Mandulás sütemény, dobozos.
Alma egy szelet.
Az írott szó a konyhában ténfereg, elbújik a lábasok közé.
Üresen dobog a szív a konyhapulton.
Nincs kinek süssek, szíveket édessel töltsek a keserűség után.
A nő a férfinak süt.
De most illat nem repül, nem kacag.
Nem terül el utcákon.
Nem mesél.
Nem könnyezik.
A tésztába csak az Ég zokogna szüntelenül, de azt nem akarom.
Mohafoltok csúfítják az ablak alatt hagyott pici széket . A panaszaim csak ásítoznak és néha átszaladnak a mindig nyitott kertkapun.
Az utcára.
A nyitott kapun melynek zárja már soha sem kattan nehogy zárva találd, mikor megjössz.
Ha hosszú idő óta először és pont akkor ragadna magával az álom mikor itt állnál és kezed a kilincsre tennéd, soha sem bocsátanék meg.
Magamnak.
Macska és gyerek alszik kifliben egészként, várva a reggelt, hogy az eljövendő naptól mosolyom tartsa távol a kínokat.
Kínjaimat rejtsék ébresztgető, pajkos kacajok.
Titokként settenkedik bennem az idő mi a lábasok és koszos edények keringője közben sandít ki az ablakon, a víz csobogásán át is hallva a kapu nyikorgását.
De csak képzeletben.
Szerelmet hallok, vágyat, középen süppedő ágyat álmodok a család álma alatt.
De egyedül vagyok.
Üres tányérok, gyerek, macska szuszog.
Édes ízek vesznek.
Örök ősz lett.
Nyár közepén.
