HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2011.03.06. 22:31 Barna Berni

Csak egyszer

Rémisztő, hogy az ember milyen profin képes beletekeredni a saját illúzióiba és vágyaiba. Én ebben a számban indulhatnék a világbajnokságon, ha lenne ilyen, bár erős mezőnyre számíthatnék, az tuti. Illúzióteremtő bajnok lettem az elmúlt időkben. Ezért hallgatok olyan sokat, mert leköti az energiámat, hogy hazudozom magamnak, magamról és másokról. Nem másokat csapok be, csak kizárólag önmagamat, miközben színes elméleteket gyártok és rejtve marad a valóság. Bezártam magam hét lakat alá. Kellett valami amibe kapaszkodhatom. Mert olyan jó volt ringatni és babusgatni az önmagamról és az emberekről alkotott képeimet. Nem akartam elveszíteni őket ezért bármi áron tartottam az valóságnak hitt hamisságokat magamban, mert így legalább velem lehettek még egy kicsit. Mindeközben szenvedtem, egyedül, magányosan néha hisztizve, toporzékolva, nagyra nyitott szemekkel, értetlenül és tehetetlenül, mert tudtam, engednem kell, de kicsit sem akartam. Próbáltam az érzéseimre hallgatni, majd azok simán megcsaltak és a biztos hitem abban, hogy ez lehetetlen (mert bennem mindig is óramű pontossággal működött az érzelmi érzékelés), bedőlt egy szép havas délután. Akkor kezdtem el némileg észhez térni, amikor már olyan túl sok volt az akarat és a vágy, hogy életemben először láttam a számomra fontosak szemében a rémületet és a zavarodottságot. Azt hiszem, ami a legjobban megijesztette őket az az volt, hogy nem érzékelték az erőm. Azt a végtelen erőt, amihez hozzászoktak, és amiből kaptak bármikor számolatlanul. De most ott álltunk egymással szemben és én arra gondoltam, most lett sok. Túl sok magamból, az elméletekből és az illúziókból. Erőnek vége, elvitte a félelem, a valósággal való szembesülés félelme. Valaminek a határához érkeztem.

Mindig is csodáltam azokat akik képesek határokat húzni és bizonyos dolgokat nem beengedni az életükbe. Én ebben nem jeleskedem, mert ingerhajhász vagyok. A határok rémülettel töltenek el, de azt hiszem ideje felnőnöm. Legalábbis bizonyos dolgokban, vagy bizonyos dolgokhoz. A határok meghúzásának képessége rendkívüli képesség. Vagy még inkább csodás áldott állapot, amikor csak hagyod, hogy történjenek a dogok, nem engeded magadba mindazt, mi nem szolgál, mert időben kiszúrod a romboló voltukat. Rendkívüli képesség, ami ráadásul bizonyos bölcsességet is feltételez abban az esetben, ha közben hagyod megélni az igazán fontos dolgokat. Azokat a dolgokat, amik formálnak és nehézségeik vagy szépségük okán többé tesznek. Amik nem az erőszakkal félelmedben meghúzott határaid árnyékában hagynak álldogálni, hanem amik átemelnek rajtuk és változásra, cselekvésre késztetnek. Nem mérlegelve azt, hogy ez jó vagy rossz. Persze lehet vitatkozni azon, hogy mi a szerencsés, mindent megélni és végigszenvedni, vagy csak menni az élettel. Bár sodródni sem könnyű. Én mindkettőben elég profi vagyok, hisz mióta idekeveredtem a Földre, minden taktikát el kellett sajátítanom ahhoz, hogy most ne a másvilágról osszam az észt.

Már-már mániásan szeretném látni, tudni és érteni a létezés dolgait. De csapdába kerültem és rájöttem, hogy a válaszok nagyon ingatag természetűek, sőt szeszélyesek. Gondolkodás nélkül börtönbe zártak, s mivel nem bírom, ha korlátoznak, ezért nap mint nap tudatosan kell fejjel nekimennem a falaimnak, hogy ne akarjam érteni, csak megélni és megismerni önmagam. Hát nem egyszerű. Végigvezetve minden egyes történetemet a szívemben, amit valaha megéltem, rájöttem, hogy tulajdonképpen gondosan válogatott szerepszemélyiségeket találok, amiket vagy én alkottam, vagy az elvárások, és azok akik azt állították, szeretnek. Nyilván ők sem voltak túl könnyű helyzetben, hisz nem valódi lényükkel voltak jelen ilyen vagy olyan okokból. Sohasem csíptem az álarcos bálokat, na most megértettem, miért. Rémisztő, hogy mennyi energiát fektetünk abba hogy a felépített szerepszemélyiségeink szerint tudjunk létezni és még rémisztőbb, hogy a környezetünk ezt ismeri és hiszi igaznak. Vajon ki lát engem? -tettem fel a kérdést a minap. És rájöttem, hogy mindaddig, míg nem csípem nyakon magam, és csupán azért, hogy megkapjam amit akarok, álarcokat öltök, minden nap bele fogok halni a vágyakozásba, hogy valaki átlásson rajtam és a szemében valóban én tükröződjek. Az álarcokat védelemnek használtam és most nagyon szeretnék szabadulni tőlük. Készítettem félelmet elfedőt, szépnek mutatót, ínycsiklandót a külvilág számára és a legszomorúbb, hogy mindezt nem tudatosan, vagy szándékosan tettem. Ráadásul mindenki élvezte, kiráz ettől a hideg, ha mélyebben belegondolok. Én így éltem túl, ez az egy, amiért nem vagyok dühös, de most nagyon védtelennek érzem magam. Ha még imádkoznék, tisztánlátást kérnék csak most az egyszer. Ha megkapom, remélem majd kibírom.

De lehet-e erre ember képes most, amikor minden csak a rejtőzködésről és az elferdítésről szól? Persze tudom én, hogy ennek is nyomon követhető okai vannak. De így akkor sem lehet élni. Az illúziónak áldozunk nap mint nap, még oltárokat is emelünk fényből és simán odadobunk bármit. Volt-e olyan, hogy nem erről szólt valahol, valamikor egyáltalán? Ki képes és legfőképp hogyan meglátni a valóságot? És ki meri megtenni azt a lépést, ami az összes jól bevált dolgot és viselkedésformát beborítja? Van-e és lehet-e igazság? És mit szól ehhez Isten? Ő, ki manapság már mindenhol üzen és közben nincs sehol. Reménykedem titkon, hogy azért hagyott magamra, mert tudja, hogy extra erős vagyok és egyedül jobban szeretem végigküzdeni a dolgokat.

Mivel soha, de soha nem engedtem meg azt a luxust, hogy másokra támaszkodjak, ezért ebben a kérdésben sem fogok. Nem azért, mert nem hiszek, hanem mert egyszerűen nem vagyok kíváncsi a torzításokra, és mert tudom, hogy senki nem tud majd megmenteni és nem is akarom. Ha valaki szívvel mutat meg és tanít dolgokat, azt tudom csak elfogadni, mert érzem, igaz. De ez ritka pillanat. Azt tudom, hogy az igazságok kb. pont egy percig fürödhetnek a saját sikerükben, aztán mehetnek a levesbe az újabb és frissebb igazságokkal együtt, mint azok a bizonyos megunt szeretők. Mindig van másik. És bár megszakad a szívem magunkért, sajnos el kell árulnom, hogy mindezért mi vagyunk a felelősek. Olyan lazán építünk magunknak hamis elképzelésekből önálló világokat, mint ahogy a tojás keveredik a liszttel most az asztalomon. Születésük pillanatában halálra ítélt világok, amiket pont azért olyan nehéz elengedni, mert teremtő képességgel rendelkezünk. Ezt még az én belső istenem mondta, amikor jóban voltunk és teáztunk az öreg diófa alatt. 

De mit teremtünk most? Te mit teremtesz? Te látod az igazságot? És mivel igazolod a hazugságaidat? 

A hazugságok tökéletesen felépített kis várak, amik olyan biztonságosnak tűnnek. Stabil építmény, amiben erősnek és hatalmasnak érezheted magad, ahonnan irányítani tudsz és mindent a kezedben tarthatsz. Innen irányítod az életed és manipulálhatsz másokat. Jósággal, tudással és sokszor szeretetnek nevezett valamivel. De lehet-e szeretet az, amit arra használsz, hogy birtokolj? És nem csak birtokolsz, manipulálsz, a másik lelkiismeretére célzod a fegyvereidet. Játszol és részt veszel a játékokban. A játszmákban. A cselekedeteiddel, a szavaiddal simán megkínzol és tönkreteszel másokat csupán azért mert bujkálsz a saját sérüléseid elől, s mivel nem fordítottál erőt arra, hogy megértsd, mi miatt váltál ilyen bezárkózottá és támadóvá, végül az sem juthat el hozzád, ami boldogságot hozna. Csak játszol tovább és mosod kezeidet. Mivel olyan alapelemünk a szeretet, mint a levegő, ezért mindent megteszel, hogy kapj egy kicsit, de csak nagyon ritkán adsz igazán. Azt gondolod, az talán a gyengeség jele, vagy hogy neked sincs elég. Meg nem is tanítottak meg jól adni. Határtalanul, csak az adás kedvéért, félelem nélkül. Azt látom, hogy bármire képesek vagyunk, hogy figyelmet és odaadást szerezzünk. Elméleteket gyártunk. És ha valaki szabadulni kíván a mi felépített kis világunkból, mert meglátta az igazságot, hogy nem őt, csak az elképzeléseidet szereted, még hibáztatjuk is. De magunkat persze soha, az túl nehéz lenne. Meg akarjuk úszni. De nem lehet megúszni. Nem lehet megúszni, mert belerokkansz előbb vagy utóbb. Nem lesznek igazi társaid, akik csak nevetnek a hibáidon, vagy uram bocsá' még szeretni is tudják azokat. Olyan társak akik szeretnek, elméletek nélkül, önmagadért.

Most, amikor minden arról harsog, hogy lélektárs meg életünk párja meg tökéletes nő és férfi, erő és hatalom, ha még akarsz valami igazit az életedben, nem lehet elbújni. Nagyon résen kell lenni, mert majd készséggel megmondják, mire kell vágynod. Mit kell éreznünk, ha jön az a bizonyos nekünk teremtett másik fél. Az űrből. Agyrém az egész. Aztán ha nem tud megfelelni mindezeknek a képtelen elvárásoknak, nap mint nap módszeresen kicsináljuk a saját csalódottságunk hevében, mert nem illeszkedik ahhoz az illúzióhoz, amit alkottunk a fejünkben róla. Mindeközben a félelemtől és a fájdalomtól, amit okoztunk neki, s cselekedeteinkkel és szavainkkal azt erősítettük benne, hogy ő nem elég jó és megfelelő, valóban hétfejű szörnyeteggé válik. És ott, akkor már semmi nem tud az elfogadásról szólni, álomalakok játszanak egy véres horror történetben, ahol mindenki elveszíti a fejét. Megértjük-e valaha, hogy ezek az álomalakok nem léteznek, nem lehet a képtelen elvárásoknak megfelelni. Ha valójában akarnánk látni egymást elvesztegetett időnk szünetében, akár tanulhatnánk is valamit, előre nem meghatározva a válaszokat.

A gondosan megépített erődítményeinkben egyedül vagyunk, mert a várunkhoz falakat kellett emelni, ami aztán elzár minket. A falakkal igazoljuk a saját hazugságainkat és végül boldogtalanul üldögélünk egy sarokban. Elképzeltük a boldogságot, a tökéletes társat, a jó szexet, a hétköznapokat és az ünnepeket, ahelyett, hogy csak megéltük volna mindazt, amit ajándékként kaptunk. Úgy érzékeljük, hogy eltávolodunk egymástól és felelősöket keresünk. Pedig nem egymástól távolodtunk el, csak önmagunktól. Hogy kit mi motivál ebben, nem tudom. Az okok számtalanok. Egyediek. Érzem, hogy nincs ez így jól. Nem tudom a válaszokat, már azt hiszem, nem is akarom. Megpróbálom megélni, amit kapok. Úgy, hogy közben kidobálom az önhazugságaimat és a sérüléseimet, mert már nem szolgálnak engem. Már nincs kedvem ezekre hivatkozni, hogy időt nyerjek és közben elvesztegessem az életem.  Talán neked is ezt kéne tenned. Csak most az egyszer. Azt hiszem, hogy csak akkor fogunk valóban találkozni egymással, ha sikerül bemutatkoznunk magunknak. Hát akkor... Jó utat kívánok mindenkinek!

Linzer főzött málnalakvárral

Hozzávalók:

20 dkg vaj

30 dkg liszt

10 dkg cukor

1 citrom reszelt héja

3 tojássárgája

Az apróra vágott vajat a liszttel elmorzsolom, majd hozzáadom a cukrot, a citromhéjat és a tojássárgákat. Tésztát gyúrok belőle, aztán legalább 1,5 - 2 órára a hűtőbe teszem. Lisztezett deszkán vékony tésztát nyújtok és tetszés szerinti formákat szaggatok belőle. Sütőpapírral kibélelt lapra teszem a tésztaformákat és aranybarnára sütöm őket. Nem néztem, hogy mennyi idő alatt :), ha barnul, akkor jó... Őrizni kell a tésztát :) de tényleg.

Málnalekvár

Hozzávalók:

1 zacskó fagyasztott málna (500 gr azt hiszem)

20-30 dkg cukor (attól függően, hogy mennyire édesen szereted)

1 lime reszelt héja

1 csipet őrölt szegfűbors

1 csipet szerecsendió

1 csipet fahéj

A hozzávalókat vastag falú edényben főzni kezdem és állandó kevergetés mellett hagyom, hogy a gyümölcs teljesen szétfőjön, és a massza besűrűsödjön. Igazán sűrű akkor lesz, ha kihűlt. Aki nem szereti a magokat, még hűlés előtt passzírozza át szitán a lekvárt. Én benne hagytam a magocskákat, mert szeretem..

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr492716906

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.