Különös ez az éjszaka. Fáradt vagyok. Elfáradt a lelkem. A kabátom alatt piheg. Úgy alszik, mint egy gyermek. Összekuporodva. A zene ölel. Vezet át a városon. A városunkon. Az üvegen keresztül látom a teret, ahol már nem vársz. Hallom, ahogy mondod: - Ma is királylánynak öltöztél! - és elhúzod a szád. Már sok éve nem mondod nekem. Senki sem mondja. Senki sem. Hiányzol. Olyan nagyon hiányzol. Nekem.
Becsukom a szemem, ráfekszem a város fényhullámaira, folynak át rajtam a hangok. A hangjaink. Olyan nagy a zaj kívül, az éjszaka nem vitte őket messzire. Árnyékként lapulnak a kapuk alatt, várva, hogy újra őrjöngve tomboljon a reggel, éles zajaival. De itt belül lassú minden. Nincs semmi. Üres. A hideg utcára zavart múlt és jövő kint csücsül a padon, buszra várva. Látom. Várok, engem talán nem vár senki sem. A tiszta pillanat van velem. A sarkon az elmém kiszállt. Az ajtót becsapta. Szabadon elengedett. Már mást bánt a félelmeivel. A halálról szóló hazug meséivel. Már nem hiszek, semmit sem hiszek. Kérlek most legyél velem. Hadd érezzelek. Elrabol ez az éjszaka. Legyél velem. Olyan egyedül vagyok. Nélküled.
Léptek nélkül járom az utcákat szellemtesteddel, mintha még mindig itt lennél. Nem fogod meg a kezem, mert te nem voltál ilyen. Szeretlek. Így is. Fizikai érintések nélkül. Érzem, megsimogatsz. Megkérted a szelet, hogy ha már nem lesz tested, ezt megtegye neked. Simogatsz - ahogy ígérted - utolsó szavaiddal, halálos ágyadon. Érintesz esővel, virággal, falevéllel, őszi napsütéssel. Azért teszed, hogy boldog legyek. Ez fontos neked. Figyelsz engem onnan a bolygódról, örök otthonodból. Figyeled, merre megyek. Megbotlom és megütöm a térdemet, felsegítesz és közben nevetsz. Hallom, hogy nevetsz.
22 óra 22 perckor hagytad el a tested. De nem engedted, hogy veled legyek. Nem akartad. Már nem volt ott dolgom. Döntöttél. Nélkülem. Az utak nem mindig egy irányba vezetnek. Van, hogy a szeretet sem elég, hogy maradj. Nem tudom miért van így. Talán te elmondod nekem. Remélem, hogy megértelek. Ezért tartom magamnál egy részedet, ringatom, mint legdrágább kincsemet, de már nem féltelek. Mennél már, mégis támogatsz. Hagyod, hogy barátod legyen a szél, az én kedvemért. Ezért hullik lábaim elé csigavonalban minden falevél, ezért csavarja hajamat ujja köré a szél. Már mennél. Végre megpihennél. Repülnél. Haza. Megérintenéd a Szaturnuszt és búcsút senkinek sem intenél. De nekem még kell egy kicsi idő. Még elme, test és szív vagyok. Én még ember vagyok.
Ezért kérlek most csendben, ne szökj el belőlem. Maradj még kicsit velem. Hogy tudjalak sírás nélkül engedni. Hisz nincs itt senki. Senki. Csak én. Beszélnem kell még egyszer az emlékeinkkel, hogy megértsem a döntésedet. Hogy magamon túllépve érezzem a szívemben, a fájdalmakat túlélt részeimben. A lényegedet. Ezért maradj ma velem. Elengedlek, ha vége ennek bennem. Megígérem neked.
A zene ölel. A fények repítenek. Nagyon halkan beszélek hozzád, magamból, magamban. Ezerszer írom fel a neved a párás üvegre. Látnom kell, hogy el ne felejtsem. Látnom kell, mert ha majd egyszer hívsz, bíznom kell abban, hogy te vársz rám. Ott a kapunál. A végén. Majd ha lejár az időm. Tudod, olyan mintha minden elszökött volna belőlem a repedéseken keresztül. A szívrepedéseken át. Akkor, amikor anyánk azt sikította: meghaltál! Azt hiszem, azzal a sikollyal együtt elszöktem én is magamból. Átrepültem a városon. Végigjártam minden közös helyet. Kerestelek. Bár már tudom, megtalálni téged nem lehet. Szükségem van az erődre. Most fogok bekukucskálni magamba a réseken át. Átélni újra az együtt töltött kevéske földi időt, amit kaptunk. Te és én. Testvérem. Testem és vérem. Maradj velem. Félnék nélküled.
A házunk előtt állok. Hideg az éjszaka. Itt nőttünk fel, te és én, sokszor egyedül. Régi szobád ablaka csukott szemmel fordul az utca felé. Alszik a ház. S benne életünk képei a poros takarók alatt. Nem tudom, hogy te így voltál-e vele de másodpercek alatt lepörög a film. A játékaink. Ahogy fára másztunk. A bicikli elpattant láncának hangja. Az anyánk főztjének íze. A veszekedések és az ölelések. A tiszaparti meleg nyarak. A sikló nyálkás hideg bőre, amit együtt fogtunk és beengedtünk a fürdőzők közé. A sikítások, amit a mezőn keresztül hallottunk futás közben. A szalmabálák illata. A hosszú beszélgetések. A csendek, amiket nem zavart meg semmilyen gondolat. Volt, hogy csak voltunk, minden kétség nélkül, egymásnak. A kórházak csípős szaga, mik annyira bántották a lelkünket. Az őrület árnyai, amikor melletted vírasztottam, napokon-heteken át. A tükör fénye, ahogy szememet marja, mert nem ismerted fel benne magad. A tested súlya, ahogy próbállak az utcáról az emeletre vinni. A hideg föld talpam alatt, mikor mezítláb futok az utcákon, hogy valahogy mentselek a kínjaidtól. A gyertya, mit érted gyújtottam, hogy valahogy visszaszerezd magad. A démonok érintései, akiket nem tudtunk elűzni, együtt sem. Az elkeseredett imám Istennek, vagy bárkinek. A hangod a telefonba, ahogy búcsúzol és elmondod: elmész, nem csinálod tovább. Az a csók, amit bal szememre adtál a folyosón és tudtam, hogy látsz belülről. Engem. Az utolsó érintésed azon az éjszakán, mikor álmomból ébredve éreztem az ölelésedet és tudtam - itt hagytál. A 22 óra 22 perc, amit a mai napig mutat az órám. A fákon csilingelő jég, amikor földbe tettek február fagyos haván, délután. Anyánk és apánk akiket emelnem kellett erősen, ne vigye el őket is az a tél. A trombita hangja a sírodnál, hová virágot soha sem viszek. Mert nekem Te nem vagy ott. A nyárban vagy, az őszben, a télben. Virágban, esőben, falevélben. A zenében. Az igazi élet vagy bennem. Ezt adtad haláloddal. Megmentettél magamtól. Már nem kell többé megsebeznem magam. Érzem, hogy élek. Nem csak magamért és nem csak másokért. Magáért az életért. Megtanultam látni a lényeget. A pillanatban élni és akkor szeretni, amikor lehet. Addig kell szeretni amíg lehet. Ez az üzenet.
Különös ez az éjszaka. Fáradt vagyok. Elfáradt a lelkem. A kabátom alatt piheg. Úgy alszik, mint egy gyermek. Összekuporodva. A zene ölel. Vezet át a városon. A városunkon. Most lett vége ennek a történetnek bennem. Hazaengedtem a testvéremet. Már nem félek a sötétben. Kedvesem hozzád sietek. Kicsit nézem ahogy alszol, hallom szuszogásodat. Magamba engedem illatod. Melléd bújok. Még hideg a kezem. Kérlek ma maradj velem. Zárj be minden ajtót és ne hagyj elmenni. Húzd be a függönyöket. Ne fújjon minket szét a szél. Nézz rám, neked tiszta a szemed. Te érted a lényeget. Magamon túllépve érzem a szívemet. Elengedlek, ha vége. Megígérem neked. Csak most ölelj át. Annyira hiányzik nekem. Olyan egyedül vagyok. Nélküle.
Ricotta torta
Hozzávalók
-20 dkg liszt
-10 dkg finomra őrőlt mandula
-20 dkg puha vaj
-fél zacskó sütőpor
-10 dkg cukor
-egy tojás
-mandula esszencia
A töltelék
-2 doboz ricotta
-három evőkanál natúr krémsajt
-2 egész tojás
-egy citrom reszelt héja
-két vanília rúd belseje
-8 dkg lágy barna cukor
A lisztből, finomra őrölt mandulából, sütőporból és vajból morzsát készítek. Hozzáadom a cukrot, a tojást, pár csepp mandula esszenciát és tésztát gyúrok. A tésztát kör alakúra nyújtom, lisztezett felületen. Kivajazott torta formába teszem, a széleit levágom.
A ricottát, krémsajtot, tojásokat, citromhéjat, vaníliát és a cukrot krémmé keverem. A tésztára öntöm. Ha a tészta sokkal magasabb mint a krém még igazítok rajta és levágom a széleit.
180 fokos sütőben 45-50 percig sütöm. Tűpróbáig.
