HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2014.12.29. 21:40 Barna Berni

Júlia rózsái

 

 

-1-

Ez a rózsakert nem a ház előtt volt. Nem is az oldalán. Nem a fák alatt. Nem a kis kerítés mögött. Nem volt látható helyen. Nem is volt látható.

Nem volt piros és sárga sem. Nem lila és nem kék. Hanem mindenféle színű, mint a mélyen rejtett kövek, de színük elsőre nekik sem érzékelhető.

Ez a kert nem is volt, mert megfoghatatlan. Rózsái könnyel és nevetéssel öntözöttek. Nem hivalkodóak, nem sivalkodóak, énekük nem hallható. Táncuk nem látható.

Mert ezek Júlia rózsái.

Júlia nem mutogatta őket. Csak adta. Tudta kertje soha ki nem fogy. Hisz kifogyhatatlan. Szakította ha kellet. Szirmaikra vigyázott. Tette kézbe, rejtette zsebekbe, vagy  függöny mögé. Süsse a Nap. Rózsái oly erőt adtak mit kértek, mit nem tudtak szerezni az emberek, mert nem értették ilyen rózsakerteket csak nevelni lehet, vagy kapni, majd nevelni tovább, és adni. De a többség nem tudott virágot nevelni, alázattal szolgálni. A kert előtt néha megállni, beszélgetni és áldani, énekelni a virágoknak, Holdas éjszakán.

A rózsák illatoztak, illattá lettek, betöltötték a hiányt és vezettek

Az erő rózsája mintha piros lenne, az ihletettségé talán kék. Az önbizalom narancs, az igazság fehér, a szélén lila cirmokkal.

Voltak rózsák mik képesek voltak szeretettel terelni. Erőt adtak és halkan súgtak:  Erős vagy. Szerelmemmel erősítelek. Utadra teszlek. Áldalak és engedlek.

Voltak melyek megnyitották a szent kapukat és átvittek abba a félelem nélküli világba, hol a hangok a színek Istenekké születnek. Ihletet adnak és súgnak: Gyere velem!  Feltárom rejtett kincseid és elvezetlek Istenhez, hol a hangjait, színeit, szavait és mozdulatait a zsebedbe teheted, hogy te is tovább vezesd a lelkeket. A tökéletesség felé.

Voltak rózsák amik képesek voltak összeszedni azokat a részeket, mit szétvert a gonoszság, az embertelenség, mi darabokra tépi a lelket és magára hagyja az emlékei fájdalmában, feloldozás nélkül.

Voltak rózsák kik gyógyítottak és suttogtak a soha el nem vehető belső, rejtett szépségéről. Az élet csodájáról. A szeretet igaz minőségéről. Talán ezek a rózsák a legszebbek. Nem is súgnak, inkább dalolnak. Énekelnek, addig énekelnek, míg a lélek összetört darabkái újra életre nem kelnek, ezeréves fájdalom álmukból. Hogy az ember tudjon, hinni, bízni és kacagni. Ölelni. Egyszerűen csak ölelni.

Júlia rózsái nem megvehetők, csak kaphatók. S ő mindig csak adta. Adta, átnyúlva a kerítésen, mi megsebezte a kezét, vagy zsebbe rejtve, vagy suttogva szívbe csalogatva, vagy ringatva, vagy ételbe keverve, vagy függöny mögé dugva, vagy zenébe komponálva, vagy nevetésbe csomagolva, vagy egy szelíd éjszakai csókba rejtve, álmodó bőrre pecsételve.

Ez a rózsakert nem a ház előtt volt. Nem is az oldalán. Nem a fák alatt. Nem a kis kerítés mögött. Nem volt látható helyen. Nem is volt látható.

Nem volt piros és sárga sem. Nem lila és nem kék. Hanem mindenféle színű, mint a mélyen rejtett kövek, de színük elsőre nekik sem látható.

Ez a kert nem is volt, mert megfoghatatlan. Rózsái könnyel és nevetéssel öntözöttek. Nem hivalkodóak, nem sivalkodóak, énekük nem hallható. Táncuk nem látható.

 Ezek Júlia rózsái.

-2-

Egy napon, mi nem olyan volt mint a többi és a rózsák Júlia lelkében éppen aludtak, történt valami. Kapott egy rózsát. Mit nem ő nevelt. A rózsa színtelen volt, de mégis színes, benne hol sötét, hol fény, csillagnak látszó apró pöttyökkel. Arra gondolt ilyet még nem látott sehol. Hisz nem is látható, nem megfogható, csak az ő számára illatozó. A rózsa suttogott. Ringatott. Becézett és ígért. Szavai édesek, s belőlük Júlia naponta öntözte kertje legszentebb virágait.

Minden virágát odaadta ezért az egyért cserébe. Ezért a csodás, színtelen de mégis színes virágért, apró pöttyökkel. Mert ahányszor belenézett az Univerzumot látta, minden szépségével, a tökéletes, rezgő, mozgó, örökké élő és lélegző, lenyűgöző, semmibe futó végtelent.

Olyan volt, mintha az eget képes lett volna megfogni a kezével. Szavak nélkül csodálni az apró részek szárnyalását, az önmagában is létező, mégis mindennel összefüggő, leírhatatlan és tökéletes egységét.

És a rózsa csak súgott. Becézett. Ringatott. Júlia lelkéből a félelem elillant a kábító illattal, s úgy adta át magát mint a toll mit a szél felkap és visz a mindenség felé, sodródva a sors csendes éteri zenéjében könnyen ringatózva.

Aztán nem tudni, hogy miért, de abban a tökéletes ringásban, mi távol tart minden kétséget, Júlia legszebb kincse, a rózsa mit ő kapott, mélyre szúrt, csontjáig hatolt. Hangja megkeményedett és nem becézett. A vére kiserkent ahogy hallgatta a szavait, miközben az átlátszó virág a szeme láttára vált szürkévé, és minden egyes újabb szótól, korom feketévé. A fájdalom úgy hasított belé, hogy lelke rózsái ott a láthatatlan kertben, zokogva sírni kezdtek és panaszos szavaik mondatokká keveredtek :

- Adtam az erőt!-  ordított az egyik

- Én kinyitottam az Ég kapuját! - mondta a másik

- Én szirmommal tápláltalak.

- Én hitet adtam mikor neked nem volt.

- Én öleltelek.

- Én csak szerettelek, mikor senki sem szeretett.

A hangzavar kiáradt Júlia lelkéből. Kétségbeesett rózsái, szavaikkal szorítani kezdték és a kerten végigsöpört az a fájdalom, mi után képtelenség még egy kertet újra felnevelni. Öntözni, szeretni és másoknak adni színes virágait. Csupán csak adásból a teljesség törvényének kedvéért.

Júlia percekig szólni sem tudott, végignézte ahogy a rózsái a szeme láttára hullanak arra az átkozott utcaköre, abban az átkozott percben, abban az átkozott városban.

Csendje utáni üvöltése, a széllel hozta mindazokat a lelkeket, kik már elfelejtették kitől is kapták virágaikat, amelyeknek a szeretete és az illata nyitotta ki számukra a  kaput, önmagukhoz.

Akkor a csend széttört és a kert egy pillanat alatt kopárrá vált. Júlia hangja, végigsöpört a városon:

- Adjátok vissza a rózsáimat! - üvöltött. Hangja egy mozdulattal tépte ki az ajándékba adott virágokat a kezekből, melyek elterülve a földön, szőnyeget fontak köré és betakarták.

Halkan, egyenként szedte össze őket. A virágokat vázába tette. Nem beszélt többé hozzájuk. Minden nap csak egyszer nézett rájuk. Egy hét alatt rohadtak el. A szirmok bűzt árasztottak. A virágok szétporladtak.

Az utca kövére öntötte a hamvaikat. Mert már nem volt kertje, mit megöntözhetne.

-3-

Idők múltával Júlia kertjében a kövek alól újra cserjék kezdtek menekülni a fény felé. Isten könnye életre hívta őket. Örök tanulságot adva mindenkinek, hogy ugyan le lehet tarolni szeretetből nevelt kerteket, de megölni nem lehet. Nem lehet megölni azt mi senkié és mégis mindenkié. Mert a Mindenség kertje elpusztíthatatlan.

ron-ben-israel-cake_1__1.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr937018629

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.