HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2011.10.02. 22:51 Barna Berni

ONE

"A bennünk élő rosszat úgy győzik le, hogy előbb vagy utóbb szenvedéssé változtatják."

Simone Weil

Azon gondolkodtam a tenger partján, csillagok alatt a kerek hold fényében, hogy igen, egész jól ment. A megoldandók megoldva, a fájdalmak megélve és egy újabb szakasz zárul le az életemben. Lényegében azonos forgatókönyv szerint, mint eddig bármikor. Mire mindezt kimondom a testem és a lelkem megint túl, árkon és bokron. Megint útra kelek, új életet kezdek - a századikat legalább ebben az életemben. A tanulságokat kielemeztem, és megkerestem a válaszokat a saját rendszeremben. Nyugtattam magam, hiszen az eddig megismert erőmön felül teljesítettem az alkalmazkodás, a hit és a szeretet terén. Egész jól ment, gondoltam újra, fegyelmezve az elmémet és azt a hihetetlen feszültséget, ami felgyülemlett bennem. Vajon az útra kelés izgalma okozza mindezt bennem, vagy az a motoszkáló gondolat, ott mélyen elrejtve, hogy mindez csak egy menekülési formula? Nem tudtam eldönteni. Mindig is szabad embernek tartottam magam, bátran megélt szélsőséges szenvedélyekkel, amire még büszke is voltam. És hogy az elmúlt években ilyen mérhetetlen önfegyelmet voltam képes gyakorolni, újdonság volt számomra. Néha tudtam magam kívülről figyelni, de a látott képet annak ellenére, hogy nem tűnt túl biztatónak, nem akartam valóságosnak érzékelni. Pedig mardosott az elkülönülés érzése, néha oly kegyetlenül, hogy az állandósult mosolyom sem tudta ezt a belső szomorúságot elrejteni a külvilág elől. A külvilág válogatott eszközökkel támadt rám, mert nem értette mi történik, és vádolt a boldogtalanságom önzése miatt, hiszen nekem nincs jogom ezt érezni. Megáldott a sors, szajkózták, ott az erőm, a szépségem, a tehetségem, a körülményeim. Nekem boldognak kell lennem! - mondták. Mindeközben én csak figyeltem fáradtan és talán közben arra gondoltam, majd ha újra összeszedtem magam, akkor varázsütésre boldoggá változom. De az évek csúsztak lefelé, ki az életemből, észrevétlenül, és csak nem sikerült azt éreznem, azt a legbelsőbb nyugalmat, azt a boldogság valamit...Azt, amit ti boldogságnak neveztek. Kényelmetlenné vált az életem, ez a burok amiben létezem, a múltjával a jövőn való töprengésével, a magányosságával, a hiteivel. Ki akartam bújni belőle, mint egy ruhából és átadni a tengernek, marja szét a víz, vigye messze tőlem, ne is lássam többé. Ohh..tudom, már ezerszer bújtam ki a ruháimból, és hagytam őket szanaszét különböző padlókon, ott hagyva nyomaimat, bűnjelként mások életében. De ezt a szorongást mégsem volt képes megváltoztatni a meztelenség, mert a legtöbbször senki sem vette észre, hogy csupasz vagyok, a lelkem csupasz. Ezek a gondolatok cikáztak bennem a fénnyel tele hold alatt feküdve. Már megint elméleteket gyártok, vallottam be magamnak, amik aztán természetszerűleg nem vezettek szabaduláshoz. De mi az igazság? Hogy ne érezzem magam ennyire kívülállónak? Ha pedig nem vagyok kívülálló, hogy érezzem jól magam a közösségben úgy, hogy az egész közben az agyamra megy? Képtelen voltam megnyugodni. A régi szabadulási, vagy még inkább menekülési technikáimhoz, mint az erő, tehetség, szépség szentháromság, már nem volt kedvem hozzányúlni. Már nem volt kedvem az elkápráztatáshoz. Untam. A felelősség másokra hárítása meg hát, csak félve mertem magamnak bevallani, nem vált be. Én mindent megtettem gondoltam megint, már majdhogynem Istent is sikerült elérnem. Ez olyan megnyugtató erővel hatott, hogy a meleg tengerparti sziklán elheverve egy kicsit meg is sajnáltam magam. De mielött hibáztatni kezdtem volna fejben másokat, és az agyam azt kántálta volna, hogy bár én megtettem, de mégsem értettek, kénytelen voltam halkan bevallani, hogy a majdnem sikerült „normális” életet élnem és megérteni a dolgokat illúziója végtelenül szánalmas és nevetséges, valószínűleg nem is lehetséges és vélhetőleg sokkal árnyaltabb igazságok mögött rejtőzik.

Amikor idáig jutottam az eszmefuttatásomban, miközben a különlegességem és bölcsességem puha takarójával takaróztam, valami miatt előbb mélységesen szorongani kezdtem, majd egy pillanattal késöbb olyan kacagás tört ki belőlem, hogy csak fuldokolni voltam képes. A szálloda teraszáról a la bamba dallamai szűrődtek ki és lelki szemeim előtt láttam a német turistákat, akik mélyen dekoltált ruhában és arany szandiban ropják a táncparketten, a gyémántok elnyomják a csillagok fényét és ők boldogok. Önfeledten áramlanak az össznépi transzban, megbabonázva és elégedetten szerelembe esve az életükbe és az elért eredményeikbe. Hirtelen az egészet egy nagy nagy istállónak láttam, még az iázást is hallottam, táncoló szamarak csilivilli ruhában.  Ettől a számomra rendkívülien nevetséges képtől szinte önkívületi állapotba kerültem. A kacagásomnak az vetett véget, hogy a német jómódú szeplős mellkasú la bambás szamár arcú csajszi arca helyett megláttam a saját arcomat. Ettől úgy megijedtem és úgy megsajnáltam magam, hogy a kacagás óriás könnyeket felszakító zokogásba fordult és csak azt hajtogattam magamban, hogy áááá ez soha nem történhet meg. Soha, mert én nem állok és soha nem is álltam abban a bizonyos sorban. Ez rám nem vonatkozhat. Gondolkodom, kutatok, bevállalok bevállalhatatlan dolgokat és különben is én más vagyok. És különben is értem a lényeget. Én nem állhatok a szamarak sorában. Az lehetetlen. Nem dolgozhatnak bennem hasonló minták és késztetések, ami a táncparkettes brigádban. Nem, az nem lehet .S rá kellett döbbennem, hogy pont ugyanilyen vagyok.

Miközben próbáltam megnyugodni és könyörögve könyörögtem egy kis csendért az elmémben, rendkívüli dolog történt. A tenger zúgása annyira felerősödött, hogy a saját gondolataim, hiába is ordítoztak a fejemben, lassan hallhatatlanná váltak. A la bamba apró buborékokra hullott és egyenként szétpukkadt a levegőben. A tenger lassan befolyt az egész testembe és olyan tökéletesen kitöltött, hogy eggyé váltam vele. Próbáltam irányítani a testem, de képtelen voltam megemelni a kezem. Mindenem könnyű lett és áramló, mint a víz. A szikla, amin feküdtem átadta magát a hullámzásnak, a kemény felületei meglágyultak a testem csontjai alatt. Magukba fogadtak. Azt hittem, hogy ez most itt tényleg a végső megőrülés, de hirtelen az futott át rajtam, hogy tök mindegy legalább végre vége lesz. Vége lesz az örökös lázadásnak, bizonygatásnak, agyalásnak és nyomozásnak és a kedves csábító hangok sem fognak többé szelíden megpróbálni rávenni arra, hogy éljek normális „szamár„ életet. Vége lesz, mert ha megőrülök, már hivatalosan is kívülálló leszek, csendes létben, elvárások nélkül. De nem lett vége. Igazából ekkor kezdődött el az igazi életem.

 

Ahogy a tenger hullámzása áramlott bennem és a kő melege átitatta a csontjaimat, hirtelen hihetetlen könnyűvé váltam. A szavaim, a szerelmeim, a vágyaim és minden hitem, elméletem, amit csomagként cipeltem a rejtett fiókjaimban, a bőröm apró lyukacskáin át elindultak a hold fénye felé. Kifelé a testemből. Néztem a szavakat, amelyek oly sokat bántottak, s mikkel oly sokat bántottam másokat. Az ölelések porosak voltak, amelyek rég elhagyott szobák képeit vetítették a levegőbe, de a lelkem darabjai még mindig ott ténferegtek, megváltást várva, vagy játszva a megváltót a porszemek és pókhálók között. Próbáltam kiáltani, hogy gyertek ki, térjetek végre vissza a testembe, de nem jött ki hang a torkomon. Szinte lebegtem. A kimondatlan szavak indaként cikáztak, s ahogy a csillagok fénye rájuk vetült, vékony arany szalagokká alakultak, amik bebújtak a hajszálaim közé. Aztán pörögni kezdtem és képekbe ütköztem. Láttam magam és téged, mindannyiunkat, amint egy nagy közös álomban lüktetünk. Láttam a harcainkat és a tévedéseinket. A harcot, amit a túlélésért folytatunk egymás ellen, felfalva közben mindent mi szent, az elménkkel. Az életünk egy biológiailag jól kitalált koreográfiát követ ami aztán mérhetetlen elkülönülés érzéshez vezet és azt az érzetet kelti, hogy csak önmagunkért vagyunk felelősek. A vágyaink tánca. Keringő és tangó. Jól megtanult, kiszámítható lépésekkel. Felépítünk egy személyiséget a látott mintákból, hogy növeljük az esélyeinket az életben. Ha jó a szerep, nagyobb az esély, szexre, pénzre, házra és végül ha elfáradtunk, akkor szeretetnek nevezett nyugalomra. Az elme még azt is képes elhitetni velünk, hogy ez boldogságot hozhat. A személyiség, ami képes a különlegességével - azzal hogy kitűnik és erősnek látszik - nagyobb hatalomra szert tenni és ezáltal felülemelkedni másokon.

Csodálattal néztem és érzékeltem mindezt, s láttam mi az, mit szolgál, mi felé terel minket minden apró dolog, mi felépíti a rendszereinket. Ez a boldogság keresése. A boldogságé. Oh, mi is ez a szó?- gondoltam. Mi az érzés? Mi az, mivel megfoghatjuk, mint egy kis törékeny madárkát. S ha megfogtuk, zárhatjuk-e kalitkába, hogy el ne röppenjen? Emlékszem, egy pillanatra elmosolyodtam, mert az futott át rajtam, hogy mindezt tök józanul átélni azért elég klassz. Voltak már ilyen jellegű tapasztalataim, de akkor valami mindig erősebb volt a gondolat-nélküliségnél. Jöttek mindenféle képek, meg lények, üzenetek, az elmém általam magasabb régiókból érzékelt illúzió képekben. De most hogy itt lebegtem, ez is olyan megmosolyogtatónak tűnt. Mert most nem volt semmi, sem angyalka, sem isteni vagy démoni lények ártó vagy segítő serege. Csak a semmi, mi mindent magába foglalt. Nem volt gondolat, tapasztalat, mindez egyszerűen csak átzuhant rajtam és eggyé vált a tenger hullámaival. Milyen hihetetlenül sok erőnket lefoglalja a keresés, a személyiségünk felépítése és látszólagos sérthetetlenségének megtartása. Micsoda falak, mennyi idő a pontosan megfogalmazott, képzelt boldogság keresése, másokban, helyzetekben és életformákban. S ha mégsem hozza mindez azt a természetes, minden kétséget nélkülöző finom kis érzést, milyen erővel tör ránk a kirekesztettség érzése. Arról már nem is beszélek, mikor meglátjuk azt, hogy az életünk nagy százaléka értelmetlen dolgokban való hitek összefüggő rendszere. Mennyi energia a mindezekből előtörő érzések megélése és a küzdelem, hogy tartozzunk valahová és ott akár még magunkat is megölve helyt álljunk. Milyen hihetetlenül sok elpazarolt energia, hogy mindebben hiszünk és meg sem figyeljük a valós vágyainkat. Az elkülönültségünk rémképe megbénít, és olyan félelmeket gerjeszt, hogy még inkább belekapaszkodtunk az érzelmi indáinkba, mik csak látszólag tartanak minket össze és valójában nagyon sérülékenyek. A szeretet helyét betöltő ragaszkodás indái, melyek gúzsba kötnek közösségeket, nem pedig összetartanak. A vagyon, a rang, a hatalom, ami úgy elkápráztatja szemeket s a szíveket, hogy a végén értéknek éljük meg és jóságnak. Az eszmék bőr alá bebújó indái, melyek istentől az ördögig mindenkit megmozgatnak azért, hogy álomba tartsanak minket és ne lássuk, hogy a fontosnak tartott dolgok túlnyomó része teljesen értelmetlen, és nem hozza kertünkbe a boldogság kék madarát. Egy össznépi álom, melyben egymás kezét fogva menetelünk a beígért jó élet után. Ahol jól élhetünk, biztonságban, különleges személyiség mögé bújva, ami izgalmával még jobban hozzásegít, hogy többet kapjunk mindenből és mindenkiből. Több szexet, több szerelmet, pénzt, hírnevet, hatalmat, több lelket, mi minket szolgált. És a végén mégis ott az az üres tér, igen, ott a testünk és lelkünk partján valahol a semmiben. Mert semmi köze a valósághoz. Mátrix, ahol bár mindenkinek helye van, mégsem tartozik senki senkihez. Nem tartozhat, mert nem tartozik önmagához.

És az elkülönülés tényleg valóságos-e? Vagy csak akkor következhet be, ha meglátjuk, hogy a számunkra oly ismerős rendszerek és életformák nem jelentenek valódi boldogságot? Miért nem elég a hatalom, a vagyon, a család és a közösség, a valahová tartozás, a valódi hosszú távon is megtartott boldogság érzéséhez? És ha ezt felfogjuk nem sodorjuk-e magunkat még nagyobb elkeseredettségbe azáltal, hogy látjuk az addig biztonságosnak és jónak vélt dolgok értelmetlenségét? Hogy látjuk, hogy ennek az egésznek nincs valódi értéke és semmi értelme. Mennyi erőfeszítés a harc azért, hogy megszerezzünk, dolgokat, embereket, a lelket a szerelmet, a vágyat. És ha mindez megvan, akkor miért marad távol az a puha és finom érzés ami kitölt kétségek nélkül? Hogy gondolhatjuk azt, hogyha majd elképzeljük a boldogságot, ha felépítjük fejben a hozzá vezető utat, akkor az majd valóban boldogság lesz? Ezzel csak felmentést adunk magunknak? És simán elfogadjuk, hogy más is ezt csinálja, és ez elég is? Ezek csak minták? Elég a jólét, a biztonságos otthon, a jó állás, a szépség és az egészség? Vagy a boldogság valami egész más, mindentől és mindenkitől független érzés, egyszerűen csak létező, és fenntartható önmagunk, vagy mások kizsákmányolása nélkül? Az az állapot ahová már nem kell sem ember, sem isten, hogy a magyarázatainkat erősen tartsa hátulról, mindegy támaszként? Kell-e támasz, ha már túlléptünk az izmusokon és a hiteken, ha túlléptünk azon az őrülettel már-már határos gondolatmeneten, hogy a boldogságunknak tárgya kell, hogy legyen?

Ezek a gondolatok repdestek ki a testemből, vagy még inkább átzuhantak rajtam s távoztak a nagy üresség felé. Hirtelen elhagytak, s hiába nem kaptam választ, mégis tudtam éreztem a válaszokat. Egyszerűen csak megértettem, hogy egy vagyok a válaszokkal. Egy vagyok mindennel, s mindezért kétségek nélkül  felelősséget vállalok. Ez az, ami engem felépít és ez az, ami rombol, ha most útjára nem engedem. Felelősséget vállalok az összes tévedésemért és örömmel fogadom mindazt mi tanított eddigi utamon. Most folyt belém a tenger. Ezt a sok képet is lassan elmossa. Látom a csillagokat de nem magamon kívül hanem a részemként és önmagamat a részükként. Én vagyok minden csillag, minden létező, a levegő, a víz és a föld. Én vagyok a te létezésed és te az enyém. Te és én más utakat bejárva, de mégis egyek vagyunk, mikor az árokparton ha találkozunk, szörpöt iszogatunk. Én vagyok a világ minden félelme, minden tévedése, minden önzés és minden átkozott lelki vagy testi kizsákmányolás. Mindez belőlünk fakad. Felelősséget érzek mindazért, amit te teszel magaddal, vagy másokkal, azért amit én teszek veled, s te velem. Azért, amit mi mind egymással teszünk, csupán csak azért, mert azt hisszük a tetteink nincsenek hatással egymásra, s a világunkra. Látom, hogy minden jó és rossz én vagyok. Látom, hogy csak együtt találhatjuk meg a boldogságot, akkor ha megértjük minden a részünk, de mégis önmagában is létező. Ha megértjük, nem lehetünk elválasztva egymástól, hiába a tér és az idő.

Olyan csodálat fogott el csupán a létezésem tényétől, hogy legszívesebben kiáltottam volna. Kiáltottam volna neked, hogy hagyjuk abba, ne csináljuk tovább mindezt. Mert nincs értelme. Mindezt csak hisszük, mert olyan nagyon sérülékenyek vagyunk, és mert olyan nagyon vágyunk arra a pihe-puha belső érzésre, a boldogságra. Hidd el, majd a végén nem viszünk magunkkal semmit. Nem lesz velünk sem ház, sem pénz, sem társ, se semmi, mi kézzel fogható. Egy csomagunk lesz csupán, hogy mit tettünk magunkkal és másokkal, és megláttuk-e azt a valóságot, ami igazán a miénk. Egy kérdés lesz, hogy önmagunkon kívül észrevettünk e másokat? Láttuk-e a fájdalmat, a szenvedést, az örömöt és a boldogságot mások szemében, és vállaltuk e a felelősséget mindazért, mit megtettünk, és mindazért, mit gyávák voltunk megtenni, csupán a félelmeink miatt? Eltudjuk-e dobni a tudást, mindent, mint éltünk és éreztünk? Eltudjuk-e dobni a személyiséget, ami nem hagyta, hogy valójában lássanak minket és a lelkünket szeressék? Eltudjuk-e dobni a közönyt, ami nem hagyja látni a többiek érdekeit, túllépve a sajátjainkon? Ha mindezt sikerül megtennünk, újjászületünk, ártatlanná válunk, s gyermekként látjuk újra a fát és a virágot. Mondd csak, mindez nem lenne jó? Valódi boldogságot hozó? Ideje lenne elkezdeni, hiába végtelen az idő.

 

 

Őszi tündértorta fénnyel

Hozzávalók:

25 dkg reszelt répa

10 dkg barna cukor

2 tojás

10 dkg kristálycukor

1,5 dl étolaj

pár csepp vaníliakivonat

20 dkg liszt

2 teáskanál szódabikarbóna

1 teáskanál fehéj

6 dkg pirított mandula durvára vágva

15 dkg aszalt, vágott gyümölcs tetszés szerint

A répát lereszelem, 10 dkg barnacukorral összekeverem, és hagyom, hogy levet engedjen. A tojásokat a másik 10 dkg cukorral habosra keverem. Külön tálban a száraz anyagokat (liszt, fűszerek, szódabikarbóna) összevegyítem, majd a répát és a tojásos keveréket a liszthez adom és óvatosan simára keverem, majd végül beledobálom a mandulát és az aszalt gyümölcsöket. 180 fokra előmelegített sütőben 20 percig sütöm, majd 150 fokon további kb. 15 percig, amíg teljesen meg nem sül. Bármilyen házi lekvárral isteni, de maradék csokikrémekkel is üt... :)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr113172165

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.