És elhangzott az a szó. Az, ami fájdalmasabb mindennél. Nem a jelentése miatt. Nem, nem azért. Jelenthetne bármit. Bármit. De ennek most különös, mindent megváltoztató hatalma van. Feltép, kifordít és könnyedén összezavar mindent. Mindent a lélekben és a szívben. Visszavonhatatlanul. Kirántja az idő fogságából az elvesztegetett pillanatokat. Minden hazug nevetést elzavar. Minden játékot szomorúvá tesz, mit valaha játszottunk. Minden vágyat megsemmisít és más ágyába kerget.
A nő csak ült. Lélegezni sem tudott. A félig kész édes tészta földre huppant a kezéből és az elszabadult áfonyák lilára festették a padlót. Majdnem feketére. A sütemények édes illata fogságba esett a kéményben, és az utcákon futkározva többé nem csiklandozták a járókelők orrát. A nő csak ült. Nem tudta, mióta tart ez a pillanat. Arra gondolt, talán már több évszázada ül így mozdulatlanul. Szíve megfagyva. Egy könnycsepp nevetve lógatta a lábát nagy barna szeme sarkában, indulásra várva. Végigszaladt az arcán és könnyedén csúszott be az ajkába. Összezárta a száját. Az íze sós, bár ő az édeset szerette. Tágra nyitotta a szemét. Nem merte megmozdítani a pilláit. Az erejét összeszedte, hogy bent tartsa, bezárja. Mindent megtett, hogy a könny-folyók ne keljenek életre az arcán, de az asztalon heverő tócsákban tisztán látta, a valaha érte ejtett, de soha fel nem szárított könnyeket. Újra belenézett az összes szempárba amiben összegyűltek. Mind őt figyelte ennyi év után is. És akkor megtörtént. Zokogni kezdett. Zokogni kezdett, mindenért mit megélt és mindenért, amit csak remélt. Cseppek, erecskék majd folyók nőttek. Betöltötték a szobát és a házat. Zokogott az ágyon ülve, zokogott a földön fekve, zokogott a kertben a fáknak, zokogott a napba nézve, zokogott az ágyban álmot remélve. Zokogott a tükörbe nézve. Zokogott éjjel és nappal, egyedül és másokkal. Zokogott egy órát, egy napot, egy hetet, talán éveket. Nem tudta többé abbahagyni a sírást. Többé nem.
A városban hamar híre ment. Azt beszélték, szerelmét siratja, ki viszont nem szerete. Azt beszélték, hogy elrontott életét. Azt beszélték, más is sírt már eleget miatta. Azt beszélték, fiatalsága romjait siratja. Azt beszélték, már örökre sírni fog. A város utcáin minden reggel végigfolytak könnyei, vizesre áztatva a csinos és szakadt cipőket. A zokogás hangjai besurrantak a házakba, félrehúzták a függönyöket és szellemként ölelték a szerelmeseket. Megfagyasztva szíveket és az élet-színeket. Mindenki látta, hallotta, érezte. De senki sem tudta, miért sír. Talán ő sem. Akkor még nem.
Évek teltek el. Házakat és városrészeket öntött el a könny-folyó. A nő ki sem lépett a lakásból, reggelente seprűjével kitessékelte az éjszaka könnyeit az ajtón át. Az emberek csak nézték, de át nem ölelték - nehogy átragadjon rájuk is a szörnyű kór. Mert ebben a városban senki sem szeret sírni. Így ment ez éveken át. Közben tavasz lett, nyár, ősz és tél. Tavasz, nyár, ősz és tél.
Egy újabb szomorú és nem szerelmes éjszakán, mikor már az összes álarcát lemosták a könnyek, a nő a konyhába ment. A lisztet szétterítette a nagy asztalon, kezével simogatva. Megcsókolt minden tojást, búcsút mondva az összes meg nem született kis életért. Ujjai között csukott szemmel finoman morzsolta szét a vajat. Az édes vanília olaját csuklójára kente és nagyot szippantott belőle. Könnyei belehullottak az alapanyagokba. Kezei között így alakultak selymes tésztává. Könnyes tésztává. Az áfonyáknak egyenként köszönt, gurította őket, mint a színes gyöngyöket. Egyet-egyet szájához emelt, ami nyelvét lilára festette, majdnem feketére. A könnyáztatta édes tészta kezéből a formába huppant. A fogságba esett sütemények illata újra kiszökött a házból a kéményen át, megcsiklandozta a járókelők orrát. Az asztalhoz ült. Várt és sírt. Csak várt és sírt. Sírt csendben, sírt a fa deszkára dőlve és sírt ordítva, sikítva. Sikolya szétrobbantotta a színes üvegeket a polcon, és a régi szerelmek nyávogva bújtak a szekrények mögé. És akkor csend lett. Az utolsó három könnycsepp koppanva hullott a kész tortába, elrejtve benne örökre a szenvedés közben felismert tanulságokat. A saját tanulságait.
Azon a délutánon a nő felvette a legszebb ruháját. A tortát kosárba tette és a piactérre vitte. Minden szeletet porcukorral hintett, lila áfonyával festett majdnem feketére. Az emberek csendesen ettek. Csukott szemmel. Miután a test megelégedett az ízekkel, lassan megértettek minden bűnt, mit valaha elkövettek, csupán azért, mert nem szerettek. Mert mentek, ha nem kellet és maradtak, ha menni kellett. Megértették, hogy minden játszma cinkosa a hazugságnak és a nevető szemek mögött elrejtett könnytavak ülnek. Megértették, hogy az elvesztegetett idő bűn, és bűn marad örökre. Megértették, hogy az értünk elzokogott könnyeket fel kell itatni legalább a szoknyánk vagy a kabátunk szélével. A nő csak figyelte őket és már tudta - évekbe tellett, míg kizokogott mindent, minden álnokságot, mit szépségével és megszelidíthetetlen lényével mások ellen elkövetett. Hogy olyan emberi játszmákat játszott hiúságból, amik szenvedést okoztak. Most kell megfizetnie az árát. Mert az érzelmek ellen elkövetet bűn, bűn marad örökre. És most utoljára, könnyes szenvedéllyel csókolt meg minden áfonyát, és puha simogatással bocsájtott végleg útjára minden régi szeretőt. Nem kért már szépséget, varázslatos csáberőt. Csak egyet kért: hogy megbocsásson magának, amiért nem tudta, hogy kell félelmek nélkül szeretni. Gondolatok nélkül, egyszerűen csak szeretni. Persze titokban kért még egyet. Erőt, elviselni mindezt.
A nő azon a délutánon felvette a legszebb ruháját. Kifelé soha többé nem sírt. A könnyes torta receptjét díszes könyvbe írta és fa ládába tette. Mikor már érezte, hogy lelkét újra át kell adnia az égnek, a könyvet ismét elővette. Lapjaival felfelé a nagy asztalra helyezte és a recept fölé csak ennyit írt "Könnyes túrótorta áfonyával. Nektek. Vigyázzatok, mert a pillanatok könnyen elvesznek!" Teste a földre huppant és az elszabadult áfonyák lilára festették a padlót. Majdnem feketére.
Nem tudom, mi lett a díszes könyvvel. De azt tudom, hogy a városban és más helyeken azóta is sütik a tortát. Még mindig csendesen eszik. A nők, miután megtörölték a szájukat, nem dobják többé hátra hazugságot játszva a hajukat és a férfiak halkan fülükbe súgják: Szeretlek.
Könnyes túrótorta áfonyával
Hozzávalók
-egy bögre kuszkusz
-2 tojás
-4 evőkanál méz
-5 dkg vaj
-csipet só
-reszelt citromhéj
-forró víz
Krém
-500 dkg túró
-egy doboz natúr krémsajt
-2 tojás
-5 evőkanál méz
-egy db. vaníliarúd
-egy citrom héja
A bögre kuszkuszt, vajat, mézet, sót, citrom héját egy tálba teszem és annyi forró vizet öntök rá,hogy bőven ellepje. Megkeverem, lefedem és húsz percig hagyom dagadni. Ha kihűlt, hozzákeverek két felvert egész tojást.
A túrót villával összetöröm. Hozzáadom a krémsajtot, mézet, tojásokat, vaníliát, citrom héját és krémesre keverem.
Egy tortaformát kibélelek sütőpapírral és a kuszkusz egyik felét az aljába belesimítom. Rárakom a túrókrémet és a maradék kuszkuszt a tetejére halmozom, hogy mindenhová jusson.
200 fokos sütőben 40 percig sütöm.
Meg kell várni, hogy teljesen kihűljön mert különben szétesik!!
Áfonya szósz
-egy doboz áfonya
-10 dkg barnacukor
-annyi víz, hogy ellepje
-egy db tankabab
-pár levél citromfű
-fél citrom leve
Az áfonyát és a cukrot tálba teszem és annyi vizet adok hozzá, hogy ellepje. Forralni kezdem. Hozzáreszelem a tankababot (édes fűszer, Culinarisban kapható) és beledobok pár levél citromfüvet és hozzáadom a fél citrom levét. Addig forralom kevergetve, amíg az áfonyák szétfőnek. Ha kihűl, akkor fog igazán besűrűsödni.
A tortát az áfonyával tálalom.
