HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2013.11.07. 15:18 Barna Berni

Összeköt, szétválaszt

 

"Mit nevetsz? A mese rólad szól, csak a név más."

Horatius

 

Valamikor. Valahol Európában.

A toll kiesett a kezéből ahogy a súlyos vaskapu becsapódott. A hang hozhatott volna örömet ami a mosolytól indul majd lefut a lábakba a lábak pedig a padlót csak nyomokban érintve viszik az ölelésbe. A  hosszú hiány feloldásába, örömébe. De ez a hang csak egy jeges fuvallatot hozott, dermedtséget, hideg kezeket. A könyv lapjait sietve fújta, hogy a tinta ne változtassa meg a történeteit. Foltosra. Beszélt is hozzá a fogai között sziszegve, kérlelve, kétségbe esetten. A  tintába foglalt betűk végül csak felnevettek és a félelem sietve csapta össze a díszes fedelet. Elkenve a történeteket. A padló harmadik deszkáját megemelte a résbe csúsztatta, sietve ráállt, haját hátradobta, és  sírásba forduló mosolyt hívott az arcára. Ajtó nyílt, szem villant és kutatott a jelekben. Betért minden fal repedésbe, süppedésbe a vetetlen ágy színes mintái közé. Olyan szemérmetlenül forgatta ki világának összes rejtekét, hogy a titkai vigyázzban álltak, megszégyenülve, bűntelenül is bűnösként az Apja előtt.

- Hol van?- kérdezte

-Nem tudom miről beszél. - felelte a lány

- Hol van?- ordította és ordítása meglökte a lányt aki megingott a düh szelétől.

Egyensúlyát elveszítette és a harmadik deszka jobbról megbillent. Nyikordulva fedett fel  mindent az áruló.

A toll az asztalon egy kék tintakönnycseppet ejtett majd belezokogott a fa asztal öreg ereibe. 

A apa rácsapott a tétova mozdulatra és arrébb söpörte a lányt.  Az összekuporodva, kezeit arca elé emelve, ruhája rejtekébe bújva várt, tudta, hogy mi következik. Az férfi  csizmája sarkát a padlóba vájta és egyetlen mozdulattal roppantotta szét a fadarabot.  A könyv  tágra nyílt szemekkel pislogott és a rémülettől azonnal  felfedte titkait.

- Megmondtam, hogy nem írhatsz! Megmondtam, hogy a pokolra jutsz!  Megmondtam, hogy nem hozhatsz szégyenbe. Te!-  és csak ordított.

Annyira hangosan, hogy a lány már képtelen volt befogadni ezért minden szó hangtalanná vált az elutasítástól. A szívében. Az apja felrántotta a ruhahalomból a karját megragadta vonszolta maga után és Ő egyenként búcsúzott minden lépcsőfoktól . 

Az udvaron összesereglettek az emberek. Kezüket a szájuk elé tapasztották és csukott vagy nyitott szemük mögött könny ült ami befelé indult, mert félt megmutatni az igazságot. A kegyetlen düh sötétségét. Az  apa a lányt a hajánál fogva egészen a pajta ajtajáig húzta, át az udvaron. Jobb kezét a magasba emelte és a farönkről felkapott vasszöget a tenyere közepébe illesztette. Egyetlen mozdulattal  átütötte a csontokon és az ereken a lányt az istálló erős fa ajtajához szögezve. Fél Jézusként.

- Megmondtam, hogy nem írsz többé! Hát most nem írsz többé! Soha többé- ezt már halkan mondta már nem volt szükség a düh erejére. Az tenyérbe vert szögként egyenesen nézett a világra, véresen. A lány ujján csillogó gyűrű belehuppant az udvar porába, majd eltűnt. A föld nyelte el.

 

 

Az este finoman közelített a város felé. Szürke ruhája szélét újra és újra lerázva, maga mögött hagyva a Nap arany porát. Az emberek hátrafelé indultak és becsukták otthonaik ajtaját. A függönyöket behúzták. Az álom ezen az éjszakán elkerült minden portát hisz annyira szorították egymást ágyaikban, hogy nem fért közéjük, ezért messze szaladt. Vértelen városok felé.

Julia térdre rogyott csak jobb kezét tartotta felfelé az Ég felé és a tenyerébe szúrt szög áthasította a Holdat, megfelezve a fényt mi az arcára vetült.

-A fájdalom megszokássá válik és átemel a semmibe. Ahol minden tökéletes. Kétség nélküli. 

Ezen gondolkodott és cseppenként engedett újabb és újabb gondolatokat  piros színben pompázva, amelyek végigfolytak a testén a szög hideg szélén átcsúszva. Egyre lassabban.

-Van hogy tintával írunk, van hogy vérrel. De ez lényegében ugyanaz.

Ahogy ezt kimondta szavak, színek, formák és ízek gyűltek köré egészen közel telepedtek le hozzá. Némelyikük ruhájának a széle sáros lett és vértől édes illatú.

A szavak lassan bugyogtak. A házakban ébren fetrengők széthúzták a függönyök és résnyire nyitottak minden ablakot. A fák ágaikra ültették a szelet, a bogarak félretettek minden munkát és az éjszaka összes zaja egyszerre hallgatott el, megadva minden tiszteletet egy olyan mesének ami minden létező életében csak egyszer hallható. Egyszer hallható a szívvel, melynek dobogása átveszi a történet minden ütemét, hogy örökre beivódva a lélek rejtett zugaiba legyen honnan erőt meríteni a nehéz időkben. A mesék örökre velünk maradnak és elszámoltatják, felfedik a saját történeteink akár akarjuk akár nem. A szív dobbanása mindig erősebb lesz az elménk által játszott hangoknál. Az elme és a félelem soha sem győzheti le az igaz szóval íródott történeteket. Mert hát akkor mi maradna nekünk?

Julia fejét kicsit felemelve, arca mindkét felét a Hold fényébe fürdetve így mesélt: 

Oh, mennyire szeretitek a tündérmeséket. Angyalok és démonok történeteit a jó és a rossz harcáról. Királyok és királylányok örök szerelmét. De ebben a mesében nem lesznek királyok. Élet lesz benne. Hol hideg, hol perzselő.

Ez a történet egy városban játszódott. Egy ugyanolyan városban mint amilyen az összes többi város szerte a világon. Utcán áramló fénnyel és sötéttel. Szerelemmel , örömmel és bánattal. Hisz ez az életünk. 

-1-

" Ebben a városban nem volt minden ablakon kék paletta és nem vonyított minden utcán macskakő. Az ajtók mögött viszont itt is titkok rejtőztek éppen úgy mint ahogy az igazság rejtőzik a kabátok alatt. Rejtve, csak kevesek számára láthatón. A friss kifli illata itt is áradt reggelente és összekeveredett az  élet zajaival. Galambok magot csipegettek, gyerekek  futottak, nők pletykáltak és férfiak sóhajtoztak a munka terhe alatt. Ugyanolyan város volt ez, mind bármelyik. Apró pöttyökben fellelhető boldogsággal és lepedőnyi boldogtalan pacákkal. Ugyan olyan volt mint a többi, egészen addig a különös estéig.

A Nap már éppen magára húzta a kedvenc felhőjét mikor egy ütött-kopott kocsi érkezett a z északi úton.  Oly halkan settenkedett, hogy lényegében nem látta senki az érkeztét csak a süteményes bolt tulajdonosa állt meg egy pillanatra mikor a fazékban fortyogó csokoládé elhallgatott mintha figyelne valamit. A boltos az ajtón pompázó piros függönyt félrehúzta és kilesett, de az éjszakába átbukó Nap fénye belecsapott a szemébe. Ezért nem látott semmit. Csak a csokoládé szisszent fel. Egyszer.

A kocsi átúszott a főtéren. A városháza szobrai fejüket biccentették és a csillagok fentről vigyázták útját. A színház melletti park hervadt virágai balra hajolva nyitottak utat neki. Majd miután minden kavics elsírta bánatát a kerekek alatt, megállt. A Hold óriásira fújta magát és minden fényét a kocsira irányította. Az ajtó kinyílt és macska léptekkel egy karcsú, fiatal nő lépett ki. A Hold és a csillagok kíváncsi tekintete elé lépett és elegánsan csak ennyit mondott. 

-Üdvözöllek benneteket!

Szinte áttetsző volt, test nélküli. Haja szén fekete, szemében valami olyan fény mit ritkán látni emberi lények szemében. Ritkán látni azt a reményt ami fura mód legtöbbször azok szemében tükröződik kik bejárták a földi poklot és mégis valami egészen érthetetlen módon, mégsem Istent vádolják a szenvedéseikért. Nem vádolnak senkit, mert mélységes hit és elfogadás él bennük a lélek kacskaringós utakon való bolyongásának az értelméről és fontosságáról. Ilyen volt ő is. Pont ilyen. Mindent elvesztve de hitt, és ez volt az ő csodája. 

A kocsiból egy asztalkát és két széket vett elő. A pázsitban alig hagytak nyomot. Az asztalra egy vázába virágot tett és három gyertyát gyújtott mint mindig. Leült,  és halkan egy dalt dalolt. A rét virágai olyan gyorsan kezdtek el nyújtózni, hogy pár perc alatt színes lugassá verődtek amely szinte hangtalanul futott a város főtere felé. Dala megrészegítette a pipacsokat és a búzavirágokat és azok kézen fogva mindenféle fajú és színű vadvirágot, egy viráglugast teremtettek a kocsi és a tér kútja között. Egyetlen éjszaka alatt. Olyat ami összeköt és nem szétválaszt.

A virágok illata becsúszott a küszöbök alatt. Még a csokoládé illatát is elnyomta a sarki süteményes üzletben. A bonbonok meg is lepődtek és egyet bukfenceztek a dobozban. A virágillat mindent elárasztott és még a későn ébredőket is kizavarta a puha paplanok közül. Úgy szállingózott mindenki az utcára mint a méhek hajnalban mikor munkába indulnak a rétekre. Mélyeket szippantottak az illatokból és sóhajtoztak. A kút mellett ott díszelgett a virágfolyosó és azon tanakodtak vajon hová vezethet. Csábító volt és fényes, még a Nap is belehabarodott.

Ott álltak mind, a pap, a szabó, a varga, a gyerek, a felnőtt , az utcalány, öreg és fiatal, lelkében mind jó, testében mocskot és mennyet is bejáró. Csak bámultak a virágkapura és szó nem hagyta el az ajkaik. Vonzás volt ez, szavak nélküli, hívogató.

Az első egy fiatal férfi volt, szikár és magas. Lábán kényes cipő, kabátja vállára dobva. Mosolyában furcsa szomorúság. Senki sem tudta, hogy miért, nem is lehetett elmondani, de beszédült a kapuba. Nem , nem virágok szédítették, valami egészen más. Valami egészen más. 

Az igazság hívta. Az mi az elbeszélt történeteken túl bújik meg messze a szavak mögött. Az, mi csak szemből olvasható. Végigsétált a virágos úton. Mire odaért a különös nő már teát töltött, mellé kekszet tett. Keserű csokoládésat. A férfi leült, háta először még egyenes. A nő csak mosolygott rá. A férfi nem tudta mozdítani a száját, hangok nem buggyantak de a szeme sarkában összegyűlt minden apró részlet a történetéből. Úgy engedte át ezeket mintha ezer éve várt volna a pillanatra, hogy átadhassa valakinek könnyítve azokon a terheken, mit agy képtelen fogadni, csak látni képes, megérteni nem. A megértés mindig a szívben lakozó együttérzéssel lehetséges. Átélve, sajátként élve, mások kínjait.

Átengedte a bűneit. Halált és árulást. Csalást és hűtlenséget. A beleveszést a sötétségbe. A könny nélküli zokogást. Csak engedte kifelé és az ár folyt be a nő szemein keresztül a szívébe ahol az megmosta, szeretgette, szépítgette, terelgette a férfi lelkének képeit. Az a magas férfi vállait lassan leengedte és zokogni kezdett. Gyermek lett, és látta hogy vonták meg tőle az ölelést, a becéző szót, hogy kábították szavakkal az összetartozásról mely soha sem tudott igaz valósággá válni számára. Aztán ez a gyermek felnőtt és azt adta mit kapott, hogy kiélje dühét és fájdalmát. Másokon. A nő végül vele sírt és az életében először, a férfi, életében feloldást adott a megértés által. Egyetlen pillanat alatt. A teát még megitták. A férfi ingéről a nő sodorta le az utolsó könnycseppet. Továbbra sem beszéltek. Szemükkel búcsúztak. 

Másnap az elhagyott nő érkezett. Fején már rég kalap, ráncai ne látszanak. Fájdalmába már úgy belekövült, hogy hiába a könnyű ruha mi átfogta derekát csak vonszolta magát. Citromos keksszel várta és illatos virág teával. Az elhagyott csak öntötte, hadarta tekintetével a történeteit. Szépségről, pénzről és gazdag szeretőkről. Szerelem nélküli ölelésekről, mások kinevetett fájdalmáról, kevélységről és dacról. A ruhája közben többször is majdnem megfojtotta és ütemesen kapkodott  levegő után. A meséje vége, hogy egy napon szerelmes lett de megcsalták és elhagyták. Azóta kalapban alszik, ráncai ne látszanak. Oly kemény lett a fájdalomtól, hogy a teáscsészét is képtelen lett megemelni, csak remegtette kezében a kék virágokat a tea felszínén. Szája legörbült. A másik nő, a szinte láthatatlan, rá is rámosolygott. Tekintete átfúrta a kalap lila szövetét. Az elhagyott felsóhajtott és látni kezdte kalapja belső falán a szíve által vetített képeket. A fájdalom képeit mit másoknak okozott. Mennyi sírás volt, mennyi átvirrasztott éjszaka, üvöltés és téboly, míg ő nem is gondolt arra egyetlen percig sem, hogy milyen sebeket ejtett. Sokszor végzetes sebeket, begyógyíthatatlanul. Döbbenten nézte ahogy a szeretői zokogtak a lila kalap karimái alatt. Pont úgy ahogy ő elveszettnek hitt szerelme miatt. Megértette, hogy mit adott és elvett visszaszállt rá, mert ez volt az élet e ajándéka, hogy képes legyen tisztelni mások lelkét és tisztelni sajátját. Könnytelenül állt fel. Kicsit megingott mikor visszafelé indult. A virágfolyosó végén egy kéz a kezéért nyúlt. A kalap a földre hullott. Akkor kezdett csak zokogni mikor az elveszettnek hitt szerelme megszorította a karját, egészen finoman a múlt sérelmei nélkül.

Attól a naptól kezdve ki be jártak a virágfolyosón a városka lakói. Nem beszéltek róla hisz ez szükségtelen volt. Elment hozzá a pap, ki Isten nevében gyűlölt pedig szeretni akart. Majd miután megértette Isten lényegét, nevetni és elfogadni tanította híveit. Elmesélve nekik, hogy Isten soha sem olvasná rá bűneiket az ő gyermekeire. Eljött az apa, ki szabadságra vágyott, faképnél hagyva családját és kizokogva minden sérelmét és fájdalmát elrontott élete hitéről, végül hazatért. És szeretettel fogadták. Eljött a gazdag és rájött legnagyobb börtöne a vagyon, ezért megosztotta és felszabadította magát. Jött az összes tévedés, hit, valós vagy csak képzelt félelem. Végül mind feloldódott a megértés és megélés fájdalmas majd felszabadító egységében. 

A város mi eddig ugyanolyan volt mint minden város, megváltozott. Boldogok lettek az emberek. Ez áradt az utcákon. Nem kellett senkinek beszélnie róla a sarki süteményes boltban és a hentesnél. Elég volt csak mosolyogni a színes kalapok alatt és ez megváltoztatott mindent.

Miután az utolsó ember is visszasétált a fényes virágfolyosón. A pipacsok és kék búzavirágok hervadni kezdtek. Szirmaikat a macskakőre hullatták színes szőnyeggé alakulva a kocsi és a tér között. A nő az asztalkát és a két széket összecsukta. A gyertyákat elfújta. 

- Jó napot!- mondta egy vékonyka hang a háta mögül.

Egy szőke, kék szemű lányka állt ott. Ruhája szélét megmarkolva, egyik lábáról a másikra állva, mintha játszana.

- Hogyan jöttél át?- kérdezte a nő. Ilyen még soha sem történt. A kapu elhervadt. Végeztem a feladatommal. - hebegte.

- Ráléptem a virágszőnyegre!-nevetett a kislány. Tudod, hallanom kellett a hangodat. Szerettem volna, hogy nekem is mesélj. De nekem a hangoddal. Hallanom kell a hangodat.

- Értem.- válaszolta a nő. Ez nem szokásom, de ha ennyire szeretnéd, talán beszélgethetünk. Kérlek ebbe a zsákba tedd bele a piros és a kék szirmokat! A finom kis zsákot a kislány felé nyújtotta. Ahogy a gyermek érte nyúlt egyszer csak felkiáltott és megragadta a nő kezét. 

- Ohh istenem! Ki bántott?- kérdezte és belecsókolt a nő tenyerébe. Abba a tenyérbe aminek a közepén egy lilás heg éktelenkedett szabálytalanná téve a bőr alatt megbújó csontokat. A kislány nagy szemeit a szemébe mélyesztette és a nő nem bírta nem állni a tekintetét. A kislány finoman simogatta a heget és várta a történetet, mi szavakkal el nem mondható. Egy röpke pillanatra megszédült a nő, de a kék szempár eljutott a szívéig és abból csak folytak ki a történetek, szeretetről, szenvedélyről, életről és halálról, történetekről melyeket fehér lapokra vetünk, hogy adjunk. Történetek, a tévedések és vétkek szükségességéről. A hitről mi mindezek ellenére is csak arra figyel mi nem szétválaszt, hanem összeköt. "

-2-

Julia még mindig a Hold fényében térdelt. Keze a pajta ajtajához szögezve. A meséje minden egyes betűje és hangja, minden érzelme mit okozott, a feje fölé repült. Az apró részletek ott ficánkoltak majd egymást elfogadva egy láthatatlan égi szövőszéken szálanként fonódtak gyönyörű szövetté. Puhán takarta be a várost. Megnyugtatva és óvva az embereket. Reggelre a pajta ajtaján csak egy vértől pirosló szög maradt. Meg egy történet mit azóta is mesélnek. Arról mi összeköt minket bármit is élünk, bármit is teszünk, ha van bátorságunk megérteni másokat egyedi fájdalmaikban, hogy szeretetet adjunk és kapjunk. Igazi szeretetet mi nem függ már a fájdalom dühétől.

Azt mesélik azon az  éjszakán mielőtt a puha emlékszövet a városra hullott, egy fiatal női hang, Julia hangja, csak ennyit mondott: Isten veletek!

A reggel finoman közelített a város felé. Fehér ruhája szélét újra és újra lerázva, maga mögött hagyva a Hold ezüst porát.

 1383362_639815082708244_1737711447_n.jpg

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr605613807

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.