Minden egy icipici maggal kezdődött. Sokáig kétséges volt, hogy teljesíti-e a rászabott feladatát, de az a nyári eső eldöntötte a sorsát. A kopogós vízcseppek apró mélyedéseket vájtak a száraz földbe, majd miután a felszín jóllakott, az erecskék behatoltak a mélyebb rétegekbe és a puha föld hosszú időre magába fogadta őt. Még ringatta is.
Valahogy így kezdődött. Bizonyos, hogy ennek a pici magnak is volt egy emberek által érdekesnek tartott története. Ez kétségtelen. Talán valaki a testét rejtő gyümölcsöt kóstolt egy lusta vasárnap délután, és ő kiesve bölcsőjéből a földre zuhant. Lehet, hogy a savanyú íz úgy összehúzta az ember száját, ki a húsba harapott, hogy az csalódott dühében, éles szavak kíséretében elhajította, s ő gurult le a dombról, le a tenger felé. Gurult először lassan , majd megérezve a tenger bódító illatát, rohanni kezdett, mert hálát érzett, reményt . A kék hullámok biztató hívását hallotta, amik messzi tájakra viszik. Oda ahová mint tudjuk, kis magok nem juthatnak csak úgy, sorsuk sodrása nélkül. Lehet, hogy ez a története. Vagy valami más. Ültethették apró kezek, amik kincsként óvták és őrizték, olyan különleges kincsként, amit csak gyermekszívek képesek meglátni a felnőttek fénytelen világában. Zsebben lapult és hallgatta szótlanul a legszebb gyerekmesét. Majd cserépbe került, megöntözték, s mikor az apró kezek ráuntak és elhagyták egy másik érdekesebb történetért, a szél a teraszról a kert végébe sodorta. Felkapta, vitte át a fák és füvek világán s csak a nagy kőfal állta útját, és a rücskös kövek réseiből sziszegett a végzete. Egyet pördült a levegőben, még egyszer láthatta a tengert, majd a földre esett, és a tenger csak egy kék folt maradt ég és föld között. A sorsa a földre fektette, bíztató szavakkal zenélt együtt a madarakkal. S a magocska egy sóhajjal átadta magát a hívásnak. Maradt, és az örök ritmus így ütött: tádám- tádám. Talán a Föld szíve volt. A Földé és a magé.
Mostantól ide tartozott. Hagyta, hogy betakarja az esőáztatta föld, majd nem tett mást, csak várt. Arra a percre, amint az égi karmester int, és szerepe lesz ebben a csendes és vad szimfóniában. A változásban.
A meleg napokat a kéretlenül érkező jeges fuvallatok zavarták a felhők mögé, és hideg leheletük fagyossá tette a napokat. Csakis hajnalban látható áttetsző gyöngyökkel borította a virágok s füvek játszóterét, s az áhítattól mindenki elcsendesedett. A hosszú tél alatt a csöndek egyre mélyebbé váltak és a növények nem csacsogtak Isten dolgairól. Majd a hangok kinyíltak és a tavasz mosolyogva lépett be az ég ablakán. A finom hangok rügyeket fakasztottak, az élet befolyt a kövek közé. A magocska nagyot nyújtózott, a sötétség pedig tudva a dolgát, szó nélkül utat nyitott neki, az ismeretlen felé. Füvek zsenge illatát hátrahagyva látta meg először a foltos felhőkkel átszőtt puha takarót. Kék volt, az Ég tengere. Tudom, ha ember lenne, most azt mesélné, hogy akkor ott boldog volt.
És jött az eső és vágott a szél. A nap szurkált éles tüskékkel és madarak csipkedték a friss fűszoknya szélét csipkésre. És jött az eső és vágott a szél. De a friss hajtás csak nyújtózott, hátha egyszer megízlelheti a puha cukorfelhőket. Nyújtózott és ezt olyan elszántan tette, hogy bár a cukor ízét nem kóstolhatta meg, a virágok, amiket talán lepkék terveztek ilyen tökéletesre, egy napon kipattantak fáradt karjain. Olyan erős illatot árasztott, hogy a tenger is felé fordult egy pillanatra, átlesett a hideg kőfalon. A virágok zöld gyümölcsökké alakultak, majd magára hagyva az éjszakát kisütött a Nap az ágain. Napocska , meg csillagok, bolygók, dimbek és dombok. Égbolt a fán. Tizenöt darab tenyérbe illeszkedő kicsi Nap. Egy univerzum, mi ugyanazt a ritmust követi, mint a sejtek, a csipkés fűszoknya a Föld gömbölyded testén és az érett citromok.
Az ablakot kitárta, ellátott egészen a tengerig, oda, ahol az ég hintázott a habok szélén. Már megint itt volt, a régi házban, és arra gondolt, mennyivel könnyebb lenne, ha az ember nem járna vissza a saját életébe, mint egy szellem, kísérteni. A teste épp a kert bódító érzéseit szívta magába, s közben a lelke valahogy megint kiszökött és futkározni kezdett a szobák között. Sikongatott örömében, vagy sírdogált bánatában, emlékek kergették, simogatták vagy épp megsebezték a lábát, amire most sem húzott cipőt, hisz az úgy sem kell egy meztelen, vándorló léleknek. Nagyot szippantott az otthon illatából s miután megelégelte a lélekviháncolás recsegő hangjait, mélán és hidegen eredt a lelke után és visszaterelte a testébe. Ruháit levette, a földre dobta és a nagy ágyra heveredett. Nem tudni, hogy álmodott-e, és hogy az álmában a lélek újra elszökött-e, de az biztos, hogy a szél riasztotta meg. Az a furcsa szél. Az első érintéstől még jobban magára húzta a takarót, egyáltalán nem örült a hívatlan vendégnek. A paplan alatt ficánkolni kezdtek a vágyai, megcsiklandozták a hasát, azzal az ismerős cirógatással, ami már mérhetetlen dühvel és kétségbeeséssel töltötte el. Már megint menni kell! - erre gondolt és közben arra hogy, belefáradt a vándorlásba. A szél jól ismerte őt, régi szeretőt, aki pontosan tudta, hogyan csalja karjaiba egyetlen érintéssel. A nő eltolta a kezét a combjaitól, unta, más vágyat akart. A szél dühödten csapta be az ablakot, és a szilánkok szétfutottak a szobában. Belekapott a függönyökbe, megcibálta a napsugár haját, ami békésen pihent a selyem szálai között. A nő a másik oldalára fordult, gyűlölte a trükkjeit. Mindketten tudták, már megint neki adja magát, mint mindig az idők kezdete óta. A takaróját a lábaival megemelte, vigyázva arra, hogy szemét ne húzza össze a fény. A szél a nap haját elengedte és az sírva futott ki a törött ablakon, a szilánkokat jó messzire elkerülte. Összebújtak, a szél dühe a nő testébe simult. Mindketten tudták a végét. Menni fog vele, hátrahagyva mindazt, amiről azt meri hinni, hogy fontos. A szél csak ringatta, mint bölcsőjét pont ebben a szobában, valamikor. Társa volt, kísérte, mikor a játékokba belefeledkezve csicsergett a virágoknak. Tanította simogatásra és arra, hogy néha rombolni és veszíteni kell, hogy valami új születhessen. Gyermekkorában a nő sokszor kérlelte, mondja meg, ő a szél lánya-e. De választ nem kapott. Mikor elfáradt és rövid időkre megpihent, a szél mindig megkereste, el nem engedte. A szerelmekből hajánál fogva kirántotta, és cipelte át a városon, mint egy szajhát, kit hűtlenségen kaptak. Ha otthonra vágyott és szépen megterítette az asztalt, a szél a réseken át beszökött és rombolt a szívekben, vázákat tört, virágokat csonkolt. Megpróbált elbújni, rejtőzködött a szeretet ruhájában, hitte, az majd megóvja a viharoktól. Akkor a szél sokáig csak figyelte és hallgatott. Majd mikor a lábát dúdolva ablakból lógatta az utca felé, a szél meghallotta azt a rejtett vágyat a hűs érintése után, s meleg nyári szellőként csiklandozta meg az arcát, majd néhány napon belül a szívében kezdett fújni. Végül újra elrabolta a lelkét egy boldognak hitt szombat délután. Sokáig vándoroltak, és a nőt olyannyira megtépázták az utak, olyan gyengévé tették, hogy a szél már nehéznek találta őt. Túl nehéznek. De el mégsem engedte. Ez volt a természete. Akkor jött el újra ide, a régi házba, hátha a falak megsúgják neki, hogyan maradhatna egyszer végre a saját életében.
A takaró alatt vacogva az álom szélén csúszkálva, félig nyitott szemmel a szélnek csak annyit motyogott: - Kérlek most ne! Az átkozott azzal a kaján vigyorral az arcán éppen ki akarta söpörni a házból az ünnepeket és az öleléseket, amikbe a nő kapaszkodott, ezért megpördült és a vasárnapokat csavargatni kezdte, ki a nő emlékeiből, pont úgy, mint a fákat, gyökerestől. De elkövetett egy hibát. Ahogy erőlködött, előre hajolt és zsebéből kicsúszott az a semmihez sem fogható illat, amit a kert végében lopott, a citrom illata. Beszökött a nő orrába, onnan a fej tekervényeibe és az újra útra kelés első lépései megbénultak, és belefúródtak a padlóba. A szél dühében megborzolta a haját és mindenféle még meg nem élt, de megélhető életekről mesélt. De már nem hallotta őt. A szájában minden apró bimbó kinyílt, az illat ízzé alakult. A savanyú íz pici tócsává gyűlt a nyelvén, ami az otthon emlékeit tisztára fürdette. Azt hiszem elmosolyodott és ettől a szél úgy megijedt, hogy hirtelen az ágy alá bújt. Ő elkapta a lábát és egy régi fogasra akasztotta, be a nagy szekrénybe és rázárta az ajtót. Kértelek, hogy most ne! A szél csak ennyit hallott és a dohos ruhák között tüsszentett egyet. Utálta, ha bezárják. Pont úgy, mint a nő.
Ahogy végigment a szobák előtti téren becsukta a szemét. Régóta járt már a sötétség útjain. Menekült az árnyak elől, de hiába. Kíméletlenül űzték, és nem lelte a boldogságot, mert szobákban és szemekben kereste. Emberekben és ünnepekben. Vágyakban és álmokban. Miközben mindezek pont olyan illékonyak, mint a szél, hamar elszöknek - sokszor nyom nélkül. Így lett a szél és a nő egymást kínzó szerető. Hasonló természetük zavarta őket egymás karjaiba. Vég és kezdet nélküli történet. Ami kísér és kísért téren és időn át. Lehet-e vége? Ahogy a nő feltette ezt a kérdést magától magának, futni kezdett. S próbálta elfelejteni, hogy van, aki vérében hordja az utazást, hosszú időre nem maradhat, mert úgy kevesebbet adhat önmagából. Sokáig ezt hitte. De most kételkedett. Valami történt, maradni akart. De még nem tudta, hogyan.
A kert most is szép volt. A rózsák pont olyan szemérmetlenül mutogatták szirmaikat, mint régen. Ahogy rájuk köszönt, azok dacosan elfordították a fejüket, és ő most is elcsodálkozott a vadságukon. A levendulák képesek voltak lilára festeni a földet és nem panaszkodtak, ha testüket tenyerébe vette és összedörzsölte az ujjaival. Egy darabig szorította a szirmokat, majd szabadjára engedte őket. Ez is az ő játékuk volt, az övé és a szélé. De a szél most a szekrényben dühöngött, nem volt itt. Most először egyedül volt a kertben. A anyja díszletei között. A kavicsokból épített várak között, ahonnan a hercegkisasszonyok fűindákon szöktek meg a lovagokkal. A tócsák és a kiszáradt csigák álmosan nézték, és felismerték lépéseiről. Ebben a kertben szeretett először, ott a nagy fal árnyékában, ahol a citromfa elnyomta a szenvedély illatait. A nagy fal árnyékában sírt először, mikor megértette, hogy hiába az otthon melege, ha a szív nyugtalan, és itt vádolta magát kislányként, amikor a vasárnapi ebédekre beszűrődő templomharang hangjait elnyomták a viták hangjai, és a földre terült edények sírása. Akkor fogadott hűséget a szélnek, és vándorolni kezdett az emberi történetek között. A hiányt magába fagyasztotta és nem gondolt a kertre. Néha álmodott a messzi harang hangjával, amely a reményt kongatta, hogy egyszer talán valódi otthonra lelhet. Elfáradt. Ki tudja, mióta szaladt. Most ide a kert végébe, talán ki a világból, a tenger felé. S csak arra várt, hogy valaki azt súgja: Maradj! A nagy kőfal állta útját, a citromfa tövében. Megállt, kívülről hallotta a dobogást, mintha szívét vesztette volna valahol az útjai során. Vállait leengedte, térdeit összecsukta, teste elterült a földön, pont a füvek magasságában. Miért menekülök? - zokogta. Arcát a kék takaró felé emelte. Ahogy felnézett, azt hitte, már megint a nap bántja szemét. De az nem ért rá, siratta a nyarat. Felette a fa, rajta az égbolt, bolygók, nap, meg csillagok, dimbek és dombok és érett citromok.
Sokáig feküdt ott a nappal is világító fa alatt. Álmában a fa mesélt neki, egész közel hajolt az arcához. Elmesélte a saját történetét. A szél hozta őt is: ugyanaz a szél, átemelte a dölyfös rózsákon és a levendulák lila takaróján. Azt hitte akkor, hogy a tengerhez ér, és a habok messze viszik majd, izgalmas világok felé. A nagy kőfal állta útját, és a rücskös kövek réseiből sziszegett a végzete. Egyet pördült a levegőben és láthatta a tengert, majd végül a földre esett, és a tenger, hosszú időre egy kék folt maradt ég és föld között. Megadta magát a sorsa hívásának. Maradt, és az örök ritmus így ütött, tádám-tádám. Talán a Föld szíve mondta, talán az enyém és a tiéd. Engem is elsodort, de soha se félj! Erről mesélt. Addigra a szél kiszabadult a szekrényből és kalappal a fején érkezett. A nő érett citromokat szedett szoknyájába süteménynek. Mielőtt visszaindult volna a házhoz a fa rücskös ágain felmászott a nagy kőfal tetejére. Lábát a semmibe lógatta. A szél hűs érintése mellé csücsült. A fa már rég túlnőtte a falat. Így nézték együtt a tengert, ahol az ég hintázott a habok szélén. A szél és a nő egymásra néztek, és még akkor is nevettek, amikor az az átkozott eltűnt a cukorfelhők között. Kalapja a földre esett.
Soha sem tudhatjuk, hol lelünk otthonra. Egy kertben a fal árnyékában, vagy az örökös utazásban. Egy szobában, aminek az ajtaja időről-időre kitárul, és mi képesek leszünk kint hagyni a külvilágot pár órára, s igazán boldogok vagyunk. Tudjuk, oda tartozunk. Nem számítanak a körülmények, a nehézségek, a szavak és a csendek, még az sem számít, hogy mások befogadnak-e vagy sem, az életükbe. Mert mi nem kételkedünk. Azt mondják, ahol a szíved, ott az otthonod. Ez lehet egy nagy asztal, bor, kenyér és gyereknevetés. Van, hogy a vállalt magány az, mert tökéletesen kitölti önmagát. Lehet otthon a változás, a változatosság utáni vágy, ami felveszi az élet ritmusát. Otthonod ott van, hol nem játszik veled kénye-kedve szerint az a furcsa szél. Hisz képes voltál megszelidíteni.
Torta di limone
Hozzávalók:
Tésztához
20 dkg liszt
10 dkg finomra őrölt mandula
10 dkg puha vaj
10 dkg barna cukor
3 csepp vanília esszencia
fél zacskó sütőpor
1 tojás
A lisztet, a sütőport, a finomra őrölt mandulát és a puha vajat összemorzsolom, hozzáadom a cukrot, majd a tojást és tésztát gyúrok belőle. Egy cakkos szélű piteformát vajjal kikenek és a tésztát nyújtom, majd a formába teszem. Ha kiszakad, kilyukad, simán a tésztával kitapasztom azokon a helyeken, ahol szükséges. Sütőpapírt terítek a tésztára, majd a sütőpapírra babot vagy lencsét teszek, hogy az alját befedje. 150 fokos sütőben papírostul-lencséstül addig sütöm, amíg majdnem megsül, és a széle elkezd pirulni. Kiveszem a sütőből, és egy kicsit hűtöm, amíg elkészítem a krémet.
Citromkrém
8 tojás
2 lime reszelt héja
2 citrom reszelt héja
20 dkg lágy barnacukor
2 dl frissen facsart citromlé
2 dl minimum 30%-os tejszín
A tojásokat a lime és a citrom héjával, majd a cukorral felverem. Hozzáadom a citromlevet, végül a tejszínt, és simára keverem. Nagyon folyékony a krém, ezért a tésztát visszateszem a sütőlapra, és hogy már ne kelljen mozgatnom, így a sütőben öntöm a tésztára a krémet. 160 fokon addig sütöm, amíg egészen pudingszerű nem lesz, és a teteje megkeményedik. Meg kell várni, hogy egészen kihűljön, különben szétesik az egész. Nyáron csinálhattok hozzá mentaszószt, vagy adhattok hozzá valamilyen édes gyümölcsöt (vagy fagyit!)
