HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2011.09.01. 11:42 Barna Berni

Csendes

 

Neked. Nekem. Nektek. 

 

Gyere, ülj most ide mellém. Csendes vagy egy ideje. Csended már nem hallgatás, súlyos és minden könnyedséget roppantva széttörő. Kétségek között, darabokban ficánkoló, a valóságot képzeletből, kényszerből összetevő. Ennek a csendnek a súlyát csak szívvel lehet mérni. Mint a könnyű pihét, égből érkezőt, mely életünkbe természetesen libeg be, és napfényes délutánok csodáját hozza, szavak nélkül. Könnyedén emel át  múlton és  jövőn. A kétség nem marja meg a szánk szélére telepedő mosolyt. Visszafojtott zajként nem kering a fejünkben. A lakatok maguktól kinyílnak, ajtókat nyitva a pillanat szépsége felé.

Pihenj csak, most már semmit nem kell tenned, nem kell semmilyennek lenned. A szavaid bezárhatod magadba és szabadon engedheted bármelyik részedet. Azt is, amitől félsz. Én  már nem tudok félni egyik arcodtól sem. Ismerem őket, hiába állsz háttal, néha még magadnak is. Felfedeztelek, figyeltelek, már nincs mit rejtened. Nem a szavaid mondtak el nekem, hanem a csended, mi itt feszül hálóként a városunk felett. Itt lebeg az üzeneted a fejem fölött, a fák ágainál is magasabban. Néha madár farkának rezdülése vagy, néha egy fény a Dunán, néha szellő, vagy gyorsan pörgő fény a kerekek között. Néha csak egy illat, vagy redőny árnyéka a falon. Már nincs mit megfejtenem. Mióta megértettem, nincs mit vesztenem, mert minden egy velem és veled. Már nem keresem lázasan a szavaidat. Kutatni, megfejteni rejtett titkaid, már nincs miért. Elfogadtalak. Nincs mit hinnem. Látlak. Ahogy vagy. Lényed vezetett és végül a csendedben leltem meg a saját igazságomat. Azóta az igazság lélegzik bennem, az igazság hallja bennem, hogy nemsokára megérkezel, az igazság vezet, nem kell már a történeteimen keresztül szemlélnem, és a vágyaim által torzítanom téged. Létezel és ez elég. Hazatértem, benned megpihenhetek. Ez nem tudás, csak elengedés és átadás. A földtől az ég felé tartó séta, vagy még inkább repülés. Innen nézve téged is lassan megérezlek, és mielőtt a csészét megemelnéd, már kitöltöm  a teát, bele cukrot teszek. Nem, már nem akarlak kutatni, részekre szedni, elvenni a titkaid. Ha egyszer mégis egy hűvös hajnalon hozzám hajolsz és mesélni kezdesz mindarról, mi talán ki sem mondható, átengedem majd magamon, mint a füstöt, s őrizem mert a te kincsed, kincsem nekem is. A fájdalmaiban is egyedi, mások számára talán érthetetlen.

A történeteim és a történeteid, kikoptak, kiöregedtek az életünkből, már nem fontosak. Pihenjenek csak, vetett ágyamban, lebegjenek saját álmukban a fal felé fordulva, színtelenül. Te is fáradt vagy, látom, add kezembe a kabátod, és zsebeidből mindent, mit képzeltél rólam, önts az asztalra. Csak gyöngyök, miket dédelgettél, és ha szoknyám szélében letörlöd róluk a mocskot, az arcom bennük nem is látható. Tükrömnek hitted, de csak színes üveg, padlón szanaszét guruló. Ülj ide, kérlek! Nem, nem kell beszélned. A csendedben megtalállak. A tenyered vonalaiból hagy töröljem ki régi rossz sorsodat és hadd leheljem bele a változékony jövőt. A cipődet hagyd most az ajtó előtt,  ha tovább mennél, tisztára mosom, lépted legyen könnyű, nyomok nélküli. Sokáig úton voltunk, végtelen tereket bejártunk, gyűlöltünk és szerettünk. Ezt sem kell mondanod. Nem jártunk messze egymástól, párhuzamos folyosókban haladtunk, és éreztem mikor a kezed felmelegítette az üveget, ha nagyon fáztam. Arcomat a sima felülethez érintettem, és a jégvirágok hirtelen szétszaladtak. Kezemet a számba tömtem (sóhajom elől el ne bújj), mikor elestél és felsértetted a térded. Nem tudtalak felsegíteni, hisz nem léphettem be a tapasztalásaidba, de hidd el, gondolatban minden alkalommal bekötöztelek. Én is sokszor elestem, és éreztem, hogy te mosod  sebeimet, hűvös vízként, gyors sodrású patakban. Úton voltunk, s nem tudom ígérni, hogy vége, ilyet Isten sem ígérne. De ez a pillanatnyi csend, legyen most ártatlan, örömmel megáldott. Egyszerűen, tökéletes.

Olyan nagyon sietünk, és észtre sem vettük, hogy a fájdalmaink már kiszáradt fák árnyékai, melyek a fény miatt vetültek ilyen élesen az arcunkra. Nem valóságosak. Csak kísértenek. Oly sokáig hittünk az árnyaknak, és közben kifogyott minden kő, utcasarok, por, hegy és völgy a lábunk alól. Most pihenj meg egy kicsit, hadd figyeljem a mozdulataidat, a létezésedet és hadd rajzoljak belőle igaz térképet a szívembe, ami kitérők nélkül vezet el majd hozzád, hitek és illúziók nélkül. Ahogy lábad keresztbe veted, vagy arcod a semmi felé tartod, és rám sem nézel, mintha nem is lennék a te világodban létező, többet mesél minden egyes várakozásodról és vágyadról, mintha bármit is mondanál. A mozdulataid csendje ugyanaz a csend, ami bennem fejlődik hosszú idők óta. Kitudja mióta. A csendünk íze ugyanaz. Ugyanaz a csend ami benne minden fában, virágban, a csillagokban. Itt van egy apró pont ahol megértjük, hogy egyek vagyunk és a világegyetem csöndjével találkozunk. Akkor már nem lesz mit kérdeznünk. Nem csak látunk, hanem azt látjuk amit a mindenség lát.

Hosszú, élesen bántó makacs zaj vezetett ehhez a csendhez. Engem is és téged is. Minket mindannyiunkat. Megéltük azt a bántó, belső zajt ami megkérdőjelezte néha még önmagunk előtt is a saját lényegünket. A külvilág zajából kerültünk ide. Akkor, amikor már a világ minden része olyan idegennek tűnt, és kirekesztetté tett. Mert láttuk, hogy ez nem lehet a való. Ebben a kételkedésben leltük meg a csendünket. Minden, mi oly fontosnak tűnik, a ház, a zaj, az erő, mi egymás ellen fordít, nem fontos már többé és nem is valóságos. Csupán csak illúzió, hamis biztonság. De most, hogy lassan megtaláljuk a saját igazságunkat és túllépünk minden fájdalmon, tudáson és kényszeren, mi az anyaghoz köt, már nem kételkedünk többé a létezés csodájában. Nem fog zavarni a külső harsogás akkor sem, ha egy piactéren állunk. Nem lesz több elkülönülés, hisz mi nem lehetünk elválasztva egymástól. Van valami, mi minket mindannyiunkat öröktől fogva összeköt. Egyetlen valóság létezik, s a végén nem fog számítani semmi más, csak hogy szerettünk és hagytuk, hogy szeressenek. Visszanézve jót nevetünk majd mennyit szenvedtünk, aggódtunk, harcoltunk itt középen, a semmi közepén. Mert az utunk ugyanoda vezet. A semmiből a semmi felé tart. Végül nem viszünk magunkkal majd mást, csak lelket, minek egyetlen lényege a szeretet.

A csend belénk hatol. Nem kell semmilyennek lennünk, sehova sem mennünk, mégis együtt ülünk a Mindenség közepén. A csendünkben benne vibrál mindennek a lehetősége. Egyszerűen csak tökéletes.

A küszöb alatt friss kifli illatával érkezik a reggel. Ha mennél, kinyitom az ajtót. Kávéillatot csomagolok a zsebedbe. Utadat megáldom. Az ajtót ne csukd be magad után. Hadd figyeljelek innen, örökre védett terünkből úgy, hogy közben rálátok a Világra. Ha elesnél, emlékezz rá, merre találsz. Ott leszek egy felhőn, pont a nap mellett balra, lábamat a végtelenbe lógatom. Tudom, hogy meg fogsz ismerni.

 

 

Körte becsomagolva garam masalával, csokival és friss fügével

Hozzávalók:

 

40 dkg liszt

10 dkg ragacsos barnacukor

1 evőkanál méz

fél csomag sütőpor

1 egész Rama

1 tojás

6 db nagy körte mosva, hámozva, félbevágva

10 dkg nádcukor

3 teáskanál garam masala fűszerkeverék

1 tábla jó minőségű feketecsokoládé

1 dl tejszín

A lisztet és a sütőport összekeverem, hozzáadom a puha vajat, éa cukrot, és az összetevőket összemorzsolom. 1 egész tojást adok hozzá, és ruganyos tésztát gyúrok, majd a hűtőben egy órát pihentetem. A körtéket meghámozom, félbevágom, a közepüket egy kiskanállal kivájom. A nádcukrot összekeverem a garam masalás fűszerkeverékkel, és a körtéket ebben megforgatom. A tésztát kinyújtom, és csepp alakú tésztadarabokat vágok belőlük, amibe a cukrozott körtéket úgy csomagolom be, hogy a gyümölcsöt a tetején ne fedje be a tészta. A körte kilátszó kis vájatába még fűszeres cukrot szórok. Minden körténél ugyanezt teszem, majd kivajazott tepsibe helyezemőket, és 160 fokon addig sütöm, ameddig a tészta szép piros lesz, és a körték a közepén megpuhulnak.

A csokoládét a tejszínnel gőz fölött felolvasztom, és addig keverem, amíg krémet nem kapok. A csokiszószt a még meleg körték mellé tálalom, a tetejére friss fügét teszek.

És tádám!!

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr123195102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.