HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2013.11.15. 19:27 Barna Berni

Van másik?

Olyan könnyen kidobunk bármit. Nem tudom, hogy mindig így volt-e? De most így van. Én sem vagyok kivétel ez alól. Sajnos. Bár egyre jobban átérzem ennek a jelentőségét és van olyan területe az életemnek, ahol már kincsként tudom őrizni az igazi értékeket. Védeni. 

Olyan könnyen kidobjuk mi kényelmetlenné vált. Vagy miről azt gondoljuk, hogy elromlott. A legtöbbször fel sem merül annak a valós lehetősége, hogy nekiálljunk megjavítani. Pedig a miénk volt, ismerjük minden ízében. Ismerjük addig míg "el nem romlott". Addig míg nem okozott nehézségeket. Azt hittük kincs, aztán egyszer csak szemétté válik. De ki tehet erről?  Miért romlott el? Csak úgy elromlott? Vagy talán nem törődtünk vele úgy igazán és széthullott? Vagy csak el kellett romlania, szükségszerűen, hogy lehetőséget adjon arra, hogy észhez térjünk és végre összefogjunk, hogy együtt csináljuk, hogy kijavítsuk.

Igen. Az emberi kapcsolatokról beszélek. Igen a szerelemről is. Igen! Rólunk. Mindannyiunkról. Azt látom, hogy a kidobás életünk részévé vált. Azt látom, hogy a "van másik!" kecsegtető démona olyan természetessé vált mint a levegővétel. Azt látom, hogy én magam is ezt tettem. Nagyon sokáig. Ahelyett, hogy küzdöttem volna az emberi kapcsolataimért, befurakodott az elmémbe a "majd mással, simán, újrakezdem, és minden szép lesz és mámorító, mert - van másik!". 

De most valami mélyen megérintett és életemben először a lelkem minden részével érzem és látom, hogy mekkora tévedés mindez. Hogy milyen kiszámíthatóak vagyunk, hogy milyen könnyen feladjuk és kidobjuk mindazt, miről azt hisszük nem működik. Nagyon érdekes kérdés, hogy miért hisszük mindezt? Nagyon érdekes megérteni, hogy mivel azt hisszük, hogy megjavíthatatlan ez valójában nem is a másikról hanem rólunk szól. A mi hitünk. 

Mi lenne ha nekiállnánk megjavítani? Tudom, hogy ez nagyon munkás dolog. Részekre kell bontani és átlépni az összes vélt határunkat. Mielőtt kidobnánk, részekre szedni önmagunkat és felfedezni a saját gyengeségeinket, a saját elméleteinket, a saját mintáinkat. Majd kiborítani egy asztalra. Arra jövök rá szép lassan, hogy ha ezekre a részeimre nézek, a másiknak a legtöbb esetben köze sincs ahhoz, hogy én el akarom veszíteni magamban. Csak hozzám van köze. Mert félek, mert azt hiszem majd a "van másikban minden szép lesz és rózsaszín". De nem lesz az. Ugyan azt a kört fogom futni és mindaddig ugyan azokkal fogom vádolni a másikat amitől én félek, ami az én személyiségem hibája, amit én hoztam ki a másikból, mert így könnyebb volt. Addig fogom gyötörni a saját helyre nem tett dolgaimmal, míg szét nem vágom őt darabjaira. Akkor ő elromlik és én bizonyosságot kapok a nem működik elméletemre. Ezt játszhatjuk akár életünk végéig. 

De én ma már, mindennel a hátam mögött nem akarok majd ott fent állni vigyázzban, mikor eljön az elszámolásom ideje, a kezemet tördelve, és válaszolgatni arra a kérdésre, hogy miért nem tartottál ki? Arra a kérdésre, hogy ha egyszer szerelem volt, ezer csodás és könnyes pillanattal, akkor, hogy hihettem abban, hogy "van másik!"!?

Van amiből nincs másik. Nincs még egy pillanat. És nincs még egy abból a fantasztikus, rengeteg nehézséget sem nélkülöző útból mi egymáshoz vezet. Mi emberek olyan mániás módon ragaszkodunk a harmóniához, hogy elfelejtettünk hálát adni a nehézségekért. Nem is akarjuk a nehézségeket, hisz mindenhol azt szajkózzák nekünk, hogy legyen békés és minden nehézséget nélkülöző és tökéletesen működő. Lassú halál. Ha nem ilyen akkor dobd ki! Azt hiszem nem akarjuk tudomásul venni, hogy ez itt nem egy nyaraló bolygó. Hanem lehetőség. Tanítás. Igen! Vérrel, könnyel, hazugsággal, csalással, veszteségekkel. Tudom, hogy rendkívül nehéz elfogadni mindezt és nem tovább szaladni. Tudom, hogy ez a bolygó az emberi kapcsolatok csodálatos tárháza amik egyáltalán nem egyszerűek, hisz a legnehezebb a másik szemében meglátni magunkat. Sokszor oly élesen szembesülünk önmagunk és a másik sötétségével, hogy kirohannánk a világból! El a másiktól! Máshoz! De hová szaladunk magunk elől? Hová?

Nincs hová rohannunk. 

Eszünkbe fognak jutni azok a csodás pillanatok amik megmutatták, hogy esélyt kéne adnunk a romokon való újjáépítésre. Mert volt egyszer egy közös "házunk" ahol bár kiabálás és nevetés is egyaránt lakó volt. Otthon volt. A lelkeink otthona. A rom amin most ülünk, pedig a mi művünk. Szétválasztottuk az egyet. Mindabból mi kincsünk volt szemetet csináltunk. Ellenséggé maszkíroztuk a másikat. Már semmit sem fogadtunk be oly annyira el voltunk foglalva a saját elméleteinkkel. A másikról és a kapcsolatok " elviselhetetlen könnyűségének" hitéről. És észre sem vettük, hogy nem csak a szépségen keresztül vezet út önmagunkhoz és egymáshoz. A lehetőségen át vezet amit egymásnak adunk, még akkor is ha én vagy ő elmerülünk időnként a legsötétebb mocsárban, hogy végül eljussunk egy olyan emberi kapcsolathoz, ami nem csak a szeretet eljátszása. Hanem megélése, mert már önmagunkat is szeretjük, hisz minden arcunkat megismertük és elfogadtuk, kijavítottuk és nem kidobtuk.

Minden romon nőnek új és színes virágok, minden háború után virágba borulnak a rétek. Ha megszelídítettük a belső viharainkat. Melyek új szellők csábítását hozták, hogy elhajózzunk egy újabb viharba, örökre körbe-körbe forogva, ugyanazokat a hibákat elkövetve. Igazi társ nélkül. Lélekben egyedül. 

Van miből nincs másik. Nincs még egy pillanat. Érzés. Nincs még egy ölelés. Pótolhatatlan.

BROWNIE.jpg

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr245635897

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PaPe. · http://papeblogja.blogspot.com/ 2013.11.16. 09:06:25

nagyon szép.

tudom, hogy közhelyes, de: "Ember küzdj és bízva bízzál." nem lehetünk többek (korábbi) önmagunknál, ha nem küzdünk, nem edződünk, ha nincs vér és izzadtság.

én nem szoktam gyakran kommentelni, de ez nagyon megfogott.

Barna Berni 2013.11.17. 13:12:59

@PaPe.: köszönöm a hozzászólásodat és a figyelmedet. :)

sYsguard · http://sYsguard.hu 2014.03.28. 17:18:09

izgalmas íve van, szép tagolás ! "Ha nem ilyen akkor dobd ki!" grat.