Szavak.
Áramlók, hullámzók, össze-vissza keringők.
Könnyűek, nehezek, nyomot hagyók.
Mennyi kimondott szó.
Mennyi apró energia mi belekapaszkodva a levegő hullámaiba, messze repül, talán egy titkos helyre az Univerzum szélén.
Mart, szeretett, szétszedett, összetett, kapaszkodott, ölelt majd elhagyott.
Van, hogy pontos uticélt követők van, hogy céltalanul lézengők, sárgák, pirosak és kékek.
Szavak, érzelmeket csalfán megmutatók, ízeket hamisan átadók.
Szájban formáltak, agyból indulók, szívben landolók.
Nem tudom mit csinálnak miután kimondták őket, miután elrepültek az Univerzum szélére.
A saját titkos világukba.
Nem tudom mit csinálnak addig míg egy érzés egy emlék újra vissza nem hívja őket az életünkbe, bizonyságot téve arról, hogy igaznak születtek-e azokon a rózsás ajkakon.
Nem tudom mit csinálnak addig amíg újra belénk marnak vagy cirógatnak.
De tudom nem válnak soha sem semmissé.
Semmilyen időben.
A pillanat gyermekei Ők, a vágy és félelem puha öléből.
Apró, örökre rezgő, érzelmekből vagy hitekből születő és szívekbe kapaszkodó szavak.
Hozhatnak megnyugvást vagy zavart, erejük határtalan és varázslatos.
Mennyi kimondott szó! Hány teremtett valóság!
Igazság?
Hazugság?
Ha lenne igazi varázserőm, visszahívnám a felelőtlenül nem az igazi valóságomban érlelt és kidobott szavaimat.
Vagy talán ki sem mondanám őket.
Már tudom, akkor válnak az érzések igazzá ha már nem kell szavakkal megerősítenünk őket.
