HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2011.05.22. 15:19 Barna Berni

Az Ördög

 

Aminek nevet adsz, azt talán sikerül megszelidítened...

 

Egy éve jött. Vasárnap délután, pont a szent napon. Nem mentem a téren álló templomba. A reggel fényeivel együtt hajoltam meg Isten előtt. Nem térdeltem le. Soha nem kérte, hogy ezt tegyem, és magamtól nem is tettem, csak ha simítani kellett annak a lábát, ki elesett. Ha sérteni akartam a büszkeségemet, gondolkodás nélkül leereszkedtem, megfigyeltem más szemszögből is dolgokat, és közben láttam, hogy Isten zavarba jött a tévedéseimtől. Tudom, nem haragudott. Azon a napon mezítláb jártam a házban. Amikor a napsávokba léptem, mik a padlón hevertek, egy pillanatra felkaptam a lábam, ne rontsam el a játékukat. Ételek illatával varázsoltam, burkot vonva az otthonom köré. Védelmi vonalat, hogy a kertben settenkedő gonosz véletlenül se akarjon betérni, és az asztalomhoz ülni. Éreztem, hogy újra itt van. A rózsák kifecsegték, mikor megsebzett leveleiket kötöztem, zavarban voltak és nem mertek a szemembe nézni. Nem is kellett semmit mondaniuk. Megint minden megváltozik - gondoltam. Megálltam a nagy terasz szélén, kezemmel ernyőt vontam a szemem elé, hogy a nap sugara ne zavarjon meg, miközben újra szembenéztem az árnyaimmal. Ahogy a diófáról egy zöld gyümölcs az asztalra esett, koppanása riadót fújt bennem. Tudomásul vettem, hogy nemsokára újra megérkezik, és a keserű íz elöntötte a számban pihenő bimbókat, még virágzás előtt. Nagyot sóhajtottam. Az ételek illatai visszahúztak a házba, mintha menteni akarnának. A nagy szekrény ajtaját kinyitottam és abroszt simítottam az asztalra, apró virágokkal. Feldobtam, majd egyetlen mozdulattal kiterítettem a tavaszt. A sima tányérokba becsúszott a fény, körbefutott, majd középre ült. A leves párája ködöt vont a szemem elé és a gyerekkacaj arcai elhomályosodtak. Képtelenség volt felkészülni az érkezésére. Hangtalanul járt, mint a macskák, puha talpai elnyelték a zajokat. A leves párája megrészegülve tekergett a bútorok és a tányérok között, ki-be járt a házból. Kértem, végre nyugodjon meg, karomba vettem, ringattam, és mikor végre elaludt, a tányér mélyedésébe fektettem. Figyeltem, ahogy mindenki a szájához emeli a kanalat, és jóízűen eszik. Semmit sem éreztek az Ördöggel folytatott csendes színjátékunkból. Mert ez csak rá és rám tartozott.  Erős kézzel szorítottam a tálakat, azokba kapaszkodtam, nehogy megérezze a bizonytalanságomat, ha belép és rám köszön. A nevetések és a beszélgetések hangjai az asztal alá bújtak, a szoknyámat ráncigálták, és ahogy észrevétlenül próbáltam elkapni a kezüket és rendre inteni őket, hideg keze a kezemhez ért. Nem hittem, hogy újra megteszi, azt hittem rég végeztünk már egymással ő és én, azon a hideg februári éjszakán, amikor testvéremet karjában tartva átszaladt a szobán, s nevetése a csontomig hatolt. A túlvilágról csak egy levelet küldött expressz ajánlva, amiben ez állt: Semmi sem a tiéd! Félelmemben bármit elhittem neki, mert a rettegés állandó kínzó fecsegés lett az elmémben. Képtelen lettem elcsendesíteni a képeket, melyek a veszteség fájdalmáról meséltek. Páncélt öltöttem, szembe akartam szállni vele, és harcoltam, de a harcom egyre erősebbé tette őt. Gyűlöltem. Hiteket kerestem. Válaszokat, olyan erőt, ami kívül megingathatatlan mint egy szobor, de belül láthatatlan. Így védtem magam. De ő mégsem hagyott el, hiába imádkoztam minden hajnalon, állva, s nem térdelve a szobám sarkában. Megváltoztattam mindent, miről azt gondoltam, az ő műve lehet bennem. Bedugtam a fülem, hogy ne is halljam. Vágyakkal ne csábítson. Álmodni csak szépeket és rózsaszínűt hagyjon. Nyugodt voltam, mert azt hittem, megingathatatlan vagyok a hitemben. És észre sem vettem, hogy bizony az Ördög a részletekben lakozik. Arra a napsütéses téli napra gondoltam, mikor a fehér kórház zöld folyosóján hosszú kocsiban tolták a friss lelkeket, kiket nemrég adtak át a fénynek a sötétségből. Egyszerre kapkodtak levegő után, de hangjuk mégis csengettyű - az ég szélét is meghajlító szent zene. Minden apró fiola kinyílt a fülemben és a szívemben. Felhúztam magam az ágyban és úgy éreztem, egyetlen pillanatot sem bírok ki addig, míg a karomban tarthatom. Még csak pár órája volt velem az a szőke kislány ebben a világban, de megismertem a hangját. Megismertem volna akár ezer közül is. Amikor a kezembe adták, lecsavartam róla a fehér pólyát és meztelenül a bőrömre fektettem. Olyan tiszta volt, olyan fényes, tökéletes, sötétség nélküli. Csak öleltem és dúdoltam neki. Dare il luce. Átadtam a Fénynek. Hittem, hogy ezt kell tennem, de félni kezdtem magamtól, attól, hogy nem leszek elég jó ezért mindent, ami voltam, megtagadtam. Reméltem, most majd elfogadnak, szeretnek. Hogy majd csak fakó emlék lesz, aki voltam, és nem kísért soha többé mint egy szellem, az új életemben. A tányérokat minden nap elmostam. Istent süteménnyel kínáltam. A padlót sóval hintettem. Az asztalnál egyenesen ültem. Másokat meghallgattam, de nem mindig értettem. A színes ruhákat egyszínűre festettem. Megtagadtak, megsebeztek, de erőszakot véve magamon, megbocsátottam. Boldog is voltam. De a boldogságom illékony pillanatait nem élveztem, mert hátteret kerestem és magyarázatot az életre. Harcoltam, mindent a kezemben tartottam, a legnagyobb fájdalmakat is eldugtam. Elbújtam. Azt hittem istennel beszélek, miközben az én Ördögöm végig ott állt a tükröm mögött és cigarettázott. Számomra láthatatlanul. Alkut kötöttem. Eladtam a lelkem. Észre sem vettem.

A kertbe hívtam. Négyszemközt akartam beszélni vele. Ott álltunk egymással szemben. Kicsit olyan volt, mint egy soha véget nem érő szerelem. Örök bizsergetés, ami minden észérv ellenére magával ragad és sodor valami elérhetetlen cél felé. Ismertem a változékonyságát, mint a sajátomat. Az évek alatt összeszoktunk. A kiszámíthatatlanság biztos pont lett kettőnk táncában. Nem volt túl ügyes, mindig a lábamra lépett és sokszor meghúzta a hajam, éles karmai felsértették a bőrömet. Ölelt és engedett, pörgetett. Vulkánokat csitított és robbantott ki bennem. Ha szabadulni akartam, hajamat hátra simította és a nyakamba csókolt, csókja égetett. Most újra itt állt, velem szemben, meg akart csókolni, mintha semmi sem történt volna, mintha nem kínzott volna éveken át. Még mosolygott is és magabiztossága dühössé tett. Pont erre várt. Nem akartam, hogy megcsókoljon, de megfagytam, mozdulni sem bírtam és szinte a szájába leheltem: -Már nincs dolgunk egymással, én új ember lettem! De ő ráharapott a mondatomra, fogai között tartotta, lassan rágta, majd elégedett arccal lenyelte. Mint egy ínyenc falatot, élvezettel.

Milyen is volt az én Ördögöm? Mint a mesében, hirtelen jött és lassan ment. Kalapja hol színes, hol fekete, füle mögött virág, amit a rózsáktól lopott. Arca számtalan. Mindig az, amit látni akartam. Most is így jött. Lámpásban lakó dzsinnek öltözött, és nagyot kacagott, mikor a térdem megrogyott és a hideg újra a csontomig hatolt. Pont egy éve vasárnap délután. A főétel és a desszert között.


 

A bal kezét felemelte. Intett. A hangok katonás rendben álltak a kis szökőkút szélén. Fejét kicsit megemelte. Hátát egyenesre húzta. Arca merev, viaszos, szellemszerű. Szemébe néztem. Nem volt benne semmi, üres volt, végtelen. Ugyanaz a sötét, mint a csillagok mögött, ugyanaz, mint téli estén a fény nélküli szobában. Ugyanaz, mint a születés előtti pillanat. Sötét, amiben mégis minden élesen látszik. Amiben megmutatkozik a dolgok valós természete. Testem jég, belefagytam magamba. Vártunk, a hangok és én. Jobb lábát kicsit előrébb tolta, kezét kinyújtotta, fogai között sziszegte:

-Tangót!

A hangok a rózsákat kitúrva a kert közepére álltak, és játszani kezdtek. Magához rántott, tartott, engedett, fordított. A derekamat szorosan fogta, a levegőm elszökött a kerítésen át. Útközben az Ördög arcára csapott, de sebe eltűnt egy szempillantás alatt. Elrugaszkodtam a földről, de utánam kapott, kicsit megemelt, majd ledobott. Tartott, engedett, húzott, rántott, fordított.

-Szeretem, ha ilyen nehezen adod magad -mondta. Ez a kedvenc játékom. Az elérhetetlenség édes szentsége. Így elmerülhettek a kín ébren tartó tüzében. Minden érzéketek megfeszül, és harcolni kezdtek. S miután tiétek lett, mire olyan nagyon vágytatok, képtelenek lesztek a boldogságra, mert függővé váltok a küzdelemtől.

A szemem villant, hátam minden egyes csontja megroppant a szavaitól.

-A vágy az elérhetetlen után, a kín, a perzselés. Oh, mennyire szeretem- folytatta.

Lakkcipője sarka nyomot hagyott meztelen lábamon. Felszisszentem, ő meghajolt és elengedett. A kertkapu felé szaladtam, szoknyám széle beleakadt a megsértett rózsák, tűibe. Vérem kiserkent és pirosra festette a fehér szirmokat. A zene befolyt a bőröm alá és a zongora játéka megfeszített. Mozdulni sem bírtam. A zenekarnak egy marék pénzt dobott, mire azok olyan vad játékba kezdtek, hogy a virágok kiszaladtak a kertből. Csak mi maradtunk ő és én. Hirtelen sötétség borult a tehetetlenül álló fákra és a csillagok ásítozva gyúltak fényre. Nem most volt az ő idejük. Arcomhoz ért. Hajamat hátrasimította. Nyakamba csókolt és a nyoma úgy hittem, örökre rajtam marad. Pecsét a bőrömön. Az én jelem. Fülembe lehelt.

-Szeretem az illatod, a szépségedet.

Erősen megmarkolta a karom, végigtapogatta a testem. Keze hideget vont körém. Fáztam.

-Milyen törékenyek vagytok, milyen védtelenek, mégis mennyit erőlködtök azért, hogy erősnek látszatok. Titokban sírtok, de én látom, és hallom a szavaitok. Miközben arról motyog a szívetek, nem bírjátok már és hívnátok valakit, aki szeret. Összetörve kuporogtok, elgyengülve és közben féltek, hogy lelketek egyedül marad. A szeretetet vágyjátok és elűzitek. Harcban álltok, elme az elme ellen. Az erő vértjével véditek magatokat, s a félelmetek attól, hogy meglátnak, éreznek, megszeretnek, minden nap okot ad a harcotokhoz. Te is erősnek hiszed magad.

Nem tudtam mit mondani.

-Mit érzel? -kérdezte.

De nem tudtam válaszolni. Nehéz lettem, mint a föld eső után. És már semmit sem akartam megmagyarázni. Rántott, engedett, húzott, fordított.

-Tudom, szerettél, akkor páncélt sem viseltél, és én napokig azon gondolkodtam, ellenkezés nélkül átadlak Istennek. De hibát követtél el. Mert nem értetted, hogy ha szeretsz, már nem kérdezed, mások szeretnek-e. Hisz megkaptál mindent, amit akartál. De neked nem volt elég. Tartottál, nem engedtél. Ezért megsebeztek. Ártatlanságodat felakasztották a szögre, mint rossz kabátot az eső után. Azt hiszitek, a szeretetetek jogot ad arra, hogy többnek érezzétek magatokat másoknál. De végső soron mindenkinek ugyanannyi jár. Se több se kevesebb. A szeretetet nem lehet elvárni, az nem jár. Az csak létezik, magyarázatok nélkül. Ott voltam veled, amikor ezt megértetted. De el nem fogadtad. Akkor feküdtem az ágyadba. A selyem paplanod alá. Aludtál, először eltoltál magadtól, de reggel mégis a karomban ébredtél.

Ahogy ezt mondta, felkacagott, nevetése befutott a gerincem és a gyomrom közé.

-Ne búsulj! Táncolj!-parancsolta. A könnyeim bemocskolták tökéletes fehér ingét.

-De én nem tudtam, én nem akartam!-zokogtam.

-Senki sem akarja csak csinálja. Ezt teszitek egymással. Te is ezt tetted, aztán mikor ásított egyet a szíved, a templomba szaladtál és Istenért kiáltottál. Azt hitted, mindent megtarthatsz és közben megváltozhatsz. Imádkoztál, kutattál, egyenesen ültél, és kábítottad magad, hogy mindent, ami voltál odaadtál, de hazudtál. Magadnak. Majdnem megfulladtál, nevetve.

-Közben boldog voltál?- hörögte. Bántál bűnt és vágyaidat a szentelt vízbe dobtad. Már aludni sem tudtam attól a szörnyű zajtól ami a fejedben volt. Csak tekert, és zakatolt naphosszat. Mindenre magyarázatot találtál és valami téves szentségben egyensúlyoztál az életed szélén. Gratulálok! Sikerült mindenkinek megfelelned! Ezt akartad? Erről hitted,hogy majd jobbá tesz? Mondd, estél-e térdre, és mondtad-e egyszer is igazán: Legyen meg a te akaratod? Mertél elengedni minden vágyat, akaratot, hitet? Elárulom neked, hogy ezt nem tetted meg. Ezért vettem el tőled erőszakkal mindazt, mi fontos volt. Nem tehettem mást. Miattad.

Mintha szomorúság lett volna a hangjában. Úgy éreztem, sajnálja. A fű színes szőnyege megbillent alattam. Csúsztam lefelé. Letaposva a friss hajtásokat. Már nem akartam ellenkezni. Darabjaimra estem. Térdem megütöttem. A levegőm visszatért a szomszéd körtefáról és bebújt a mellkasomba. Az Ördög lehajolt és mellém ült.

-Az elme az, ami ezt tette veled. Az húzott, tartott és rántott. De engedni nem engedett. Az elme nem intelligens. Csak az elme nélküliség képes igazi tettekre. Csak az ürességben kaphatsz meg mindent, mert akkor már semmit sem akarsz, csak elfogadsz. Sokáig akartalak. De nem lehetsz az enyém. Túl tiszta maradt a szemed. Nem szeretem benne látni magam.

Hajamat kiemelte a nyakamból. Megszagolt, majd az ajkamba harapott. A számon kék pecsét a harapásától. Felállt, hátát egyenesre húzta. A zenekarnak odaszólt:

-Húzzátok neki még! Én fizetem.

Lassan sétált át a kerten, a házamat kikerülte. Hallottam ahogy a kaput becsapja maga után. Inteni sem tudtam neki. Mozdulatlanul feküdtem. Nem akartam mindent elviselni és erősnek látszani. Sírtam, és a könnyek újra életre keltették a tánc közben letaposott pázsitot. 

Akkor lépett oda hozzám Ő. Igaz, hogy magas volt, de szakálla nem fehér, szeme egyszerűen csak kék. Mint az összes többi kék. Takarót terített rám. A csillagokat kihúzta az égről, megint kisütött a nap, és csend lett az elmémben, csak a saját hüppögésem hangjait hallottam. Kosárból tányérokat tett a földre, limonádét töltött. Süteménye krémes volt, gyümölcsös. Még mindig nem beszélt. Már úgysem volt mit kérdeznem az én Istenemtől. Nem zavart, hogy nem tudom a válaszokat. Nem akartam válaszokat. Feküdni szeretnék a napon, süteményt enni, és semmiségekről csevegni, de csak akkor, ha majd lesz kedvünk újra beszélni. A Fény és az Árnyék közötti szünetben, valahol a semmi közepén.

Mondd, neked milyen az Ördögöd? Visel kalapot, vagy fodros szoknyában jár? Zakatol a fejedben, megtörve a belső csendedet, ami a lényeged? Függésben tart-e az érzelmeidtől, az ideáidtól, a vágyaidtól? Te miben merülsz el, hogy elhallgattasd? Mondd, hagyod-e hogy bántsanak, vagy bántod magad azzal, hogy másokat bántasz? Hivatkozol-e a szeretetre? Tudsz adni és vajon jól, mértékkel adsz-e? És igazán kapsz-e? Én már többet nem kérdezek. Kérlek kérdezz most te, magadtól. Itt az ideje. Ne félj, az egész csak az elmédben létezik. Mese, mese, meskete.

Erdei szamócás joghurtos torta sötétség ellen

Hozzávalók a tésztához:

2 tojás

13 dkg cukor

15 dkg liszt

1 púpozott teáskanál sütőpor

1 citrom reszelt héja

50 ml növényi olaj

50 ml ásványvíz

1 ek citromlé

A tojást a cukorral, a citrom héjával habosra keverem. A lisztet elvegyítem a sütőporral. Egy külön edénybe az olajat, az ásványvizet és a citromlevet is összekeverem. Mindkét folyadékot a tojásos cukros cucchoz adom. Egy kivajazott tortaformába öntöm és 160 fokos sütőben kb. 20 perc alatt megsütöm

Hozzávalók a krémhez:

50 dkg apróra vágott eper

12 levél fehér zselatin lap (ha lehet, vega, bioboltban kapható)

80 dkg natúr joghurt

13 dkg cukor

2 csomag vaníliás cukor

40 dkg túró

Egy tálban a joghurtot elkeverem a cukorral és a vaníliás cukorral. A zselatin lapokat hideg vízbe áztatom és a lecsöpögő vízzel egy edényben folyóssá melegítem. A joghurtos keverékhez adagonként hozzákeverem. Ezután hozzáadom a túrót, majd az apróra vágott epret. Az egészet összeforgatom, és a torta karimával körbefogott tésztára  öntöm, majd pár órára hűtőbe teszem.

Hozzávalók a gyümölcsmázhoz:

20 dkg eper

10 dkg cukor

pár csepp citromlé

1 csomag piros tortamáz

Az eperből, a cukorból és a citromléből sűrű lekvárt főzök. Hagyjuk, hogy az eperszemek teljesen szétessenek. Még melegen hozzákeverjük a piros tortamázat, és hagyom kicsit kihűlni. A megdermedt torta tetejére kenjük.

Én a kertünkben szedett erdei szamócákkal, és citromfű levelekkel díszítem.

Megjegyzés: ezt a tortát és többnyire a többi édességemet is elkészíthetitek nyírfacukorral, vagy agave sziruppal, amit bioboltban tudtok beszerezni.

 

 

 

 

 

 

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr682923796

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MaZsola 2011.05.30. 09:31:03

Ide nem szabadna semmit se írni. Talán csak annyit...: Köszönöm Istenem, hogy csendben figyelsz Rá, rám és mindannyiunkra!

Barna Berni 2011.05.30. 17:37:19

nem tudok mit válaszolni...

Istone 2011.05.30. 22:00:21

...a szavak közötti csendben merülök el...ismét köszönöm :-)

www.youtube.com/watch?v=_aite6IF4aA

Barna Berni 2011.06.01. 22:05:04

@Istone:
nagyon szép ez a zene...:)