Azt mesélik az Angyalok néha a Földre jönnek. Itt élnek közöttünk.Talpuk zenéje halk koppanás az aszfalton. Félelmektől mentes. Ha elhaladnak melletted sóhaj hagyja el az ajkaid, talán még kiáltasz is. Óvatosan fogják meg a kezed vagy simítják az arcod, s nem marad utánuk más csak finom borzongás, vagy szinte láthatatlan mosolygás. Ők soha sem félnek. Igaz, hogy csak ritkán látják meg őket az utcán vagy a boltban, miközben tejet vesznek vagy kenyeret mint bárki más. Nem szándékosa rejtőzködnek, csupán csak kevés az emberek között ki nem fél őrültnek látszani egy különleges, fényes örömért. Ilyen az emberek természete. A nem Angyaloké.
Igaz, ha jobban figyelnénk a meséket tisztelnénk és életünkbe engednénk, minden gond nélkül észrevehetnénk őket mert egyértelmű jeleket adnak, ha kell hétfő délután az Astoria és a Blaha között. Mesélnek is nekünk. Lehet, hogy egy éles fénysugár töri meg a zajt a buszon, aminek eredete ismeretlen, eső verte ablakon csúszik be a fény éppen akkor mikor a Nap is elutazott a városból, mert nem bírta a zajt ami még az aszfaltot is megbontotta a Körúton. A fénycsík végigfut az arcokon, és hirtelen mindenki az égre néz. A felhős égre. Értetlenül állnak, de mivel nem hiszik sem a csodát sem a mesét, nem részesülnek az örömben, hogy Angyal érintette az arcukat és bal kezükkel végigsimítják az állukat, elkergetve a pillanatot az út pora közé.
Angyal lehet egy furcsa borzongás ami nem a lábtól indul, hanem a fejtetőn csúszik be a testbe, végigfut a gerincoszlopon és a karokba érve önkéntelenül ölelésre nyílik a kar, ölelendő nélkül. Lehet ablakon kiszálló füstös zene, vagy egy íz ami egy perc alatt repit el gondolatban, mondjuk a tenger partjára. Lehet kő szivárványos, vagy toll pihés, de erről már nem is beszélek, hisz ezt mindenki tudja az Angyalokról. Lehet ásítás, vagy tüsszögés, csiklandozás az orr hegyén, megvakarhatatlan.
Minden látogatásnak története van. Személyes története, mi feltár egy újabb részt önmagunkból. Nem is értem miért nem hallgatják ezeket a meséket az emberek? Mesélnek erről arról, itt és ott, nyílt és zárt helyeken, suttogva vagy szájukban nevetéssel, nagy O betűt formálva az ajkaikkal. Mesélnek lényegtelen dolgokról.
Pedig az Angyalok nem rejtőznek és nem akarják láthatatlanná tenni magukat. A Földön földi ruhát hordanak, törékeny talán kicsit túl vacak testet, sérülékenyt pont mint mi, emberek. A szárnyaikat talán a buszpályaudvar egyik csomagmegőrzőjében őrzik. A 444 vagy a 99- es szám alatt. De az is lehet, hogy ezt megint csak én képzelem. Igazából fogalmam sincs mit tesznek a szárnyikkal, és nagyon viszket az orrom. Olyan vakarhatatlanul...
Képzeljétek, minap találkoztam egy igazi Angyallal. Egy kórházi ágyon feküdt. Pont kilenc éves volt és halkan sírt, fájdalmában. Hirtelen nem tudtam mit tegyek vele. Nem is kért semmit csak megfogta a kezem mikor az ágya mellé álltam, hisz hívott, szívemet maga mellé húzta. Halkan beszéltem hozzá. Ő csak nézett a nagy barna szemével, egyenesen belém. A láthatón túlra. Emberek elől rejtett világaimba, a mesék birodalmába. Olyan törékeny volt, lábai bénán nagy fehér polyákba csomagolva, mozdulatlanul. Megfogta a kezem. Mellé ültem. A tenyeremet az arca elé vette és beletúrta a könnyeit amik hangtalanul gyűltek a szemében. Nem tudtam mit tegyek. Nem beszélt.
Nem tudtam mást tenni. Nem tehettem mást. A karomba vettem és mesélni kezdtem. A fájdalmai lassacskán kiszaladtak a nyitott ablakon s a fák ágaira ültek. Meséltem neki egy Angyalról, ki kicsi fiú testébe bújt. Lábai bénák, de a szárnya mindig képes felemelni és elrepíteni a sárkányok és a tündérek világába. Elrepülhet bármikor és megnézheti fentről a tengert és a hegyeket. Láthatja azt a csodálatos bolygót ami csak közelről ilyen félelmetes, de fentről nézve kék. Mint a mesék. Meséltem barátságról, szeretetről és összetartó családról. Szerelemről és bátorságról. Életről és lélekről. Mi mindegy, hogy milyen testbe zárt, szabad és szárnyaló. Nem kórházi ágyakhoz kötött. Örök.
Az én Angyalom nagy barna szeme nevetett, majd résnyire záródott. Pillái kifényesedtek.
Te gyönyörű vagy. Szép a meséd.- mondta.
Elernyedt a karomba. Láttam, hogy átcsúszik az álmok világába. A fájdalmai a fák ágain csücsülnek, nem bántják őt, repüljön, fusson hisz Ő egy Angyalgyerek, csak ép emberi testbe zárva.
Nem tudom meddig tartottam. Nem tudom merre járt. Tartottam volna azt hiszem örökre, de kinyitotta a szemét és csak fényével jelezte, mehetek, elenged. Vissza az emberek világába.
Azt mesélik az Angyalok néha a Földre jönnek. Itt élnek közöttünk és a lábuk néha béna, vagy koszos a ruhájuk. Szárnyaik suhogása betölti a kórházak hideg folyosóját, vagy utcazajt varázsolnak finom zenévé mikor az Égbe emelkednek. A szemünk láttára. Ha képesek vagyunk igazán látni. Nem a szemünkkel. Valami mással. Valami egészen mással.
