Mit is mondhatnék? Beszélni úgyis rosszul tudok. Az én világom a betűk között van. Rejtve. Talán nem is mindenki számára olvasható. Ez a világ színes, színessé tette a tapasztalás. Színessé minden illat, minden íz, minden érzés, mit valaha éreztem. Valószínűleg az én sárgáim nem ugyanazok a sárgák, és a kékjeim nem ugyanazok a kékek, mint a te számodra, de hiszem, hogy képesek átfesteni a gondolatokat és az érzelmeket.
Már régóta nem tudom egy irányba terelni a betűimet. Azóta fedett már mindent puha hó, és a nap is meggondolta magát, majd végül kisütött. A kertembe, színes virágok pattantak a zárkózott rügyekből. A fűszövet is lassan elterül a vacogó földeken.
Szerettem volna nektek a boldogságról és a nevetésről írni, hogy ezzel kezdhessek tiszta lapot. S ha még az lenne, ami volt, akkor a könnyekről írnék, vagy az áfonyákról. De nem tudok egyikről sem.
Van, hogy a csend elborít mindent. Ez már nem fájdalomcsend, nem is egyedüllét, nem ordító magány. Ez talán az az üresség, ami csak úgy érkezik, betölt mindent, pedig meg sem fogható, nem látható, és jellegénél fogva nem is érezhető, mert üres, tulajdonság nélküli.
Ezt a csendet élem. Valamit készít bennem. Nem tudom mi az, bár mindig mindent képes vagyok megmagyarázni. De most csak hagyom. Hagyom, hogy valahová vigyen, ahol vannak új történetek, szavak, hangok, színek. Ez egy különös út. Céltalanul vezet. Csak valami belső erő hajt, az ismeretlen felé. Nem a remény, nem a várakozás, nem a hit. Hanem a bizalom. Nem másban, hanem önmagamban. Abban a tökéletes lényben, aki minden jót képes megteremteni. Bizalom, ami nem valamit odaad, nem valamit elvesz, hanem csak létezik. Önmaga csodatévő erejétől.
Különös ez az út, mely nem követ célt, a rajta járó már nem reménykedik, hogy valaki várja, s kezét megnyugtatásképpen a vállára teszi, elismerve útja megszenvedett nehézségeit. Különös ez az út, ahol már nem cipelsz terheket, ahol a múltad már nem kísért, és határozza meg a lépéseidet, ahol már nem önmagadat keresed a tévedéseidben, a fájdalmaidban, a személyiségedben, a szavaidban és a soraidban. Itt már nincs semmi, már mindent elhagytál, vagy ha nem engedted, tévedtél, romboltál, ezért mindent elvettek.
Hát most az Égiek mindent elvettek.
Itt már nincs semmim.
De hidd el, a fák sehol sem virágzanak ragyogóbban, és a gyümölcsök íze sehol sem édesebb. Ez itt igazán a mi világunk. Kényszerek nélküli. Illúziók nélküli. Üres. Nem látszik, csak úgy létezik, betölt mindent, pedig meg nem fogható, nem látható, és jellegénél fogva minden tulajdonság nélküli.
