Azon a nyáron a sok esőtől ősz lett. A növények színes szőnyeget szőttek a kert padlójára, és a virágok születésük napján adták át magukat a rothadó halálnak. A gyümölcsök zölden váltak eggyé a földdel, miközben a felhők hatalmas cseppekben siratták a nyarat.
Fojtó pára ölelkezett az aszfalttal, mikor a nő a szerelvényhez lépett. Cigaretta után kutatott. Szégyenkezve gyújtotta meg - tudta, már idegen tőle ez a mozdulat. Ez az ő titkos szertartása volt, kicsi titkos bűn. Kesernyés íz, amit a szájában tarthat és elengedhet bármikor. Könnyen. Minden nehézség nélkül. Amikor csak akar. Talán már nem is ő tette, hanem a régi énje, melyet úgy keresett-kutatott, mint táskájában a tüzet. De persze soha semmit nem talált a rúzsok, gyöngyök, kavicsok és kitört hegyű ceruzák között. A lényegtelen dolgok között. Egy pillanatra mintha meglátta volna magát a púderes doboz fénytelen tükrében, de valahogy már nem volt ugyanaz. Mert már semmi sem volt ugyanaz. Régi énje búcsút intett, mert rég nem szerette már, és az újat sem tudta szeretni. Még. Talán az idejét múlt kacatok tették, talán a sok kifakult emlék, talán a bántóan színes vágy-gondolatok. Vagy méginkább az a csaló, ágyak alatt lapító nyugalom. A mindennapok álságos csendje, amit nehezebb elfogadni, mint a szenvedést. Talán ez. Talán valami más. Talán az esős nyarak. Talán a virágok, amik születésük napján adták át magukat a halálnak.
Körülnézett. Beleszívott a cigarettába fejét lehajtva, burkot vonva maga köré, hogy láthatatlan legyen a valóság számára. Nem akarta, hogy kíváncsian kutassák a titkait. Ők, kik nem is ismerik, mégis mosolyognak, mintha bármit is látnának a szépség illúzióján kivül. A fiú akkor nézett rá. Nem ott és akkor, hanem valami más térből és időből, ahol nem léteznek hazugságok. Ő nem is a szemét látta, csak a húsos száját, mely oly őszinte volt, tele élettel, vággyal, mint a nem rothadó virágok normális nyarakon. Beleszívott a cigarettába, de a füst most nem hozott magával semmit, csak szégyent, hogy látja a fiú, amint ő bemocskolja magát. A nő újra tiszta akart lenni, ártatlan, mint régen a forró balatoni nyarakon. A füst csípte a szemét, talán még a könnye is rácseppent a gőzölgő aszfaltra. Szabadulni akart. Azonnal. Minden régitől. Nem dobta, inkább csak kiejtette a kezéből a fénylő parazsat, és az sziszegő kígyóként elterült a lába előtt. Alázatosan. Megszabadítva őt a régi életétől. Fellépett a kocsira. Délután három és fél négy között. A fiú figyelte őt – teste hullámzását a ruha fogságában, valódiságát a test burkában. Fiatal volt, sárga és zöld szemű, bőrét a nap festette. Illata talán hamvas barack, de semmiképpen sem áfonya. Még bűne sem volt. Talán vágy nélkül még nem szeretett. Még soha sem sírt könnyek nélkül és csilingelő gyöngyök nélkül nem nevetett. Könyvet szorított szép kezében. Semmi mást, csak egy könyvet. Ártatlan volt mert vágyai miatt nem szégyenkezett. Önmaga és mások elött, sohasem. A nő arra gondolt, talán ő is forradalmár, aki egyetlen tettével képes megfordítani az egész világot. A nő arra gondolt, hogy ettől a perctől fogva ez az erő már nem egy fiúé, hanem férfié, aki erős kézzel szorítja a testet, mikor majd egyszer a valóságban is szeret.
Csak egy-egy tétova lépést tettek. Végül leültek egymásal szemben. A fiú kinyújtotta hosszú lábait és keresztet vetett velük. A nő arca az izzadt üveghez ért. Mosolya kifutott a vonat ablakán és vigigszaladt az ázott mezőkön. A fiú nézte őt. És látta őt. Látta, ahogy a lelke minden állomáson le-, és felszáll a vonatra. Kétségek között. A megérkezés és indulás minden kínjával. Nehéz csomagokkal. A fiú egyetlen pillantásával átvett tőle minden lélekcsomagot és magába zárta. Biztos helyre. Erre a pár percre. A nő hangok nélkül megköszönte, és maradt. Nyugodtan ült. Szemét becsukta. És akkor, ott, egymásba fonódtak. Összekeveredtek életeik. Egy felfedezett, és egy fel nem fedezett. Egy meghódított, és egy hódító. A nő megnyitotta magát, elengedte erejét, hogy átadja neki amit tud és érez a szerelemről. Csak a szerelemről. A forradalmár magába engedett mindent, mindent amit tőle itt és most kaphatott. Tapasztalást nőkről, érintésekről, vágyakról, hogy majd egyszer másnak átadva, ő is jó és rossz emlékeket teremtsen. Magának és valakinek. Nem értek egymáshoz, de mikor az ablakon beszökő szél megnyitotta a nő ruháját, a fiú meleg tenyere hagyott nyomot a bőrén. A finom pihék felsikítottak a combján, kiszabadultak a ruhából és kis ejtőernyőkként landoltak minden állomás peremén. A fiú játékosan fújt meg egy eltévedt pihét és a pillanat keze megbontotta a nő haját, lila és kék energia-harapása hagyott nyomot a nyakán, örök nyomot amire emlékezhetnek majd minden nyáron, amikor a sok eső elűzi a nyarat. A nem létező csókokban meg nem élt emlékek ízei keveredtek – keserűek és sósak, édesek és savanyúak, éltetők és gyilkosak. Abban a pár percben éjszakákat adtak a csendes szavaknak, az igaz gyönyörnek, a soha meg nem mutatkozó titkoknak. Abban a pár percben együtt lettek a Mindenségé, érintések nélkül, szavak nélkül, valóság nélkül. Megéltek egy egész történetet, ott a vonaton. Délután három és fél négy között.
Amikor a nő lelépett a peronra, egy új élet magzatát rejtette csípője ringásában, virágok illatát kibomló hajában. Érezte a pillanat tökéletességét az idő szorítása nélkül. A fiú újra ránézett, utoljára a nő leheletétől párás üvegen keresztül. Búcsút nem intett, nem volt miért. Az elmúlás rossz íze még nem érte el a szívét. Most egy hosszú életet kezdett, egy férfi életét. Mosolyogva, itt a vonaton, délután három és fél négy között. Kipirulva nyitotta meg a könyvet, és beleolvasott, ezer és ezer történetet, mit felidézhet minden esős nyáron, mikor fiatalon halnak a virágok.
A nő a templomba ment, nem térdelt le, keresztet nem vetett. Az ismeretlen-ismerős Istennel így beszélgetett: - Istenem! Kérlek soha ne vedd el a vágyaimat. Hadd érezzem a szabadságomat, mit tőled kaptam, mert mindennél jobban szeretsz, s mert mindennél jobban szeretem az életet. Bármilyen is legyen. Veled és néha nélküled.
A nő az utcán könnyedén lépkedett, s egyetlen bűnére gondolt – a cigarettára.
Pisztáciás vajas keksz
Hozzávalók
-30 dkg liszt
-20 dkg puha vaj
-10 dkg nádcukor
-1 tojás
-fél zacskó sütőpor
-egy zacskó vaníliás cukor
-20 dkg sótlan apróra vágott pisztácia
A lisztet összekeverem a sütőporral, majd a puha vajjal tovább morzsolom. Hozzáadom a cukrot, vaníliás cukrot és a 15 dkg pisztáciát, majd a tojást és tésztát gyúrok belőle.
A tésztát kinyújtom lisztes felületen és lisztbe mártott kerek pohárral kis korongokat szagattok belőle.
A kis korongokat sütőpapírra rakom és mindegyikre szórok még egy adag pisztáciát.
180 fokos sütőben kb, tíz perc alatt megsülnek. Figyelni kell! Ha pirul akkor jó!
Én őszibarackból gyors házilekvárt csináltam hozzá. Isteni lett!!
