Van, amikor értjük, és van, amikor nincsenek tiszta hangok. Az élet itt a Földünkön már oly sok elmélet szorításában fuldoklik, hogy lassan mi is megfojtjuk saját magunkat. Rohanva keressük az igazságot, észre sem véve az igazi tanítást, mi nem más, mint a szeretet. Ez az egyszerű kis szó, minek ereje mindenek felett áll. Felgyorsult a tanítás. Már nem maradt más lehetőségünk, csak hogy meghalljuk a hallhatatlant és lássuk a nem láthatót. A tömeges információban kell felfedeznünk az igazi értéket, disznók elé vetett gyöngyben megtalálni az igazgyöngyöt, és megpróbálni megőrizni nemcsak önmagunknak, hanem a Világnak. Mert felelőtlenség lenne azt gondolnunk, hogy a mi kis saját létünk nincs hatással az egészre, hogy energiánk önmagában él, kóborol egyedül a létezésben hatások nélkül. Hatással vagyunk egymásra, a gondolatainkkal, a cselekedeteinkkel, mindazzal, amit teszünk, amit megteremt a képzeletünk.
Miért választjuk mégis ezt az önző, tudatlan, elzárkózott életet? Miért nem lépünk túl a határainkon? Miért nem használjuk, mit a Teremtő adott? Hová megyünk még? Merre tartunk? Ti nem látjátok, hogy mit teszünk magunkkal és egymással? Mi maradt nekünk? Ezt az egészet, mi magunk építettünk, de a felszínesség fátylától alig látható. Külsőségekben élünk, saját rendszerünk csapdájába estünk, és már oly ritkák a megszentelt pillanatok. A felelősség elvárásokban tükröződik, abban, hogy saját vágyaink kielégítésére formáljuk a dolgokat. De azt sem tudjuk mik, a valós vágyaink, elfelejtünk kutatni utánuk, alkalmazkodunk a külső, harsogó, átprogramozó életmintákhoz, amik célja, hogy elfojtsák a vágyat bennünk a hallásra, látásra, érzékelésen túli érzékelésre. A felszínesség retteg a tudástól, a jól bevált rendszerek kifordulásától, hisz akkor miből táplálkozna, ha rá mernénk jönni, hogy nem ez a valódi élet. A valóság a mindenek feletti szeretetben van, mert ez az a vékony ezüstszál, mi összeköt minket, mi tanít az elhomályosult tükrökön keresztül.
Létünk nem csak a napok múlásának fogságában él, nem csak a kivetített félelmeink uralják az életünket. Hanem azok az örök pillanatok, amikor érezzük, hogy mi is az Egész részei vagyunk és nem szenvedésért jöttünk. Nem ezért. Hanem hogy megértsük és továbbörökítsük utódainknak, nem kell félnetek az elmúlástól, az időt ne csak átutazásban töltsétek Földünkön, hanem merjetek érezni, jobb emberekké válni, ráébredni, hogy mindenkivel, kivel találkozol, feladatod van. Nem kell tovább cipelned a le nem játszott játékokat, emlékezz és oldjátok meg együtt a találkozás feladatát, merjétek megélni, a Létezés csodáját.
Valamit keresünk. Nem mindig tudjuk gondolatokba önteni mélyen rejtőző sejtéseinket, érzéseinket. Ritka ajándék, amikor a bizonyosság felülkerekedik régi beidegződéseinken, és követni merjük a lélek csengő hangját. Nem ölt testet, megbújik a hétköznapok árnyékában, nagyon halkan beszél hozzánk arra várva, hogy egy színes reggelen, álmaink ringatásában meghalljuk őt.
Az érzéseinket öleli át a történeteivel. Az agyunk azonnal, dühösen űzi legbelsőbb zugába, legmesszebb napi gondolatainktól. Titkos feladatot adva számunkra, hogy a fizikális léten és képzelt határainkon túl, szembenézzünk a valóságunkkal. Az összetartozás valóságával.
A történetek nem kezdődnek és nem végződnek. Lehetőségek, döntések hosszú sora,mely végül minden jó és rossz tapasztalat ellenére is át fog emelni minket egy igazi térbe, ahol számot adunk majd, csupán csak önmagunknak. Számot adunk, hogy tudtunk-e jobb lelkekké válni. Mert ezért van ez az egész. Semmi másért. Nem tudom csak érzem.
Nem volt kedvem sütni...ezért nem sütöttem.
