Nem tudom mi az, az igazi szabadság.
Talán csak a szél, csak a tündöklő fény a vizek felszínén.
Talán a gondolatnélküliség.
Szeretve lenni és szeretni.
Szabadon.
De nem tudom mi az igazi szabadság.
Zárva tart a mindennapok téves megélése és az álmodozás az igazságról.
Szabadságról.
Egy rendszer foglyaként amiben körbe és körbe forgok mint a napok és az évek.
Szeretnék kényszer nélküli szerelmet.
Kényszerek nélkül tudni mi az a szeretet.
A saját kényszereim, viszonyításaim, a tanult mintáimon túli egyesülést akarom élni.
Szeretném hallani milyen szerelmem nevetése, ha nem karcolja hangja tiszta csengését a bizonytalanság, önmagában.
Szeretnék ölelni úgy mint ahogy soha sem tanultam, és kapni ölelést úgy, hogy azt még úgy soha sem adták.
Senkinek.
Szeretnék csak lenni a csendben, abban a csendben amit belülről nem feszít az ordítás.
Félelem kiáltás a következő napnak.
Csak menni az úton azzal kinek helye kétség nélküli mellettem és ki mellett helyem kétség nélküli.
De nem tudjuk mi az igazi szabadság.
Napok, rendszerek, világhoz való alkalmazkodás, félelmek és tisztátalan látás takarja el a boldogságunkat.
Valamilyennek kényszerülünk lenni.
Különben kitaszíttattunk.
Mi teremtettük, tanítottuk ezt.
Egymásnak.
Adtuk és kaptuk.
Védelemnek hittük.
Börtönünk lett.
Igazi szabadságra vágyom.
Nem akarok félni többé.
Csak nevetni és szeretni.
Már látom, hogy ez az egész álszent élet nem hoz boldogságot.
Csak a szél, csak a Nap és a fény mi csillog a vizek felszínén.
Egyszerűségre vágyom.
Nem magyarázatra.
Nem okra és okozatra.
Csak a társamra.
Már túlmentünk mindenen.
Nem kell beszélnünk.
Nem tudom még mi az igazi szabadság.
De szeretném megtudni és élni.
Veletek.
Hiszem, hogy létezik.
Hiszem, hogy pont akkor mikor már látunk.
Tisztán.
Hiába ettük meg egymást.
Evett meg minket mindaz,
mi elkerülhetetlen volt.
Sorsunkba írt,
hogy elindulhassunk
a szabadság felé.
Hol nem kell semmilyennek lennünk.
Csak áldani az életet,
Szabadon.
Fotó by Altnöder Emese
