HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2014.12.23. 10:15 Barna Berni

Fény és sötét

 

Van, hogy sok nap sötétség és belső őrjöngés hozza meg a Fényt. Mikor az a tükör amibe látni akartuk magunkat összetörik. Rájövünk, hogy a tükör nem más, mint egy kalitka, amiben azt akartuk látni mit a világ hisz arról, hogy is kellene élnünk. Ez annak a világnak a hite, minek fogalma sincs a valódi boldogságról mert rendszerek foglya. Annak a világnak a hite mi meghatározza, mi a szeretet és annak, hogy kell megnyilvánulnia. Annak mi azt hiszi, hogy jár neki a normálisnak hitt élet, mert oly nagyon fél a szabadságtól, mi azt jelentené, hogy nem birtokolhat és kénytelen azt az illúziót elengedni, hogy bármit élete folyásával és más lelkekkel kapcsolatban a kezében tarthat. Semmit nem tarthatunk a kezünkben és semmi sem jár nekünk. Csak szerethetünk.
A három napos sötétségek bármit mutathatnak. Nehéz elfogadni azt mik valójában vagyunk, főleg ha az alkalmatlan a rendszerben való létezéshez és a külső világot dühössé teszi. A világ nem szereti azokat kik felismerik a hazugságokat, kik megértik önmagukat. És mernek máshogy szeretni és élni. Nehéz dolog ez mert félünk, mert belénk verték mi az élet, a szerelem, hogy kell megnyilvánulnia, mi a boldogság. A boldogság elsősorban belső munka, mi valójában nem függ másoktól, viszont az elnyert szabadságban mégsem magányos és a régi sérüléseink, mintáink okán nem űz el másokat, hanem fogad. Él, létezik, áramlik bárhogy, bármilyen megnyilvánulási formában, nem fél és nem hiszi, hogy útját egyedül kell járnia, mert tudja a legnagyobb szabadság az időtől és tértől független, félelmekben nem vergődő szeretet.
 Mi meg akarjuk határozni, hogy kéne szeretnünk, élnünk. Rendszereinkben és tanult mintáinkba bezárva azokat űzzük kiket legjobban szeretünk, s kik szeretnek, mert a szeretetet valami korlátozó akadálynak véljük és észre sem vesszük önmagunk rabjai vagyunk. Magányos rabok. Ítélkezünk, meghatározunk és kényes illúziókat alkotunk önmagunkról és másokról. Úgy, hogy egyszer sem merültünk el, törtük össze a tükreink. Azt hisszük ismerjük magunk, pedig sehol sem tartunk a szabadság felé vezető utunkban, de mégis arra hivatkozunk, Pedig csak menekülünk attól mi az egyetlen utunk lehetne, átadás és szeretet.
 Senki sem mondta, hogy ez könnyű lesz és könnyek nélküli. Senki sem mondta, hogy meg kéne határoznunk, azt mi meghatározhatatlan. Azt hisszük nekünk kell eldöntenünk mi az elviselhetetlen. Pedig csak egy dolog létezik mi valóban elviselhetetlen, és ez a szeretet hiánya. És ha végre, vállalt szenvedések árán nekimegyünk a világnak és kicsit előrébb jutunk, a világ dühösen fordul ellenünk, rettegve attól, hogy életformánk, szabadságunk, leleplezi a kollektív hazugságokat. És marni kezd, suttogni, nyakunkra tekeredik.
De van ki nem akar fűtött lakásban lakni és képeket tenni a falára és a vándorlást választja. De Őt megítélik. Van hogy valakinek a szerelem az összetartozás nem mindennapos szertartások sokasága, hanem inkább kevesebb de teljesebb szent pillanat. Megítéljük. Van kinek család és a nőiség nem egy gyermek születése és mindennapi tiszta ruha vagy terített asztal. Megítéljük. De az ítéletek ellenére van, ki nem menekül és tudja nem hagyhat el senkit és semmit, mert nem is birtokolhat. Van ki tudja Önmagát másokkal együtt is választhatja mert nem lehet a belső lényegéből semmit elvenni. Nem kell magányosan bolyongani, csak adni és kapni. Ők azok kik már összetörték a tükreik. Ők azok, kik már nem félnek az ítélettől sem. A világ mindig is ítélkezni fog, úgy, hogy fogalma sincs a valódi boldogságról, mert nincs fogalmunk sem igazi valónkról egészen addig, míg nem merünk elmerülni a sötétségben és összetörni a tükröket. Eljutni a legvégsőkig, átlépni a tanult elképzeléseinket arról, hogy kell szeretni, hogy egyedül kell lennünk mert ez egy magányos út, hol ellenségnek tekintünk mindenkit, legfőképpen azokat, kik leleplezik a sérüléseinket és úgy is szeretnek.
Van, hogy a sötétségbe kell elmerülni, mert csak itt lehet meglátni azt mi nekünk tökéletes, hazugság nélküli. Mentes attól a világhoz való alkalmazkodástól mi születése óta boldogtalan. Attól a kollektív illúziótól mi összetartja azt a társadalmat mi már rég elfelejtett valóban élni. Úgy igazán. Van, hogy sok nap sötétség hozza meg a Fényt. Keressétek, kutassátok! A Fény születésének ünnepén.

2059.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr217006091

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.