HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2013.02.19. 11:42 Barna Berni

Gubanc

Címkék: Címkék

Azt mondta nekem nemrégiben valaki, hogy nincs értelme feszegetni a szálakat, mert kigubancolhatatlanok. Azóta ezen gondolkodom. Az tény, hogy az emberi kapcsolatok hihetetlen szövevényesek és helyenként olyan csomók virítanak rajtuk amik első ránézésre, borzasztó nehézségeket tárnak a szemünk elé, és inkább hagyjuk őket gubancként, kísérletet sem téve , hogy újra szép egyenes szálakat kapjunk. Inkább messze futunk, nem is gondolva rá és egész életünkbe azzal a csak néha feltörő érzettel élünk, hogy valamit nem oldottunk meg. Ezek az összegubancolódott emberi kapcsolataink aztán a következőket is megzavarják, mert nem volt bátorságunk szembenézni az okokkal. És igen. A kérdés, hogy kell-e szembenézni? Vagy a válaszok csak hitrendszerek és illúziók szövevényei amik semmit sem oldanak meg? Valószínűleg már megint valahol félúton van az igazság, ha van olyan egyáltalán.

Napok óta azokon az emberi viszonyaimon gondolkodom amelyek hát szépen szólva kicsit terheltek. Vagyis gubancosak. Az igazság az, hogy azt tapasztalom hiába vesznek fizikailag a múlt homályába, hiába nem szembesülök velük minden nap, rejtett mérgező munkájukat megteszik és azt érzem nem csak velem. Minden szereplő nyakig benne van.

Egyszer egy öreg sámán asszony azt mondta nekem, hogy mindegyik szeretőm kivel valaha kapcsolatom volt lenyomatot hagyott a testemben ami szerinte nem csak a fizikai testemből áll. Úgy mesélte, hogy vékony szálak kötnek minket össze és az általuk belém hatolt energia egy bizonyos szinten hozzájuk köt, munkál bennem. Majd láthatatlanul, de jó alaposan összezavarja az emberi kapcsolataimat, mert nem tudom tisztán adni magam. Hiába nincsenek már fizikailag ott, mégis több férfihoz is tartozom. Akkor azon az éjszakán megkért, hogy gondolatban hívjam meg őket a tűz köré és köszönjek meg mindent mit adni tudtam meg mit kaptam és bocsássam őket útjukra. Különös szertartás volt. Volt ki könnyen engedett, volt ki két kézzel tartott és hosszas vonakodás után tudtam meggyőzni arról, hogy már nincs dolgunk egymással. A gubancok kioldódtak végül és megtapasztalhattam, hogy durva nyomokat hagyunk egymásban, hiába is próbáljuk elegánsan átlépni ezt a gondolatot. Hiába próbáljuk azt hinni, hogy ááááá ez csak szex, meg ááááá ez nem jelentett semmit, meg ááááá nem tudom mi is volt ott és nem is érdekel. Ez kamu. Az van.

Tanultam még valamit azon az éjszakán. Megtanultam, hogy kivel össze vagyok gubancolódva az újra és újra vissza fog térni míg nincs valójában megélve és megértve a gubancolódás oka.Hogy megértést és valós megoldást kapjunk azokra a dolgokra, miket hajdan nem akartunk megoldani. Úgy látom, hogy hiába is menekülnénk vannak olyan törvények amelyeket ha nem kívánunk elfogadni, úgyis elénk tesz az élet, előbb szelíden, aztán kőkeményen.

A csomókat kénytelenek vagyunk kioldani, hisz ha figyelmen kívül hagyjuk őket ártunk, mindenkinek. Sokszor az idő az ami segít és mikor már kicsit képesek vagyunk eltávolodni az éles helyzethez, vagy személyhez rendelt problémáinktól, elkezdődik a kigubancolás. És akkor ott nincs menekvés, mindent újra élünk, érzünk és két dolgot tehetünk, elismerjük a saját hibáinkat, vagy hibáztatunk. Vagy elismerjük a hibáinkat a másik hibáit és szenvedésünket okozó tetteit is meglátjuk, anélkül, hogy a szeretetre hivatkozva szentté avatnánk bárkit és nem nyomjuk az azonnal megbocsájtok játszmát, vagy semmi értelme az egésznek. Nem mentünk fel. Senkit. Sem mást, sem önmagunkat. Nem mentjük fel azok alól a tettek alól amikkel igenis hozzátett a kapcsolat sérüléseihez és ahhoz, hogy összegubancolódjunk. Ha felmentést adunk ők szentekké válnak és mi örökre szét tőrt önértékeléssel lézengünk bele a következő emberi viszonyunkba. De mindez nyilván ránk is vonatkozik. Ki kell állnunk magunkért. Mert ha nem az azt jelenti, fogalmunk sincs nekünk mi a jó, mik a határaink a vágyaink és  elismerjük, hogy velünk bármi megtehető. Akkor meg vége. Sajnos az álharmóniára törekvés és a konfrontálódástól való rettegés, simán elfogadott. Bármi áron tűnjünk fel jó színben, főleg magunk előtt, hiszen akkor bebuknánk azokat a forrásokat ahonnan igyekszünk energiát meríteni. Rohadt megbocsájtóak vagyunk magunkkal, hisz szembesülni azzal, hogy esetenként lelkeket kínoztunk meg csúnyán nem nagyon szeretünk. Ez a felmentés.

Azt gondolom hosszútávon a rejtegetés nem vezet szép, fényes színekkel átszőtt emberi szövevényekhez, hiszen megakadályoztuk a tanulás lehetőségét saját sötét foltjaink meglátását és az igyekezetet arra nézve, hogy változtassunk ezen.

Én gyermeket nevelek, vagy még inkább ő engem. Nem lehet, hogy isteni szerepben tetszelegjek előtte. Miatta nem. Nem vagyok szent, hihetetlen sok van a számlámon, de igyekszem megismerni magam és nem felmenteni önmagam és másokat. Ezt nem engedhetem. Mintákat adok át egy gyermeknek. Lélekmintákat, mik lenyomatok lesznek az egész életén. Meg kell tanulnia, hogy ki ő, mik a határai, mit enged meg másoknak és, hogy törekedjen a gubancolás mentes életre. Ennek egy titka van. Tisztelem őt, szabad léleknek tekintem, és nem játszok szerepet, hogy megszerezzem a szeretetét. Az nem megszerezhető, csak adható. Viszont a rosszul adás hihetetlen károkat okoz.

Most így az írás vége felé arra gondolok, hogy ez a hosszú évszázadok óta, belénk nyomott szeress  akkor is ha téged bántanak és bocsáss meg cucc nem lehet megoldás. Valahogy máshogy van. Ismerd fel! Éld meg! Szenvedd meg! Lesz olyan, hogy gyűlölni is fogsz. Vállald. Szembesíts és szembesülj. Ne ments fel! Ne hagyd, hogy felmentsék magukat! Fogadd a fájdalmukat, mikor meglátják a saját démonjaikat. Lásd meg a sajátjaidat. Változtass! Aztán, mindezek után próbálj elfogadni. Majd, ha kisimultak a szálak és nincsenek rajta gubancok, szeress! És végül, de csak a legvégén, bocsáss meg...

402773_463316583691429_1510434024_n.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr955088014

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.