HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2014.12.23. 10:15 Barna Berni

Fény és sötét

 

Van, hogy sok nap sötétség és belső őrjöngés hozza meg a Fényt. Mikor az a tükör amibe látni akartuk magunkat összetörik. Rájövünk, hogy a tükör nem más, mint egy kalitka, amiben azt akartuk látni mit a világ hisz arról, hogy is kellene élnünk. Ez annak a világnak a hite, minek fogalma sincs a valódi boldogságról mert rendszerek foglya. Annak a világnak a hite mi meghatározza, mi a szeretet és annak, hogy kell megnyilvánulnia. Annak mi azt hiszi, hogy jár neki a normálisnak hitt élet, mert oly nagyon fél a szabadságtól, mi azt jelentené, hogy nem birtokolhat és kénytelen azt az illúziót elengedni, hogy bármit élete folyásával és más lelkekkel kapcsolatban a kezében tarthat. Semmit nem tarthatunk a kezünkben és semmi sem jár nekünk. Csak szerethetünk.
A három napos sötétségek bármit mutathatnak. Nehéz elfogadni azt mik valójában vagyunk, főleg ha az alkalmatlan a rendszerben való létezéshez és a külső világot dühössé teszi. A világ nem szereti azokat kik felismerik a hazugságokat, kik megértik önmagukat. És mernek máshogy szeretni és élni. Nehéz dolog ez mert félünk, mert belénk verték mi az élet, a szerelem, hogy kell megnyilvánulnia, mi a boldogság. A boldogság elsősorban belső munka, mi valójában nem függ másoktól, viszont az elnyert szabadságban mégsem magányos és a régi sérüléseink, mintáink okán nem űz el másokat, hanem fogad. Él, létezik, áramlik bárhogy, bármilyen megnyilvánulási formában, nem fél és nem hiszi, hogy útját egyedül kell járnia, mert tudja a legnagyobb szabadság az időtől és tértől független, félelmekben nem vergődő szeretet.
 Mi meg akarjuk határozni, hogy kéne szeretnünk, élnünk. Rendszereinkben és tanult mintáinkba bezárva azokat űzzük kiket legjobban szeretünk, s kik szeretnek, mert a szeretetet valami korlátozó akadálynak véljük és észre sem vesszük önmagunk rabjai vagyunk. Magányos rabok. Ítélkezünk, meghatározunk és kényes illúziókat alkotunk önmagunkról és másokról. Úgy, hogy egyszer sem merültünk el, törtük össze a tükreink. Azt hisszük ismerjük magunk, pedig sehol sem tartunk a szabadság felé vezető utunkban, de mégis arra hivatkozunk, Pedig csak menekülünk attól mi az egyetlen utunk lehetne, átadás és szeretet.
 Senki sem mondta, hogy ez könnyű lesz és könnyek nélküli. Senki sem mondta, hogy meg kéne határoznunk, azt mi meghatározhatatlan. Azt hisszük nekünk kell eldöntenünk mi az elviselhetetlen. Pedig csak egy dolog létezik mi valóban elviselhetetlen, és ez a szeretet hiánya. És ha végre, vállalt szenvedések árán nekimegyünk a világnak és kicsit előrébb jutunk, a világ dühösen fordul ellenünk, rettegve attól, hogy életformánk, szabadságunk, leleplezi a kollektív hazugságokat. És marni kezd, suttogni, nyakunkra tekeredik.
De van ki nem akar fűtött lakásban lakni és képeket tenni a falára és a vándorlást választja. De Őt megítélik. Van hogy valakinek a szerelem az összetartozás nem mindennapos szertartások sokasága, hanem inkább kevesebb de teljesebb szent pillanat. Megítéljük. Van kinek család és a nőiség nem egy gyermek születése és mindennapi tiszta ruha vagy terített asztal. Megítéljük. De az ítéletek ellenére van, ki nem menekül és tudja nem hagyhat el senkit és semmit, mert nem is birtokolhat. Van ki tudja Önmagát másokkal együtt is választhatja mert nem lehet a belső lényegéből semmit elvenni. Nem kell magányosan bolyongani, csak adni és kapni. Ők azok kik már összetörték a tükreik. Ők azok, kik már nem félnek az ítélettől sem. A világ mindig is ítélkezni fog, úgy, hogy fogalma sincs a valódi boldogságról, mert nincs fogalmunk sem igazi valónkról egészen addig, míg nem merünk elmerülni a sötétségben és összetörni a tükröket. Eljutni a legvégsőkig, átlépni a tanult elképzeléseinket arról, hogy kell szeretni, hogy egyedül kell lennünk mert ez egy magányos út, hol ellenségnek tekintünk mindenkit, legfőképpen azokat, kik leleplezik a sérüléseinket és úgy is szeretnek.
Van, hogy a sötétségbe kell elmerülni, mert csak itt lehet meglátni azt mi nekünk tökéletes, hazugság nélküli. Mentes attól a világhoz való alkalmazkodástól mi születése óta boldogtalan. Attól a kollektív illúziótól mi összetartja azt a társadalmat mi már rég elfelejtett valóban élni. Úgy igazán. Van, hogy sok nap sötétség hozza meg a Fényt. Keressétek, kutassátok! A Fény születésének ünnepén.

2059.jpg

Szólj hozzá!

2013.12.16. 15:02 Barna Berni

Fekete szív

Amit Isten egybekötött, ember ne válassza szét.

 

Ezt a pályaudvart vízköpő szörnyek  őrizték. Csak egyetlen félig kész Angyal vigyázta az érkező és induló embereket a kupola legtetején. Onnan figyelte a szörnyecskék komisz és néhol gonosz játékait amit űztek az óta, hogy a sötétségbe süppedő mester kezei mély vonalakat véstek az élettelen kövekbe. Őket használva, arcukba teremtve azokat a tulajdonságokat mit az emberi vonások igyekeznek minden körülmények között rejtve tartani a világ nyitott szeme elől. Így lett mindez a szörnyek sajátja. Látható dühe. Kínja és sorsa.

Az Angyal a kupolán megfeszítve tárta szét csonka szárnyait, hátha képes felfogni és égbe söpörni a szörnyek suttogását amivel kábulatban tartották a messzi földről majdan érkezőt. Azt beszélték a szörnyeket dédelgető mester egy napon az épület jobb szárnyán dolgozott mikor is egy fehér toll hullott az orra hegyére. A toll egyik apró pihéje bekúszott az orrába és a tüsszentés ami megrázta az egész testét a mélybe taszította. A szörnyei meg csak kacagtak, még pedig úgy kacagtak, hogy  a kiáltását sem hallotta senki a környéken. A testét, mikor rátaláltak színes üvegcserepek borították, átengedve magukon a nap fényét ami úgy burkolta be mint egy olcsó celofán a mennyországból. A fehér toll pedig ott ült mindennek a tetején. Bűnjelként. Még az Angyal sem tudta megmenteni. A démonjaitól. Így az épület félbemaradt, fél angyallal a tetején.

Egy ideig bedeszkázva állt a pályaudvar és senki sem tette be a lábát, elátkozott helynek tartották. A vízköpők táncoltak csak bent éjszakánként a cserepeken és a baljós sötét zene még a baglyokat is elriasztotta a környékről. De május havában történt valami. Egy fiatal építész érkezett a városba. Egy leánygyermekkel. Nagy palotákban dolgozott, templomokat és hivatalokat épített. Híre mindenhol megelőzte őt. Úgy tartották képes fényt vinni a sötétbe és színes üvegablakai olyan színeket engednek be az élettelen terekbe melyek messze űzik minden démon hamis énekét. Azon a napon kislányát kézen fogta és a tömeg csendes figyelmével kísérve belépett az alvó pályaudvarra. Az épület szörnyecskéi messziről lesték minden lépésüket. Karmaikat megélesítették, tollaikat felborzolták, torkukat köszörülték és várták a megfelelő pillanatot mikor hátulról az érkezők hátára kapaszkodhatnak. Fülükbe suttoghatják a félelmet ami aztán úgy fagyasztja meg a lelket, hogy az többé képtelen lesz nevetni és fénybe fürödni. De ekkor történt valami. A kicsi lány édesapja kezét fogva, apró lábacskáival a földön szanaszét heverő üvegcserepekre lépett amit még mindig a tragikus körülmények közt elhunyt régi építő mester megfeketedett  vércseppjei díszítettek. Elengedte édesapja kezét és háromszor körbeforgott az üveghalmon. Szemét lecsukta, kezeit az ég felé emelte és halkan csak ennyit suttogott: Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! A lesben álló vízköpő szörny lelkek hirtelen fuldokolni kezdtek, csak alig tudták utolsó erejükkel elvonszolni magukat a kupola mögötti résekbe, hogy hosszú ideig ott bujkáljanak menekülve a kislány szavainak ereje elől.

Hónapokig dolgoztak az épületen. Sürgés-forgás felejtette el a várossal az átok meséjét a pályaudvarról. A szörnyek továbbra is a kupola tetején csücsültek de szemükből kikopott az a rémisztgető fény, és a véres üvegcserepeket rég összesöpörték. Színes ablakok kerültek a falakra melyek minden napszakban más és más képeket festettek a vágányokra, éjszaka pedig még élesebbé tették a csillagok ragyogását. Az új mester kicsi lánya nevetve futkározott az épületben mindig találva valakit ki mesélt neki, az élet dolgairól. Szeretett kérdezni és olyankor olyan nagyra nyitotta gesztenye szemét, hogy belefért az egész Világ és minden Univerzum. Viszont azt nem szerette ha őt kérdezték, olyankor egy pillanatra megremegett, szemét lecsukta és valami egészen különös kifejezéssel az arcán hátat fordított és a  vágányok közé ült, kibámulva az innen apró lyukaknak látszó réseken a pályaudvaron túli világba. 

Karácsony előtt pár héttel a belső és külső munkák nagy része a végéhez ért. Már csak az apja dolgozott a kupolán, nagy titokban, egyedül. A pályaudvar lassan megtelt élettel. Gesztenye és cukorka árusok érkeztek. Jegyárus hölgyikék bodorított hajukat túrták a fülke üvegében és mindenki az szerelvények érkeztére készült. A város lakói megtervezték útjaikat rég nem látott családtagokhoz és messze élő szerelmekhez, vagy csak úgy éppen az ismeretlen felé, mely oly izgalmat okozott, hogy lassan mindenki erről beszélt. A kicsi lány naphosszat csak figyelte a nyüzsgést, beszívta a sült gesztenye illatát és beleolvasott az emberek titkos történeteibe. Azokba a történetekbe amelyeket csak egy pillantás, vagy egy óvatlan mozdulat képes elárulni, mert szavakkal el nem mondható. Látott szerelemnek hitt ürességet, boldogtalanságnak hitt boldogságot, csúnyaságban szépséget, és igaznak hitt szavakban kihallotta a hazugság tökéletesen kivehető hangsúlyát, mit a tiszta szívűek úgy kapnak el mint egy kábult pillangót a nyári hőségben. Így teltek napjai míg édesapja a kupola fő ékességén dolgozott. A szörnyecskék csak néha bújtak elő ha egy-egy emberi szívben sötétséget éreztek a szeretet helyett és gyorsan lelkükbe mászva szétszakították belül a szeretet utolsó szálait is. A kicsi lány ilyenkor mindig háromszor körbeforgott és halkan csak ennyit suttogott: Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! A démonok ettől annyira megrémültek minden egyes alkalommal, hogy mielőtt pusztító munkájukat végleg befejezhették volna visszakényszerültek erejüket vesztve a szobraik börtönébe.

 

Mary félve lépett oda az egyik fülkéhez, hol egy szőke nő fürtjeit igazgatta az üvegben, láthatólag borzasztóan elégedett volt a tükörképével. 

- Megmondaná kérem, hogy hány órakor érkezik a szerelvény?- kérdezte Mary, szinte csak besuttogva a fülke ablakán nehogy hangjával ébressze karján alvó gyermekét.

- 14:44! - üvöltött a szőke és a gyermek összerezzent hangja erejétől.

- Köszönöm!- válaszolta a lány és tenyerét a megriadt gyermek mellkasára tette, halkan csak ennyit suttogva: Szeretlek!

Az építőmester kicsi lánya éppen ekkor szaladt le a kupolából édesapjától, ki késésben volt nagy műve egy óriási angyal szobor befejezéséve, ezért türelmetlenül válaszolgatott kislánya kérdéseire. Mikor a lépcsőtől jobbra kifordult a pályaudvar várótermébe szeme összeakadt Maryvel majd egymásra is mosolygott.

- Gyere ülj ide mellém!- mondta a kislánynak és az szó nélkül oda telepedett a még festék illatú zöld padra. 

- Hol vannak a szüleid?- kérdezte de a kislány arcán kiült az a bizonyos arckifejezés mint minden kérdéskor amit feltettek neki. Mary rögtön megérezte, az érzést sajátjaként élte, ezért bátorítólag puhán megsimogatta a kézfejét és többet nem kérdezett. Csak mesélt és közben olyan boldogan és reményteljesen nevetgélt, hogy a váróterem egészen felmelegedett a hangjától.

Mesélt egy szerelemről, mi egy virágos réten kezdődött, nyáron amikor a Nap aranyra festette a búzamezőket és fonnyasztotta a pipacsokat. Mesélt egy olyan szerelemről, mely kérdések és kétségek nélkül ragadta el, és a férfiról kinél szebbet, nemesebbet nem hordott még föld a hátán. Egy férfiról, kinek csókja meggy és haja pont mint a búzamezők a forró nyarakon. Mesélt örök esküről Isten előtt mit a szabadban mondtak ki, hogy még a madarak is hírét vihessék egy örök szerelemnek melyet soha sem képes elveszíteni a szívük. Mesélt a csodáról, hogy bújt szerelmük gyümölcse be az ő testébe és, hogy nevelgették a legnagyobb szeretetben kilenc hónapig az apró magocskát, gyermekké. Szívben és lélekben is közös kincsükké, óva egymást és őt is a világ zajától és az életünkbe újra és újra felbukkanó kísértésektől, melyek még a tiszta szívbe is észrevétlen lopóznak be ha nem vigyázunk. Mesélt róla, hogy milyen nehéz volt az elválás mikor a férjének máshol kellett munkát vállalnia mert a városban nem akadt számára. Mesélt a levelekről, mit minden nap váltottak és az édes várakozásról, melynek gondolata úgy töltötte el mint a legszebb zene mit valaha is hallott. És mesélt arról, hogy most őt várja epedve, gyermekével a karján mert egy éve már, hogy elment és az utolsó hónapokban olyan sok munkát kapott a férfi, hogy a levelek is egyre ritkábban jöttek. De ő nem haragszik, tudja nagyon elfoglalt. 

 

 

 

Hirtelen nagy nyüzsgés támadt, az emberek kisiettek a váróteremből és a vágányok felé igyekeztek. Az arcukon öröm, még akkor is ha bánat járta át, akár évekig. Az az öröm ami csak hosszú idő után képes feledtetni a múlt emlékeit és újra reménnyel öntözni a várakozást. Szoknyák lebbentek, kalapok szálltak, mosolyok és sóhajok cikáztak a villanó szemek csillagai között. Mary is felállt. Ruhája gyűrődéseit lesimította és nevető csókot nyomott gyermeke arcára. A kislány arcát megérintette és tenyere nyoma kipirította az arcocskát. 

A kislány arca pírját kezébe fogva lassan sétált a tömegben. Háromszor körbefordult és csak ennyit suttogott: Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!

Az építőmester a kupolán utolsókat faragott az óriási, szárnyát kitáró Angyal alakján.

A vonat feltűnt a távoli, külső világ réséből és fényesen pöfögött a pályaudvar szívébe. A várakozó tömeg száját tátva figyelt, a lélegzet beszorult a kabátok alá. Ahogy a vonat megállt az első fülke ajtó kinyílt és a peronra léptek az érkező emberek, az évek, hetek, napok óta testben tartott érzelmek elborították a pályaudvart és színes villámok cikáztak körbe és körbe, megvadulva.

A harmadik fülke ajtaján egy magas búzaszín hajú, fiatal férfi lépett ki. Hátát egyenesre nyújtotta és fess öltönye felső gombját begombolta, cipője fénye megvilágította az arcát. Kezét kinyújtotta és egy fekete csipkekesztyű simult a tenyerébe. A nő magas volt és szép. Úgy lépett le mintha színpadra lépne és még nem létező szépségét is képes volt elhitetni a közönségével. A férfi lesegítette a vonatról és a nő úgy karolt belé, hogy rá sem nézet. Csak közönségét figyelte fél szemmel a kalapja alól. 

Mary messziről figyelte a férfit és a kép hol a nő is ott csúfoskodott homályossá vált a szemében. Észre sem vette oly annyira nem volt helye a gondolataiban, hogy a valóság láthatatlanná vált a számára. Gyermekével a karján szinte repült a férfi felé. Nevetett és sírt egyszerre. A gyermek kicsi lábával kalimpált a karjaiban, anya lépteinek ritmusára. Ahogy odaért a férfihoz maga elé emelte a gyermeket és mosolya egy pillanat alatt mesélt el mindent a szerelméről és a várakozásról. Bőrén érezte a férfi ölelését és úgy tárta ki lelkét, hogy beléphessen minden elmulasztott érintés és gondolat, könnyedén mint ahogy a nyári szellő fújja át a nyári réteket, enyhülést adva a virágoknak. De a férfi testével a saját színpadán tetszelgő nő felé fordult. Kitérve a felé áradó érzelmek elől. Mikor Mary odaért és belépett abba a térbe mi az övé, mit esküvel zártak el mindenki más elől, hittel, és kételynélküliséggel, a színésznő arcán hideg csodálkozás ült ki és olyan jeges felsőbbrendűség mi megfagyasztotta az egész pillanatot. Egyetlen jégbe vésett képpé, itt a pályaudvaron.

Az építőmester kicsi lánya messziről nézte a történetet. Látta amint a színésznő erősen artikulálva azt kérdezi a férfitől: - Ez meg ki?

A férfi hideg arccal ennyit válaszolt: -Senki.

A kicsi lány mindkét öklét összeszorította és résnyire zárt szemeivel ilyen messziről is kivette, hogy a férfi szíve dobbanása hirtelen lassulni kezdett, és fekete szín szivárgott belőle mely átütötte az ingét. A kislány nem forgott, nem pörgött, csak bámulta a fekete szívet amely a kőre engedett minden emléket az aranyló búzamezőkről, szabadban tett esküről Isten előtt. Kilenc hónap szeretetvárásról. Családról és szerelemről. Mary megkövülten állt a fekete tócsában, szoknyája széle belelógott a pacába. A vízköpő démonok nagyot nyújtóztak a szobraik belsejében és a szobor tátott száján keresztül úgy libbentek ki mint a szellemek. Reppenésük hangja éles zajjá lett mi elnyomta a pályaudvar örömhangjait. Megvadultan cikáztak az emberek között. Végül elindultak a legsötétebb történet felé és a fekete szív lüktetésének minden erejét magukba szívták. Egy ideig még tivornyáztak a szép emlékek fekete nedvében, majd mikor a férfi térdre rogyott felkacagtak. A férfi keze elengedte a csipkekesztyűs kezet, miután ránézett Maryre és a gyermekre. Arccal saját fekete szíve tócsájába esett, mit ő maga tett feketévé a saját kísértései miatt. Mary a férfi mellé térdelt. A gyermek hangosan sírni kezdett, zokogása megrepesztette az egyik színes üvegablakot és a cserepek a  tócsába hullottak megszínezve a sötétség történetét.

Az építőmester utolsót ütött szerszámával az Angyalszobor szárnyán. A kicsi lánya háromszor körbefordult. Ez után a történet után mindig már messziről meglátta a fekete szívűeket. Minden nap kijárt iskola után a pályaudvarra és ha észrevette, hogy a sötétség hogy akar elborítani szépnek született történeteket csak ennyit suttogott: Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!

A vízköpő démonok miután a kupola Angyala végleg kitárta karját a pályaudvar díszeként, csak néha próbálkoztak kiszabadulni a szobraikból. De soha többé nem sikerült nekik. Túl sok volt a fény, ami az után a nap után, természetszerűleg borult a pályaudvarra mert örökre megváltoztatott valamit az emberek lelkében kik részesei lehettek a fekete szívű férfi és Mary történetének. Sokáig mesélték szeretteiknek a pályaudvaron,  Karácsony estéje előtt történteket . Soha nem felejtették el.

252259_427629370593484_1864335186_n.jpg

 

Szólj hozzá!

2013.11.22. 11:48 Barna Berni

A Nő

 

 

 

A nő báb, ágak végén csüngő.

Aztán lepke, színes vagy rejtőzködő.

Reppen és leszáll.

Szárnyát ha kéz fogta, maga gyógyítja, és nem veszi vissza az ujjakon hagyott múlt porokat.

Nyomokat hagy, mert hisz.

Változtat a távolból és csukott szemmel figyel minden változást, mit lényével hozott.

Adott.

Fájdalmat okoz és nevetést.

 A jó és a rossz, kőrforgás mi visz.

Sors fele repít.  

Adás és kapás.

Elengedés és átadás.

Hiszi, hogy bábból lepke lehet minden lény, sírva is kivár és csak a végén mosolyog.

Az öröm könny tócsájába belelép.

Sáros cipőt is dédelget.

Öleléssel.

A nő elveszik, de nem hagy veszni.

Ha kézzel nem emelhet, emel lélekkel.

El nem fárad, saját tévedései zokogásában sem és zsebkendőkbe suttogja, ordítja tapasztalatait.

Majd mindent kimos, napra tereget. 

Mások koszos, földre dobott lélekruháját , szívvel szappanozza.

Néha pedig dühvel.

Éles hangja végül megpihen és visszahívja kemény szavait, a dombok közül. 

A Nő gyermek és játszik anyát és utcalányt.

Játszik sárkányt és végül magát menti meg, hercegnőként.

Királyra vár de koldust is szeret.

Elvár, követel is ha hiány marja, félelem eszi.

Majd egy igazi félelmek nélküli napon, hol a Nap úgy kel és nyugszik mi az a valós természete, egy érzésért minden ékszer csillogást, dobozba tesz.

Ha nem.

Minden elveszett.

Tudja, hogy egy férfinak nem lehet könnyű egy igazi nővel.

Egy olyan nővel aki az iránta érzett szerelem mágiája által valóságos, csodás képességű Istennővé válik.

Csukott szemmel érzi meg a férfi minden egyenes vagy ballépését.

A gondolati vagy fizikai valóságukban is megjelenő kísértéseket megismeri.

Egyetlen sóhajból.

Pillantásból.

Furcsa mozdulatból.

Hangból, érzetből, álomból.

Az érzékszervei átlépik a saját határaikat , a szaglás, a tapintás, a láthatatlan meglátása, megérzése, a ki nem mondott rejtett vágyak meghallása szuper, mágikus képességé alakul.

Lát.

Érez.

Véd.

Mindent tud.

 Mágussá alakítja a szerelem alkímiája.

Védelmet vár.

Szent szövegben kutat.

Szent szövetséget keres.

 A férfi  új otthonra leljen.

Benne.

Egy érzést hajszol, hogy neki magának se kelljen tovább mennie.

Úttalan, utakon.

Hogy követni tudjon és hagyják követni.

Mert ha nincs helye,

hibázik, téved, arca szíve fájdalmában torzul, feketévé.

Ha otthonát, világát és terét fenyegeti a félig érzett érzések kegyetlen démona.

De mégis.

Küzd, harcol, majd végül fejet hajt.

Minden tudását elveszi magától, ha kell és újra felneveli, önmagát.

 Színesebb pillangóvá.

S mikor elrepül végleg a Földtől az Ég felé, nevén szólítja minden csillag.

Mert minden egyes lényt,

mindig,

elveszíthetetlenül,

ott hordott a sejtjeiben.

Érzett.

Öntözött.

Felnevelt.

Sokszor láthatatlanul...

Isten előtt végül szól:

"Sorsom voltál, sorsom kincsei vagytok mindannyian.

Hálás vagyok. 

Nő lettem.

Nő vagyok.

Éltem.

Szenvedtem.

Küzdöttem.

Szerettem.

Még magammal is.

Mindezért."

1383321_640674995955586_835892997_n.jpg

 

 

 

Szólj hozzá!

2013.11.15. 19:27 Barna Berni

Van másik?

Olyan könnyen kidobunk bármit. Nem tudom, hogy mindig így volt-e? De most így van. Én sem vagyok kivétel ez alól. Sajnos. Bár egyre jobban átérzem ennek a jelentőségét és van olyan területe az életemnek, ahol már kincsként tudom őrizni az igazi értékeket. Védeni. 

Olyan könnyen kidobjuk mi kényelmetlenné vált. Vagy miről azt gondoljuk, hogy elromlott. A legtöbbször fel sem merül annak a valós lehetősége, hogy nekiálljunk megjavítani. Pedig a miénk volt, ismerjük minden ízében. Ismerjük addig míg "el nem romlott". Addig míg nem okozott nehézségeket. Azt hittük kincs, aztán egyszer csak szemétté válik. De ki tehet erről?  Miért romlott el? Csak úgy elromlott? Vagy talán nem törődtünk vele úgy igazán és széthullott? Vagy csak el kellett romlania, szükségszerűen, hogy lehetőséget adjon arra, hogy észhez térjünk és végre összefogjunk, hogy együtt csináljuk, hogy kijavítsuk.

Igen. Az emberi kapcsolatokról beszélek. Igen a szerelemről is. Igen! Rólunk. Mindannyiunkról. Azt látom, hogy a kidobás életünk részévé vált. Azt látom, hogy a "van másik!" kecsegtető démona olyan természetessé vált mint a levegővétel. Azt látom, hogy én magam is ezt tettem. Nagyon sokáig. Ahelyett, hogy küzdöttem volna az emberi kapcsolataimért, befurakodott az elmémbe a "majd mással, simán, újrakezdem, és minden szép lesz és mámorító, mert - van másik!". 

De most valami mélyen megérintett és életemben először a lelkem minden részével érzem és látom, hogy mekkora tévedés mindez. Hogy milyen kiszámíthatóak vagyunk, hogy milyen könnyen feladjuk és kidobjuk mindazt, miről azt hisszük nem működik. Nagyon érdekes kérdés, hogy miért hisszük mindezt? Nagyon érdekes megérteni, hogy mivel azt hisszük, hogy megjavíthatatlan ez valójában nem is a másikról hanem rólunk szól. A mi hitünk. 

Mi lenne ha nekiállnánk megjavítani? Tudom, hogy ez nagyon munkás dolog. Részekre kell bontani és átlépni az összes vélt határunkat. Mielőtt kidobnánk, részekre szedni önmagunkat és felfedezni a saját gyengeségeinket, a saját elméleteinket, a saját mintáinkat. Majd kiborítani egy asztalra. Arra jövök rá szép lassan, hogy ha ezekre a részeimre nézek, a másiknak a legtöbb esetben köze sincs ahhoz, hogy én el akarom veszíteni magamban. Csak hozzám van köze. Mert félek, mert azt hiszem majd a "van másikban minden szép lesz és rózsaszín". De nem lesz az. Ugyan azt a kört fogom futni és mindaddig ugyan azokkal fogom vádolni a másikat amitől én félek, ami az én személyiségem hibája, amit én hoztam ki a másikból, mert így könnyebb volt. Addig fogom gyötörni a saját helyre nem tett dolgaimmal, míg szét nem vágom őt darabjaira. Akkor ő elromlik és én bizonyosságot kapok a nem működik elméletemre. Ezt játszhatjuk akár életünk végéig. 

De én ma már, mindennel a hátam mögött nem akarok majd ott fent állni vigyázzban, mikor eljön az elszámolásom ideje, a kezemet tördelve, és válaszolgatni arra a kérdésre, hogy miért nem tartottál ki? Arra a kérdésre, hogy ha egyszer szerelem volt, ezer csodás és könnyes pillanattal, akkor, hogy hihettem abban, hogy "van másik!"!?

Van amiből nincs másik. Nincs még egy pillanat. És nincs még egy abból a fantasztikus, rengeteg nehézséget sem nélkülöző útból mi egymáshoz vezet. Mi emberek olyan mániás módon ragaszkodunk a harmóniához, hogy elfelejtettünk hálát adni a nehézségekért. Nem is akarjuk a nehézségeket, hisz mindenhol azt szajkózzák nekünk, hogy legyen békés és minden nehézséget nélkülöző és tökéletesen működő. Lassú halál. Ha nem ilyen akkor dobd ki! Azt hiszem nem akarjuk tudomásul venni, hogy ez itt nem egy nyaraló bolygó. Hanem lehetőség. Tanítás. Igen! Vérrel, könnyel, hazugsággal, csalással, veszteségekkel. Tudom, hogy rendkívül nehéz elfogadni mindezt és nem tovább szaladni. Tudom, hogy ez a bolygó az emberi kapcsolatok csodálatos tárháza amik egyáltalán nem egyszerűek, hisz a legnehezebb a másik szemében meglátni magunkat. Sokszor oly élesen szembesülünk önmagunk és a másik sötétségével, hogy kirohannánk a világból! El a másiktól! Máshoz! De hová szaladunk magunk elől? Hová?

Nincs hová rohannunk. 

Eszünkbe fognak jutni azok a csodás pillanatok amik megmutatták, hogy esélyt kéne adnunk a romokon való újjáépítésre. Mert volt egyszer egy közös "házunk" ahol bár kiabálás és nevetés is egyaránt lakó volt. Otthon volt. A lelkeink otthona. A rom amin most ülünk, pedig a mi művünk. Szétválasztottuk az egyet. Mindabból mi kincsünk volt szemetet csináltunk. Ellenséggé maszkíroztuk a másikat. Már semmit sem fogadtunk be oly annyira el voltunk foglalva a saját elméleteinkkel. A másikról és a kapcsolatok " elviselhetetlen könnyűségének" hitéről. És észre sem vettük, hogy nem csak a szépségen keresztül vezet út önmagunkhoz és egymáshoz. A lehetőségen át vezet amit egymásnak adunk, még akkor is ha én vagy ő elmerülünk időnként a legsötétebb mocsárban, hogy végül eljussunk egy olyan emberi kapcsolathoz, ami nem csak a szeretet eljátszása. Hanem megélése, mert már önmagunkat is szeretjük, hisz minden arcunkat megismertük és elfogadtuk, kijavítottuk és nem kidobtuk.

Minden romon nőnek új és színes virágok, minden háború után virágba borulnak a rétek. Ha megszelídítettük a belső viharainkat. Melyek új szellők csábítását hozták, hogy elhajózzunk egy újabb viharba, örökre körbe-körbe forogva, ugyanazokat a hibákat elkövetve. Igazi társ nélkül. Lélekben egyedül. 

Van miből nincs másik. Nincs még egy pillanat. Érzés. Nincs még egy ölelés. Pótolhatatlan.

BROWNIE.jpg

4 komment

2013.11.13. 10:20 Barna Berni

Új

Hallom, hogy reccsen.

Látom, hogy koppan.

Levelek hullnak a novemberi  kőre.

A hó még nem esik.

Csak felhők szenvednek a terhek alatt.

Melegből jössz, de hideg van.

Szívedben kagylók suttogják a múltat.

Csábítóan vonaglanak a sellők.

Daluktól el ne vessz!

Hallom, hogy reccsen.

Hallom, hogy koppan.

Selyembe zárt ruha veszi magára a reményt a szekrényben.

Színei átfestik a maszatos képeket.

Cigarettára gyújtok.

Meggyújtom a saját tüzem.

Nem vihet el minket a tél.

A felhők még csak szenvednek a hó terhe alatt.

Nem takarták be a kertem leveleit.

 Hamarosan eltűnik minden. 

A novemberben földön fetrengő rossz szavak is betakaróznak.

Egy jobb jövővel indulnak.

A föld alá.

Gyökerek közé.

A hó még nem esik.

 De lassan szállingózni kezd. 

A lila virágok szirmai,

Végleg összezárják a múltat.

Hallom, hogy reccsen.

Látom, hogy koppan.

Cserepek hullanak a novemberi kertben.

Ma még a hó is esni kezd.

1465306_646510572038695_610998234_n.jpg

Szólj hozzá!