény szavait, a dombok közül.
A Nő gyermek és játszik anyát és utcalányt.
Játszik sárkányt és végül magát menti meg, hercegnőként.
Királyra vár de koldust is szeret.
Elvár, követel is ha hiány marja, félelem eszi.
Majd egy igazi félelmek nélküli napon, hol a Nap úgy kel és nyugszik mi az a valós természete, egy érzésért minden ékszer csillogást, dobozba tesz.
Ha nem.
Minden elveszett.
Tudja, hogy egy férfinak nem lehet könnyű egy igazi nővel.
Egy olyan nővel aki az iránta érzett szerelem mágiája által valóságos, csodás képességű Istennővé válik.
Csukott szemmel érzi meg a férfi minden egyenes vagy ballépését.
A gondolati vagy fizikai valóságukban is megjelenő kísértéseket megismeri.
Egyetlen sóhajból.
Pillantásból.
Furcsa mozdulatból.
Hangból, érzetből, álomból.
Az érzékszervei átlépik a saját határaikat , a szaglás, a tapintás, a láthatatlan meglátása, megérzése, a ki nem mondott rejtett vágyak meghallása szuper, mágikus képességé alakul.
Lát.
Érez.
Véd.
Mindent tud.
Mágussá alakítja a szerelem alkímiája.
Védelmet vár.
Szent szövegben kutat.
Szent szövetséget keres.
A férfi új otthonra leljen.
Benne.
Egy érzést hajszol, hogy neki magának se kelljen tovább mennie.
Úttalan, utakon.
Hogy követni tudjon és hagyják követni.
Mert ha nincs helye,
hibázik, téved, arca szíve fájdalmában torzul, feketévé.
Ha otthonát, világát és terét fenyegeti a félig érzett érzések kegyetlen démona.
De mégis.
Küzd, harcol, majd végül fejet hajt.
Minden tudását elveszi magától, ha kell és újra felneveli, önmagát.
Színesebb pillangóvá.
S mikor elrepül végleg a Földtől az Ég felé, nevén szólítja minden csillag.
Mert minden egyes lényt,
mindig,
elveszíthetetlenül,
ott hordott a sejtjeiben.
Érzett.
Öntözött.
Felnevelt.
Sokszor láthatatlanul...
Isten előtt végül szól:
"Sorsom voltál, sorsom kincsei vagytok mindannyian.
Hálás vagyok.
Nő lettem.
Nő vagyok.
Éltem.
Szenvedtem.
Küzdöttem.
Szerettem.
Még magammal is.
Mindezért."
