HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2011.07.20. 00:00 Barna Berni

Amor

"Nem a tökéleteseknek van szüksége a szeretetre, hanem azoknak, akik nem tökéletesek." (Oscar Wilde)

Még az utca hangjai is beleszédültek a csendbe. Először az erő rogyott meg, ott, ahol a csípő és a gerinc találkozik. Mielőtt elhagyta a testét, szellemként végigfutott a lábakon és a karokon, megijesztve az élet lüktetését a sejtjeiben. Az ijedtségtől minden ritmus megállt, az örökkévaló rezgése kővé dermed. Csak a szíve dobogott. Az erő távozása, egy szinte észrevehetetlen hangtalan huppanás volt, a bútor szövetei rémülten nyújtották ki vékony karjaikat, hogy megtartsák a testét. Finoman ölelték,  magukra húzták az élettelen masszát, takaróként. Süllyedni kezdett, feloldódott az ölelésbe belefolyt a kékbe és a fakó mintákba. A szövet szálai gyors futású indákként szaladtak ki a fa talpak rejtekéből és behatoltak a bőr aprócska lyukain. Hagyta magát, már nem ellenkezett. Olyan régen várt már és a várakozás ezen a napfényes napon hirtelen megunta a dermedtséget és kézen fogva erejét kiszaladt a testéből. Nem a szív adta fel, hanem az agy, ami rémként kísértett minden éjszakán, nappalon és hajnalon reményt suttogva a szívnek ami úgy dobogott most is, mint mikor először látta és először ízlelte a bőre ízét. Málna ízét. De már nem várhatott tovább. Várt eleget, utcákon, füstös bárokban táncolva, nevetve, s csak mikor hazafelé sétált akkor sírt csendben, kapuk réseibe bújva, hogy senki se lássa. Ha a zokogása beterítette a szobáját, az ablakokat becsukta, nehogy megrémisszen bárki mást, kit a boldogság vezet a remény szent útjain. Párnát szorított az arcához és abba kiáltott szétrepesztve a huzatot. A tollpelyheket egyenként szedegette. Néha kinézett az ajtón, és sokáig minden este vacsorát főzött, két személyre. De most az erő megroppant minden előjel nélkül, átadva testét a nagy fotel kusza szövetének. A teste már elmerült, csak az arca látszott ki, s lábai már más világok földjét érintették. Menni akart, szaladni, sétálni, egyszerűen csak élni egy idő nélküli térben, hol úgy várhat rá, hogy nem kell megküzdenie a percek és órák őrjítő lassú táncával. Még egyszer körbenézett a szobában, minden pontosan úgy volt, ahogy azon az utolsó éjszakán, mikor a férfi nála járt. Az élvezet hangjai már álmosan szuszogtak a paplan megfakult mintáiban, és az emlékek bezárták magukat a könyvek lapjai közé, új történeteket élve és keresve.De nem találták a helyüket. Pont úgy, mint ő. Csak az az átkozott ütött a mellkasában, mint mikor együtt sóhajtottak az Univerzum rejtett hangjaira. A  dobbanás a várakozástól lassan őrült zaj lett, elviselhetetlen. Akkor adta át magát. A dermedtséget csend követte, majd csak az a bizonyos roppanás hallatszott, és teste becsúszott a fotel színes szövet erdejébe. Már semmit nem akart kint hagyni magából a való világban. El akarta fejben engedni őt. Hagy járjon a saját útjain, úgy, ahogy ő akar. Nem tehetett mást. Végül összeszorította a szemeit és az arcát is belemerítette a szövetbe. A szabad szemmel láthatatlan minták egészen magukkal ragadták. Várta egy tökéletes világ, minek minden egyes részlete a saját teremtése volt. Ahol talán nem kell szembenéznie az idő rémével.

Az utca fényei a merülés előtt még egyszer végigjárták az arcát, kiolvastak minden bevésett betűt a szeme sarkából, a betűket egyenként rajzolták fel a falra, türelmetlenül tologatták az é-t és a c-t, és mikor az a kényeskedve végre a helyére állt, mind egyszerre kezdtek beszélni, suttogva de olyan élesen, hogy az utca fényi egyszerre kiáltottak: - Psszt!!! A szavak ekkor meghajoltak, mindeközben majdnem lecsúsztak a falról. Végül megfogták egymás kezét és először csak szótagolva, majd áradva kántálni kezdték a betűkből kirakható szavakat, mondatokat. Nyári nap volt, mikor találkoztak!- mondták. Vagy talán mégis ősz?- kérdezték. Egész délután szeretkeztek. Nem tudtak betelni vele. Zuhantak - folytatták. Sohasem merték kimondani, hogy szerelem. Talán nem tudták? - kérdezték egymást. Nem hitték! Talán boldogok is lehettek volna. Talán. -válaszolta valamelyik a sarokból. Szerelem volt! - jelentette ki az egyik. Oh a szerelem nem lehet ilyen!-felelte a másik. A szerelem lehet bármilyen. - hangzott a válasz. Menekültek - mondta szomorúan az az összekuszálódott. De elkéstek, most már hiába minden. Elvesztegették az időt. - mondta még a végén, szinte hidegen. Szavaktól idegenen. Teljesen megzavarodtak, észvesztve futkározni kezdtek fel és alá, nekiütközve az ablakoknak a székeknek, szanaszét dobálva a történetük darabjait. Lökdösték és taszigálták egymást, még sikítottak is.

Akkor állt meg a küszöbön az Idő. Nem lépett be, csak megállt az ajtó és a szoba szünetében. Magas volt, karcsú. Ahogy sűrű haját hátrasimította, apró gyöngyök gurultak szét a szobában. A percek, az órák, a hetek és a hónapok kényelmesen elhelyezkedtek a süppedős kanapékon, hátukat párnával támasztották, volt, amelyik még cipőjéből is kibújt. Az egyik perc felállt és a nagy fotelhoz sétált, kezével félrehúzta a szövet erdejét és jó mélyen belenézett a színeibe, keresve a lányt. A lány összerezzent, a fülét kezével takarta, hogy ne hallja a kintről beszűrődő hangzavart. A perc utánanyúlt, hogy elkapja és visszahúzza. De ő futni kezdett, át a piros és zöld szövetből szőtt fák rengetegén, át hegyeken és dombokon, megmerítkezve folyókban, lábát véresre törve. Menekült. Az Idő haját hátra simítva, nyugodtan állt a szoba és ajtó szünetében. A szétszaladó hónapok, órák, és percek a falakon függő képek színeit lemarták, bezárva a sárgát a zöldet és a kéket, saját világukba. Csak az óra ketyegését lehetett kintről hallani. Minden ütésével a lány után kiáltott. Akkor hallotta utoljára, mikor összeesett egy arany szálakkal átszőtt tisztáson, majd összekuporodott és belezuhant az időtlenségbe. Pont úgy, mint a mesében.

Ishome - Eva by ishome

Kiszállt az autójából, esett az eső de nem volt kedve ernyőt nyitni. Rögtön, az első lépésnél vizes lett a cipője. Hallotta, ahogy a szőke nő kacag. A hangja nem volt ismerős. Talán egy pillanatra mérges is lett, mert ez a nevetés úgy hangzott, mintha bármi közük lenne egymáshoz. Lehetett volna, de nem volt, és nem is akarta,hogy legyen. Nem gondolkodta túl, inkább átölelte a derekát, a fülébe lehelt és felcipelte a lépcsőn. Fel a harmadik emeletre. Igyekezett felejteni, felejteni azt a lányt, kiről tudta, hogy várja. Vacsorával. Nem azért, mert a lány olyan jó ember lenne, ő is élte a maga szabad életét, hanem mert a lány is vadász volt, jó harcos, magát nehezen megadó. De  valami változott benne, megváltoztatta a szerelem. A lány őt szereti. De nem akarta, nem tudta akarni és kitessékelt minden érzést magából. Inkább újra vadászott. Ez volt a természete. A hódítás, a győzelem általi birtoklás felordítottak benne. Hódolt a vadászatnak, nem a vér szaga vonzotta, hanem a szemekben megcsillanó fény ahogy a nők tekintetében tudássá változik az odaadás borzongató szépsége. Most is ezt a pillanatot várta. Már az előszobában lekerültek a ruhák, majd szagok, hangok, ritmusok követték egymást.  Gyorsan vége lett. Nem is tarthatott sokáig, mert a szőke nő könnyen adta magát. A cigarettája füstjét figyelte, amint az kiáramlik a szájából, majd elindul a plafon felé. A telefont erősen szorította és automatikusan csak a fogai között kántálta a számot. A címet már tudták. A szőke nő beszélt, szavai nem jutottak el hozzá, nem is hallotta amit mond. Az évek alatt tökélyre fejlesztette azt a képességét amit csak a férfiak tudnak ilyen jól alkalmazni. A női hangok távol tartását a saját világuktól. A nő felöltözött. A fiú nézte a száját, látta, hogy tátog,  és arra gondolt, nem is érti, hogy került a nő a lakásába és arra, hogy egész szép szája van.  A nő arcán megjelenő piros rózsafoltok bűnjelként tanúsították mi is történt, s mikor a férfi meglátta a szemtelenül virító virágokat, tulajdonképpen elégedett volt. Kell a visszaigazolás, gondolta és a bőr, ami az elégedettségtől megtelik vérrel, neki pont elég. A cigarettát elnyomta, a vizes cipőt arrébb rúgta, a nőt az ajtón kitessékelte, de előtte még egyet súgott a fülébe, útravalónak. Az ágyába zuhant és félálomba csak ennyit motyogott, ki tudja kinek. Kérlek add, hogy ma ne álmodjak vele! Ma ne. Olyan fáradt vagyok.

Azon az éjszakán valóban nem álmodott, és azon a reggelen a villamosok ugyanúgy kattogtak mint azelőtt. A víz ugyanolyan meleg volt és a vizes cipő ugyanolyan száraz, mint a tegnapi éjszaka előtt. A három emelet ugyanolyan magas, és ő mégis ugyanolyan hévvel szaladt le mind minden reggel. A recepciós ugyanúgy mosolygott és a titkárnő szoknyája alatt ugyan az a titok rejtőzött, ami számára már nem volt titkos, hetek óta. Az ebédlőben még mindig ugyanazok a beszélgetések keringtek, és ugyanúgy nem tűnt fel senkinek, hogy ugyanarról beszélnek. De ez most mindegy is volt. Ez a fajta kiszámíthatóság most nyugalmat adott neki. Pihennie kellett. Este a kiszámítható szerető számát tárcsázta, hogy ezen az éjszakán se kelljen valami nem ugyanolyat tennie. Megnyugtató válaszokat kapott és arra gondolt : Jó élete van. Ez az ő élete. Hogy mije mondta ezt? Az esze vagy a szíve? Nem érdekelte. Nem akart változtatni azon amit jónak hitt, hiába ugyanolyan. Ebben a térben biztonságosan mozoghatott, nehézségek nélkül. Igyekezett nem gondolni a lányra. S ha mégis gondolt rá, hamar kiűzte, s meggyőzte magát, nincs helye az ő világában. Egyszerűen nem volt megfelelő, túl sok izgalommal és megfejtendővel járt. De nem olyanokkal amire ő vágyott. Ezzel le is zárta a dolgot. S mire a barnát felcipelte a harmadikra, az a gyanús nyomás is elmúlt a szívéből.

*

A lány az arany szálakkal átszőtt mezőn feküdt. Egy darabig figyelte, ahogy a selyemből szőtt pillangók színes festékbe mártják a szárnyaikat és a festékfoltokat egymáshoz szorítják. A minták egyedi ábrákat rajzoltak ki, emberi kéz által létrehozhatatlant. Elámult rajta, milyen hihetetlen csodák történhetnek, ha észrevesszük őket és elhúzta a száját. Néha csak ezzel az apró szájhúzással jelezte, tulajdonképpen magának azt a tényt, hogy nem biztos, hogy jó, ha ilyeneket lát. Nem elfogadható mások számára. De nem tudott mit tenni és tovább bambulta a mesepillangókat a nem valóságos réten, a nem valóságos, mégis számára létező aranyfűszálak között, ahová elmenekült az Idő elől.

*

A barna nő nagyot sóhajtott a fiú ágyában. Szemében az a bizonyos áldozati fény. Arcán bíbor rózsa, ami abban a pillanatban pattant ki, amikor az össze-vissza kuszálódott érzelmei egyetlen közös pillanatban kisimultak és harmonikus robbanássá váltak a csípőjében. Boldognak látszott. A férfinak azonban mindez nem jelentett ennyit. Egy leszakított piros virág volt a párnáján, amely egészen eddig a pillanatig annak a bizonyos  védelmezést és gondoskodást váró rózsának a lehetőségét rejtette magában. De a szirmai széthullottak. Csak hevertek ernyedten és nem lettek fontosabbak a többi rózsánál.

*

A lány hirtelen felült, a színes pillangók szétrebbentek és a kékes pamutfelhők mögé bújtak. Miután az a bizonyos sóhaj elhagyta a barna nő ajkait, először keringett a szobában, mint egy sas, keresve az áldozatát. Majd lecsapott a nagy fotel szövetére és éles karmaival  belemart a zöldbe. A szálak felsikítottak és megnyíltak a sóhaj előtt. Az becsúszott a lány terébe és végigfutott a piroson, a kéken és a sárgán. Át hegyeken és völgyeken. Végigúszott a folyón és miután kivetette a víz, szárnyait megrázta. Újra a magasba emelkedett. A lány felett lebegett, sötét foltként egy darabig, majd vijjogva engedte el a levegő sodró áramlatát és megcélozta áldozatát. A lány összekuporodott és mikor a barna nő sóhaja belémart, csak halkan sírni kezdett, arcát kezébe temette.

*

A fiú ugyanazt a számot kántálta a telefonba. Egy majdnem ugyanolyan nő, mint a többi, csak éppen barna hajú, ugyanazzal a zavart mosollyal sétált ki az ajtón. Tulajdonképpen kincs volt mind, de neki mégis ugyanolyanok. Mert máshoz tartozott és ez a sejtés mindent megtesz, hogy tudássá változzon, hiába menekülünk időtlen vagy sóhajokkal teli terekbe. A fiú ugyanazt a fáradtságot érezte és a szokásos kérést motyogta : Csak ma, csak ma ne álmodjak vele! De azon az éjszakán, nem hallgatták meg. Álmában egy arany szálakkal átszőtt réten feküdt a lány mellett. Átölelte és az illata olyan volt, mint senki másnak azóta és az előtt. Nem akarta a szemét kinyitni, csak ült, összezárt szemekkel és arcát a kezébe temette.

*

A fotel szövevényes szövetének erdejében, ahová a lány menekült, sokáig csend volt. De most, hogy a fiú teréből érkező sóhaj lecsapott rá, hihetetlen erejébe került, hogy összeszedje magát. Emlékezett arra a hajnalra, amikor már sok éjszakája nem jött álom a szemére és azt sikította, elengedlek. Tulajdonképpen felajánlott mindent, mi fontos volt neki. De nem tudta megtartani ezt a gyenge harmóniát. Inkább csak titokban várt, azzal a bizonyossággal a szívében, hogy legalább egyszer az életében képes volt valaminek átadni magát, valaminek, mi erősebb és teljesebb annál, amit mi emberek képesek lennénk irányítani. Nem haragudott, értette a fiút aki megérezte, élete felforgatása nélkül nem élhet vele. A lány soha sem kérte,hogy ezt tegye, a lénye volt ilyen kiforgató. Ahogy most itt ült a piros és sárga fák alatt, belátta, van ami sohasem múlik el, mert létezése valahonnan máshonnan ered, nem az emberek világából.

Sokáig szorította a kezét az arcához, megvonta magától a levegőt, hátha majd az végre megöli benne ezt az ürességet. Képtelen volt elfogadni, hogy nem tudja az érzéseit irányítani és olyan dühös volt, hogy legszívesebben kiszaladt volna a világból. Valahová, ahol tovább élheti az életét a lány illata nélkül, s nem kell mindent megváltoztatnia ahhoz, hogy teljesnek érezze magát. Jobb lett volna, ha soha meg sem ismerem! - gondolta. Ha soha be sem teszem a lábam a világába. Végtelenül tehetetlennek érezte magát. Tudta, hiába vágyja, már semmi sem lesz soha ugyanolyan. Mert nekik kettőjüknek lett egy másik útjuk a semmiből, és hiába nem lép rá, örökre zavarni fogja hogy nem tudta meg, milyenek a fák és a virágok a közös útjaikon. Biztos sárgák és pirosak. Miközben erre gondolt, elhúzta a száját, pont úgy mint ő.

Dühös volt. A párnákat fojtogatta. Hiába próbálja magában megölni, benne él, elpusztíthatatlan. Leszaladt a lépcsőn, le a harmadik emeletről. Az utcán aznap nem jártak a villamosok. A tegnapi eső befolyt a cipőjébe. A fák nem zöldek voltak, hanem sárgák és pirosak. A nők szoknyája alatt megannyi rejtett titok, a házak szemeiben furcsa csillogás. Az út megindult a lábai alatt és miközben átfutott a hídon a kételyei lemaradtak és fejest ugrottak a Dunába. Gyorsan vitte őket a víz, szinte láthatatlanul.

 

A szöveterdőben a madárkák olyan hangosan kezdtek csiripelni, hogy a bogarak és a virágok méltatlankodva a lányra néztek, szüntesse meg ezt a zajt. Halk szavakkal nyugtatta őket, de a szíve valami miatt olyan hevesen kezdett dobogni, hogy a madarak megnémultak és dermedten ültek a fák ágain. Alig kapott levegőt, egyetlen nagy dobogássá változott.

*

A fiú a kapuban állt. Nem tudott mozdulni. A kis névtáblán ezerszer elolvasta a nevét. Vagy ezeregyszer, már számolni sem tudta.

*

Egy kék levélke finom erezetén gyorsan futott le a hangja. A fiú hangja, amint a nevét kántálja. Ezerszer vagy ezeregyszer. A hang egy átlátszó harmatcseppben érkezett a kinti fotelon túli világból. A lány felemelte a fejét és az apró csepp belehullott a szemébe.

*

Végül az ujját a csengő gombjához érintette, hideg volt. Egy darabig csak tartotta ott a kezét. Majd végül mégis megnyomta. A csengetésre a szobában pihenő percek és órák hirtelen felálltak és a falon lévő nagy óra újra ketyegni kezdett. Az Idő haját hátrasimította, elegánsan kibújt az ajtó és a küszöb között, majd az első sarkon jobbra fordult.

*

A lány gyorsan búcsúzott a foltos pillangóktól, és az arany fűszálak meghajoltak előtte, könnyű utat nyitva neki. Csak szaladt át a mezőn, az erdőn, át hegyeken és dombokon, át a piros, sárga és zöld mintákon. A második csengetésre ért a teremtett világa határához. Elrugaszkodott és repült kifelé. Az egyik perc elkapta a kezét, és erősen húzni kezdte. Amikor végre előbújt, kócosan állt az ajtó előtt, hajában arany fűszálak.

Kinyitotta az ajtót, a fiú még mindig dühös volt, de gondolkodás nélkül lépte át a küszöböt. Leültek, teát ittak, cigarettáztak, nem kérdeztek, elfáradtak. Az ágy puha volt, az ölelés ismerős. Nem követték egymást a hangok, az ízek és a ritmusok. Azon az éjszakán nem szeretkeztek.

Cheesecake ribizlizselével

Hozzávalók:

25 dkg finomra darált édes keksz (én a pitékből megmaradt tésztát szoktam megsütni és ledarálni)

15-20 dkg olvasztott vaj

50 dkg tehéntúró összetörve

20 dkg fehér csokoládé

3 dl tejszín

9 db lapzselatin

30 dkg ribizli

5 dkg cukor

friss feketeribizli díszítéshez

 

Az őrölt kekszet egy tálba öntöm és lassan hozzákeverem az olvasztott vajat egsézen addig, amíg ha a markomban egy kis tésztát összefogok, az összeáll. Ezt a vajas-kekszes tésztát egy kivajazott tortaforma aljára simítom és félreteszem. A túrót jó alaposan összetöröm, közben a fehér csokit 1,5 dl tejszínnel simára keverem. 6 db lapzselatint vízbve áztatok egy pár percre, amíg puha nem lesz, és a tűzről levett, de még forró fehércsokis krémhez keverem, amíg teljesen sima nem lesz. Ezt a fehércsokis krémet a túróhoz öntöm a maradék tejszínnel együtt. A túrós krémet a kekszes tésztára teszem és lehűtöm.

A ribizlit a cukorral együtt felfőzöm, de nem hagyom, hogy teljesen szétessenek a szemek. A maradék 3 lapzselatint megint beáztatom, és a meleg gyümölcshöz adom. Ha meghűlt, a torta tetejére simítom, és visszateszem a hűtőbe. Legalább 3 óra kell a tortának, hogy teljesen stabil legyen. A tetejére friss gyümölcsöt teszek.

És tádámm!

 

 

   

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr282909748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.