Nem tudom, hogy egy életen belül hányszor lehet meghalni és újjászületni. De egyet tudok: nekem kilenc életem van, mint a macskáknak. Már nyolcat elhasználtam. Ezért most figyelnem kell! Nagyon...
Itt állok. Az asztal roskadásig tele. Olyan, mint egy barokk festmény egy lakhatatlan palota falán. Az almák túl pirosak és viasz töri meg tökéletes bőrükön a nap fényét. A húsos tálak felett lebegő dögök szúrós szaga bántja minden érzékemet. A festett tálak nem csorbultak ki az idő kínzásától, tökéletesek maradnak örökre, mint az időben elhagyott fiatal szeretők. Kiömlött bor fest véres képeket a hímzett terítőre. Az érzékeket eltömik a vágyak, illatok és a szemet bántó színek. A rég elveszett, és szellemként keringő hangok dalolnak a hamis sikolyokról, túl sós és túl édes ízekről, bódult, valóságnak hitt pillanatokról. Lassan minden szétesik, elromlik, szétrohad. Átható bűz beszalad az orromba. Hányinger kerülget. Sok. Túl sok. Túl sok az érintés, túl sok a vágy. Elfog a csömör. Gyötör. Nézem és élesen látok. Mindent. Tele vagyok. Tele az ezer éve ringatott sérüléseimmel, hiteimmel, tudásommal. Túlcsordultam. Túlcsordultam az akarok, a hiszek, a cselekszem gyilkos szentháromságától.
Ürességre vágyom. Mert már nem tudok semmit befogadni, és ezért adni sem tudok.Tisztaságra vágyom, szabadulásra a kényszerektől. Szabaddá válni a kimondott, de valójában nem megélt nyugalomtól és elfogadástól. Alázatra vágyom, de nem félreértett megalázkodásra. Most, hogy elsírtam már minden könnyemet és feltettem az összes kérdésemet, amelyekre válasz nem érkezett, mert az elmém és a szívem oly zaklatott, hogy nem volt ki feleljen. Most, csak elengedek. Nem félek és nem határozom meg , hogyan történjen. Alkudozni sem fogok. Egyszerűen hagyom, hogy a lelkem kibuggyanjon a testemből. Sírtam, ordítottam, kapálóztam, követeltem, mint egy kisgyerek. És elfáradtam. Most engedek. Üres leszek. Üres és mégis tökéletesebben létező, mint eddig bármikor.
Eljön az a pillanat amikor meg kell állni. Amikor túlcsordul minden hang, szó, érzés. Amikor az elme már annyira elfárasztotta a lelket, hogy az sírva bújik az üresség szent takarója alá. Amikor már megölt mindent az akarom, a kell, az enyém! Mindig megkapjuk a jelet. Még az összeomlás előtt. De nem figyelünk. Pedig halkan súg a széllel a fülünkbe minden fülledt vagy fagyos éjszakán. Halkan súgja: Engedd! Engedj el mindent, és ne akarj többé választ kapni a kérdéseidre, csak tedd fel őket még intenzívebben, rendületlenül. Magadnak. Kérdezd meg: miért? Ne torzítsd el a nehezen megszerzett igazságokat, de ne is ragaszkodj hozzájuk. Hisz egy állandó csak, a változás. Semmi más. Ha úgy gondolod, hogy a saját tudásodat és véleményedet kell másokra erőltetni, lelked terméketlen marad, mert a válaszokat csak kívül keresed. De a válaszok nem a külvilágban vannak. Senki sem adhat választ a kérdéseidre. Csak te. A kívülről megszerzett válaszok nem azonosak a sajátjaiddal, mint ahogy azok a személyiségek sem azonosak veled, amit mások alkottak rólad, a saját fejükben.
Meg kell állni és megnézni kvülről azt az élethelyzetet, amit megidéztünk magunknak. Ez az a pillanat amikor már mindent végigjátszottunk. De nem sikerült. Nem sikerülhetett, hisz minden egyes játszmánkkal csak egyre jobban magunkhoz kötöttük azt, amitől szabadulni akartunk. És mi az, amit engedni kell? A téves elképzeléseket, az akaratot, a vágyat, az érzelmek intellektuális megértését, önmagunk felmentését és azt az illúziót, hogy a mi dolgunk másokat vezetni, sőt irányítani az úton. Ez az egyik legnagyobb élethazugság, amibe beleringathatjuk magunkat. Van, hogy az ördög a jóakarat és - a szeretlek ezért megoldom helyetted - cselekedetekben lapul. Nagyon veszélyes, hiszen az a szülő aki soha nem engedi gyermekét, hogy önálló döntéseket hozzon, megnyomorítja őt. Egy életre. Leendő társában is egy gondoskodó, megoldó személyt keres majd, aki mellett nem kell vállalnia a felelősségét a saját életéért. Függővé válik, és ha az élet rákényszeríti az önállóságra, összeroppan. Szabadulni kell a megtanult és látott mintáktól, amik mások akaratából rakódtak ránk. Mi pedig azonosítottuk mindezt a saját személyiségünkkel és most csücsülhetünk a múltunk börtönében, nem túl vidáman és nem túl boldogan. Minden sérülést el kell engedni amit a szülők, a szerelmek és a társadalmi elvárások ültettek belénk. Nem lehet egy életen át ezekkel a rossz takarókkal takarózni, kibújni a felelősség alól, és közben persze szenvedni. Nem könnyű, de meg lehet csinálni. Ha lelki terrorban éltél, szeretetlenségben, bántásban, megalázásban, vagy csak nem olyan minőségű figyelmet kaptál amire szükséged volt, akkor nem játszhatod te is ezeket a játszmákat a saját kapcsolataidban, mert magad is zsarnokká válsz. Zsarnokká válsz és azt teszed másokkal, amit valaha veled tettek. Nem lehet szeretetre hivatkozva nem szeretni és mosolyogva rombolni. Az újra és újra ismétlődő helyzetekben elkerülhetetlenül feltépődik minden régi sebed. Ott lesz a társad, gyermeked, barátod, ellenséged szemében, és nagyon fog fájni. Nagyon. A baj, az hogy már nem csak neked.
Ezek csak rossz beidegződések, védekezési reakciók és valójában nem azonosak veled. Ha ezt képes vagy meglátni, akkor megélheted az emberi kapcsolatok egy másik minőségét, ahol már nem az elmúlt fájdalmak szerint érzékeljük önmagunkat és a másikat, hanem teljes valójában. Elfogadjuk és megértjük. Megérted hogy mindezt a hitek és elvárások okozták. Bennem, benned és bennük is. Másoktól és a félelmeidtől kaptad őket. Azoktól, kik a szeretetre hivatkozva saját illúziójukhoz akartak formálni és közben önmagukat sem szerették. Túl sok volt az akarom, a kell. Túl sok volt a saját igazunkhoz való konok ragaszkodás. És kérdésessé vált minden. Elveszett a lényed és senki sem lát téged... Ha a lényedet kérdőjelezik meg, azon nem lehet átlépni, mert közben elveszeik az egység, az együtt élménye. A szabadság élménye beleveszik az erők játszmájába. Akkor nincs többé semmilyen kapcsolat. Igazi kapcsolat. Csak eltorzult, hazug szereplők, kik együtt rossz játékokat játszanak. De tudnod kell, hogy ez nem a te problémád, ha figyelsz és időben kiszállsz. Bármi áron. Mert neked magadat kell mentened. Semmi közöd az ő játékaikhoz, ne vállald magadra, ne vegyél részt benne! Ők is oldják meg saját magukkal, ha merik, ha látják. És ha nem, éljék az életet olyan lelki nyomorban mint addig, szorongva és nem értve, hogy mit rontottak el.
Én kiszállok. Most. Nem akarok ebben többé részt venni, mert így szemlélve hihetetlen nevetséges és nyomorult ez az egész. Meg akarom óvni a gyermekemet és mindazokat, kik fontosak nekem, a belém ültetett, helyettem kitalált rossz félelem csíráktól. Hogy tényleg önmaguk lehessenek. Önmagam lehessek. Nyugodt vagyok. Már tudom, hogy mindezek csak a felszínemet érintették. A lelkemet nem. Mint ahogy valójában neked sem okozhattak végleges sérülést. Mert a lélek sérthetetlen, örök és a tiéd. Csak a tiéd.
Akik igazán összetartoznak, azok nem félnek a szabadságtól, hiszen tudják, a másik nem a tulajdonuk. Önálló lelki utat él, amibe nem lehetséges beavatkozni, mert ez egyedi és egyedüli út. Formáljuk egymást, de a tapasztalatokat átvállalni és beavatkozni nem lehet. Tilos! Tilos, mert ha nem így történik, előbb vagy utóbb összeomlik minden. Akkor pedig hibáztathatjuk Istent, a sorsot, a másikat. Ez az a pillanat, amikor vissza kell vonulni és belenézni abba a tükörbe, amit a helyzet tart elénk. Belenézni és vállalni a felelősséget. Vállalni, hogy nagy részét mi teremtettük, nem pedig egy gonosz varázsló vagy Isten alkotta. Nem. Mi alkottuk. Mi voltunk azok. Senki sem felelős rajtunk kívül, hisz mindenkinek lehetősége van arra, hogy megértse és értékelje az élete dolgait. Hogy megtanulja tisztelni a másikat, magát, és ha jól megy, az életet. Értékelje, megsirassa és elengedje. Ha ezt megérted, senki nem lesz többé a szívedben és az életedben hibás. Választasz egy másik utat. Egy teljesen másikat.
Nem tudom, hogy egyetlen életen belül hányszor lehet újjászületni. Hányszor kényszerít rá az élet. De tudom, hogy néha meg kell állni. Újra gyermekké válni, ártatlanná. Rombolni és építeni, lehetőleg mások és önmagunk sérülése nélkül. Végül elfelejteni mindent, mindent miről azt hittük, hogy tudás. Egyszerűen újra örülni, nevetni, szeretni agyalás nélkül. Tisztán látni, de mindezt nem túl szigorúan venni. Engedni. Belépni az ürességbe és ott újra kezet fogni igazi valóddal, mi már tényleg tud adni és kapni.
Nem tudom,hogy egyetlen életen belül hányszor lehet meghalni és újjászületni. De azt az egyet tudom, hogy nekem legalább kilenc életem van, mint a macskáknak. Már nyolcat elhasználtam, ezért nagyon figyelnem kell...Nagyon!
Őszibarackos bazsalikomos joghurtos tortácskák
-2 doboz natúr joghurt
-4 joghurtos doboznyi liszt
-2 joghurtos doboznyi cukor
-2 db tojás
-egy csomag sütőpor
-2 joghurtos doboznyi olaj
-3 nagy szem őszibarack
-szórásnak vágott mandula
-pár szál friss bazsalikom
A joghurtot, tojást, olajat összekeverem egy tálban. A lisztet, cukrot, sütőport egy másikban. A száraz hozzávalókat lassan a nedves hozzávalókhoz keverem és összedolgozom. A barackokat és a friss bazsalikomot apró darabokra vágom és a tésztához adom. Kis tortaformácskákba vagy muffin formákba töltöm a tésztát és a tetejére mandulát szórok. 180 fokon tűpróbáig sütöm őket.
Isteni finom...és nem egoista!:)))
