Amit Isten egybekötött, ember ne válassza szét.
Ezt a pályaudvart vízköpő szörnyek őrizték. Csak egyetlen félig kész Angyal vigyázta az érkező és induló embereket a kupola legtetején. Onnan figyelte a szörnyecskék komisz és néhol gonosz játékait amit űztek az óta, hogy a sötétségbe süppedő mester kezei mély vonalakat véstek az élettelen kövekbe. Őket használva, arcukba teremtve azokat a tulajdonságokat mit az emberi vonások igyekeznek minden körülmények között rejtve tartani a világ nyitott szeme elől. Így lett mindez a szörnyek sajátja. Látható dühe. Kínja és sorsa.
Az Angyal a kupolán megfeszítve tárta szét csonka szárnyait, hátha képes felfogni és égbe söpörni a szörnyek suttogását amivel kábulatban tartották a messzi földről majdan érkezőt. Azt beszélték a szörnyeket dédelgető mester egy napon az épület jobb szárnyán dolgozott mikor is egy fehér toll hullott az orra hegyére. A toll egyik apró pihéje bekúszott az orrába és a tüsszentés ami megrázta az egész testét a mélybe taszította. A szörnyei meg csak kacagtak, még pedig úgy kacagtak, hogy a kiáltását sem hallotta senki a környéken. A testét, mikor rátaláltak színes üvegcserepek borították, átengedve magukon a nap fényét ami úgy burkolta be mint egy olcsó celofán a mennyországból. A fehér toll pedig ott ült mindennek a tetején. Bűnjelként. Még az Angyal sem tudta megmenteni. A démonjaitól. Így az épület félbemaradt, fél angyallal a tetején.
Egy ideig bedeszkázva állt a pályaudvar és senki sem tette be a lábát, elátkozott helynek tartották. A vízköpők táncoltak csak bent éjszakánként a cserepeken és a baljós sötét zene még a baglyokat is elriasztotta a környékről. De május havában történt valami. Egy fiatal építész érkezett a városba. Egy leánygyermekkel. Nagy palotákban dolgozott, templomokat és hivatalokat épített. Híre mindenhol megelőzte őt. Úgy tartották képes fényt vinni a sötétbe és színes üvegablakai olyan színeket engednek be az élettelen terekbe melyek messze űzik minden démon hamis énekét. Azon a napon kislányát kézen fogta és a tömeg csendes figyelmével kísérve belépett az alvó pályaudvarra. Az épület szörnyecskéi messziről lesték minden lépésüket. Karmaikat megélesítették, tollaikat felborzolták, torkukat köszörülték és várták a megfelelő pillanatot mikor hátulról az érkezők hátára kapaszkodhatnak. Fülükbe suttoghatják a félelmet ami aztán úgy fagyasztja meg a lelket, hogy az többé képtelen lesz nevetni és fénybe fürödni. De ekkor történt valami. A kicsi lány édesapja kezét fogva, apró lábacskáival a földön szanaszét heverő üvegcserepekre lépett amit még mindig a tragikus körülmények közt elhunyt régi építő mester megfeketedett vércseppjei díszítettek. Elengedte édesapja kezét és háromszor körbeforgott az üveghalmon. Szemét lecsukta, kezeit az ég felé emelte és halkan csak ennyit suttogott: Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! A lesben álló vízköpő szörny lelkek hirtelen fuldokolni kezdtek, csak alig tudták utolsó erejükkel elvonszolni magukat a kupola mögötti résekbe, hogy hosszú ideig ott bujkáljanak menekülve a kislány szavainak ereje elől.
Hónapokig dolgoztak az épületen. Sürgés-forgás felejtette el a várossal az átok meséjét a pályaudvarról. A szörnyek továbbra is a kupola tetején csücsültek de szemükből kikopott az a rémisztgető fény, és a véres üvegcserepeket rég összesöpörték. Színes ablakok kerültek a falakra melyek minden napszakban más és más képeket festettek a vágányokra, éjszaka pedig még élesebbé tették a csillagok ragyogását. Az új mester kicsi lánya nevetve futkározott az épületben mindig találva valakit ki mesélt neki, az élet dolgairól. Szeretett kérdezni és olyankor olyan nagyra nyitotta gesztenye szemét, hogy belefért az egész Világ és minden Univerzum. Viszont azt nem szerette ha őt kérdezték, olyankor egy pillanatra megremegett, szemét lecsukta és valami egészen különös kifejezéssel az arcán hátat fordított és a vágányok közé ült, kibámulva az innen apró lyukaknak látszó réseken a pályaudvaron túli világba.
Karácsony előtt pár héttel a belső és külső munkák nagy része a végéhez ért. Már csak az apja dolgozott a kupolán, nagy titokban, egyedül. A pályaudvar lassan megtelt élettel. Gesztenye és cukorka árusok érkeztek. Jegyárus hölgyikék bodorított hajukat túrták a fülke üvegében és mindenki az szerelvények érkeztére készült. A város lakói megtervezték útjaikat rég nem látott családtagokhoz és messze élő szerelmekhez, vagy csak úgy éppen az ismeretlen felé, mely oly izgalmat okozott, hogy lassan mindenki erről beszélt. A kicsi lány naphosszat csak figyelte a nyüzsgést, beszívta a sült gesztenye illatát és beleolvasott az emberek titkos történeteibe. Azokba a történetekbe amelyeket csak egy pillantás, vagy egy óvatlan mozdulat képes elárulni, mert szavakkal el nem mondható. Látott szerelemnek hitt ürességet, boldogtalanságnak hitt boldogságot, csúnyaságban szépséget, és igaznak hitt szavakban kihallotta a hazugság tökéletesen kivehető hangsúlyát, mit a tiszta szívűek úgy kapnak el mint egy kábult pillangót a nyári hőségben. Így teltek napjai míg édesapja a kupola fő ékességén dolgozott. A szörnyecskék csak néha bújtak elő ha egy-egy emberi szívben sötétséget éreztek a szeretet helyett és gyorsan lelkükbe mászva szétszakították belül a szeretet utolsó szálait is. A kicsi lány ilyenkor mindig háromszor körbeforgott és halkan csak ennyit suttogott: Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! A démonok ettől annyira megrémültek minden egyes alkalommal, hogy mielőtt pusztító munkájukat végleg befejezhették volna visszakényszerültek erejüket vesztve a szobraik börtönébe.
Mary félve lépett oda az egyik fülkéhez, hol egy szőke nő fürtjeit igazgatta az üvegben, láthatólag borzasztóan elégedett volt a tükörképével.
- Megmondaná kérem, hogy hány órakor érkezik a szerelvény?- kérdezte Mary, szinte csak besuttogva a fülke ablakán nehogy hangjával ébressze karján alvó gyermekét.
- 14:44! - üvöltött a szőke és a gyermek összerezzent hangja erejétől.
- Köszönöm!- válaszolta a lány és tenyerét a megriadt gyermek mellkasára tette, halkan csak ennyit suttogva: Szeretlek!
Az építőmester kicsi lánya éppen ekkor szaladt le a kupolából édesapjától, ki késésben volt nagy műve egy óriási angyal szobor befejezéséve, ezért türelmetlenül válaszolgatott kislánya kérdéseire. Mikor a lépcsőtől jobbra kifordult a pályaudvar várótermébe szeme összeakadt Maryvel majd egymásra is mosolygott.
- Gyere ülj ide mellém!- mondta a kislánynak és az szó nélkül oda telepedett a még festék illatú zöld padra.
- Hol vannak a szüleid?- kérdezte de a kislány arcán kiült az a bizonyos arckifejezés mint minden kérdéskor amit feltettek neki. Mary rögtön megérezte, az érzést sajátjaként élte, ezért bátorítólag puhán megsimogatta a kézfejét és többet nem kérdezett. Csak mesélt és közben olyan boldogan és reményteljesen nevetgélt, hogy a váróterem egészen felmelegedett a hangjától.
Mesélt egy szerelemről, mi egy virágos réten kezdődött, nyáron amikor a Nap aranyra festette a búzamezőket és fonnyasztotta a pipacsokat. Mesélt egy olyan szerelemről, mely kérdések és kétségek nélkül ragadta el, és a férfiról kinél szebbet, nemesebbet nem hordott még föld a hátán. Egy férfiról, kinek csókja meggy és haja pont mint a búzamezők a forró nyarakon. Mesélt örök esküről Isten előtt mit a szabadban mondtak ki, hogy még a madarak is hírét vihessék egy örök szerelemnek melyet soha sem képes elveszíteni a szívük. Mesélt a csodáról, hogy bújt szerelmük gyümölcse be az ő testébe és, hogy nevelgették a legnagyobb szeretetben kilenc hónapig az apró magocskát, gyermekké. Szívben és lélekben is közös kincsükké, óva egymást és őt is a világ zajától és az életünkbe újra és újra felbukkanó kísértésektől, melyek még a tiszta szívbe is észrevétlen lopóznak be ha nem vigyázunk. Mesélt róla, hogy milyen nehéz volt az elválás mikor a férjének máshol kellett munkát vállalnia mert a városban nem akadt számára. Mesélt a levelekről, mit minden nap váltottak és az édes várakozásról, melynek gondolata úgy töltötte el mint a legszebb zene mit valaha is hallott. És mesélt arról, hogy most őt várja epedve, gyermekével a karján mert egy éve már, hogy elment és az utolsó hónapokban olyan sok munkát kapott a férfi, hogy a levelek is egyre ritkábban jöttek. De ő nem haragszik, tudja nagyon elfoglalt.
Hirtelen nagy nyüzsgés támadt, az emberek kisiettek a váróteremből és a vágányok felé igyekeztek. Az arcukon öröm, még akkor is ha bánat járta át, akár évekig. Az az öröm ami csak hosszú idő után képes feledtetni a múlt emlékeit és újra reménnyel öntözni a várakozást. Szoknyák lebbentek, kalapok szálltak, mosolyok és sóhajok cikáztak a villanó szemek csillagai között. Mary is felállt. Ruhája gyűrődéseit lesimította és nevető csókot nyomott gyermeke arcára. A kislány arcát megérintette és tenyere nyoma kipirította az arcocskát.
A kislány arca pírját kezébe fogva lassan sétált a tömegben. Háromszor körbefordult és csak ennyit suttogott: Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!
Az építőmester a kupolán utolsókat faragott az óriási, szárnyát kitáró Angyal alakján.
A vonat feltűnt a távoli, külső világ réséből és fényesen pöfögött a pályaudvar szívébe. A várakozó tömeg száját tátva figyelt, a lélegzet beszorult a kabátok alá. Ahogy a vonat megállt az első fülke ajtó kinyílt és a peronra léptek az érkező emberek, az évek, hetek, napok óta testben tartott érzelmek elborították a pályaudvart és színes villámok cikáztak körbe és körbe, megvadulva.
A harmadik fülke ajtaján egy magas búzaszín hajú, fiatal férfi lépett ki. Hátát egyenesre nyújtotta és fess öltönye felső gombját begombolta, cipője fénye megvilágította az arcát. Kezét kinyújtotta és egy fekete csipkekesztyű simult a tenyerébe. A nő magas volt és szép. Úgy lépett le mintha színpadra lépne és még nem létező szépségét is képes volt elhitetni a közönségével. A férfi lesegítette a vonatról és a nő úgy karolt belé, hogy rá sem nézet. Csak közönségét figyelte fél szemmel a kalapja alól.
Mary messziről figyelte a férfit és a kép hol a nő is ott csúfoskodott homályossá vált a szemében. Észre sem vette oly annyira nem volt helye a gondolataiban, hogy a valóság láthatatlanná vált a számára. Gyermekével a karján szinte repült a férfi felé. Nevetett és sírt egyszerre. A gyermek kicsi lábával kalimpált a karjaiban, anya lépteinek ritmusára. Ahogy odaért a férfihoz maga elé emelte a gyermeket és mosolya egy pillanat alatt mesélt el mindent a szerelméről és a várakozásról. Bőrén érezte a férfi ölelését és úgy tárta ki lelkét, hogy beléphessen minden elmulasztott érintés és gondolat, könnyedén mint ahogy a nyári szellő fújja át a nyári réteket, enyhülést adva a virágoknak. De a férfi testével a saját színpadán tetszelgő nő felé fordult. Kitérve a felé áradó érzelmek elől. Mikor Mary odaért és belépett abba a térbe mi az övé, mit esküvel zártak el mindenki más elől, hittel, és kételynélküliséggel, a színésznő arcán hideg csodálkozás ült ki és olyan jeges felsőbbrendűség mi megfagyasztotta az egész pillanatot. Egyetlen jégbe vésett képpé, itt a pályaudvaron.
Az építőmester kicsi lánya messziről nézte a történetet. Látta amint a színésznő erősen artikulálva azt kérdezi a férfitől: - Ez meg ki?
A férfi hideg arccal ennyit válaszolt: -Senki.
A kicsi lány mindkét öklét összeszorította és résnyire zárt szemeivel ilyen messziről is kivette, hogy a férfi szíve dobbanása hirtelen lassulni kezdett, és fekete szín szivárgott belőle mely átütötte az ingét. A kislány nem forgott, nem pörgött, csak bámulta a fekete szívet amely a kőre engedett minden emléket az aranyló búzamezőkről, szabadban tett esküről Isten előtt. Kilenc hónap szeretetvárásról. Családról és szerelemről. Mary megkövülten állt a fekete tócsában, szoknyája széle belelógott a pacába. A vízköpő démonok nagyot nyújtóztak a szobraik belsejében és a szobor tátott száján keresztül úgy libbentek ki mint a szellemek. Reppenésük hangja éles zajjá lett mi elnyomta a pályaudvar örömhangjait. Megvadultan cikáztak az emberek között. Végül elindultak a legsötétebb történet felé és a fekete szív lüktetésének minden erejét magukba szívták. Egy ideig még tivornyáztak a szép emlékek fekete nedvében, majd mikor a férfi térdre rogyott felkacagtak. A férfi keze elengedte a csipkekesztyűs kezet, miután ránézett Maryre és a gyermekre. Arccal saját fekete szíve tócsájába esett, mit ő maga tett feketévé a saját kísértései miatt. Mary a férfi mellé térdelt. A gyermek hangosan sírni kezdett, zokogása megrepesztette az egyik színes üvegablakot és a cserepek a tócsába hullottak megszínezve a sötétség történetét.
Az építőmester utolsót ütött szerszámával az Angyalszobor szárnyán. A kicsi lánya háromszor körbefordult. Ez után a történet után mindig már messziről meglátta a fekete szívűeket. Minden nap kijárt iskola után a pályaudvarra és ha észrevette, hogy a sötétség hogy akar elborítani szépnek született történeteket csak ennyit suttogott: Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!
A vízköpő démonok miután a kupola Angyala végleg kitárta karját a pályaudvar díszeként, csak néha próbálkoztak kiszabadulni a szobraikból. De soha többé nem sikerült nekik. Túl sok volt a fény, ami az után a nap után, természetszerűleg borult a pályaudvarra mert örökre megváltoztatott valamit az emberek lelkében kik részesei lehettek a fekete szívű férfi és Mary történetének. Sokáig mesélték szeretteiknek a pályaudvaron, Karácsony estéje előtt történteket . Soha nem felejtették el.
