HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2011.01.06. 10:42 Barna Berni

Titkos szobák

Címkék: Címkék

 

Elérhetetlenséged és érinthetetlenséged az, ami folyton magányba és sóvárgásba taszít. Amit akarok, azt nem kapom meg - viszont amit kapok, arra képtelen vagyok vágyni.

 

 

 

A nevem Daniel Monroe. Negyvennégy éves vagyok, magas, szemem belül sárga, kívül csokoládészínű, fénytelen. Erek dudorodnak a karomon, amik kusza szövetté válnak a kézfejemen. Egyszerű ruhákat viselek, mert már nem fontos, hogy mi látszik kifelé. Sokáig kerestem a helyet, hol élhetek, azon vágy nélkül, hogy megmutassam magam, s befogadjak másokat. Itt télen is melegek a kövek, és a szobám falán árnyékok játszanak utcáról ellesett életet, de csak akkor, ha keletről fúj a szél - akkor az ablakaimat is kitárom. A repedések békésen hullámzanak, majd napnyugtakor elnyelik a hangokat és nyugovóra térnek a résekben. Már nem álmodom, az álmok és én szavak nélkül hagytuk el egymást, mint kihűlt szeretők, szabadultunk a rossz csomóktól, amik összekuszálták a valóság szépségeit. A nappalok csendesek, felesleges zajokat nem sóhajtanak, haladnak a maguk útján várva az éjszakát különös zajaival. Az új nap reggelente gőzként szökik a kávéskanna ég felé tartott karján, és a fekete aroma naponta háromszor enged cseppnyi élvezetet. Napi három csésze kávé, reggel, délben és este. Mikor a nap becsenget, fénye rávetül a padlóra és az asztalhoz ül - Ő is megérkezik a képzeletem által, zöld szoknyája begyűrődik a combjai közé. Kávét töltök, mellé süteményt teszek s olvasni kezdem a ráncai mélyéről felbukkanó betűket, látom elzavarná őket mosolyával, de már nem tud hazudni nekem. A ráncok lefelé futnak homlokán, legyezőként terülnek szeme körül, határozottan tartanak valami felé, de mégsem tudom céljukat. Térképet készítek fejben, a medrekről és a dombokról, kell valami, ami eligazít a világban, hol eltévedtem, s néha elveszek. Ujját eltartja a csészétől, haját válla mögé veti, fényben ül, árnyékteste átlátszónak tűnik, figyelmesen kutatom a valós indokait. Kávézunk naponta egyszer az asztalnál ülve, zöld szoknyája szélét nem bontja meg az idő, csak vár az ablak előtt. A nap gyengülésével árnyteste átkúszik az asztalról az ágyra, kéjesen elnyúlik, fáradságot tettet. Ismerem a játékait. Mindig ez a vége. A fejemből elzavarom, ő búcsúzik, mint egy idegen, szemtelenül villan a szeme, száját megtörli, szoknyáját kiemeli combjai közül, és feldühít. Tapintatlansága rúzzsal marja fel a porcelán szélét, beleégeti nyomait és a víz alá tartott csészéről percekig sikálom dühömet, míg ő a nap nyugtával illan el az ablakon át. A nevem Daniel Monroe. Keveset eszem, az utcára naponta kétszer megyek, naponta háromszor kávézom. Kétszer egyedül. Egyszer a képzeletemmel. Az ajtótól a fűszerüzletig harminchárom lépcső vezet, ötvenhét lépés reggel, ötvennyolc este. Az éveim száma negyvennégy. Ez az én történetem.

-1-

Jó életem volt. Jó élet örömökkel, bánatokkal, gyengéd szavakkal és könnyen emészthető haragokkal. Zárt ajtók mögött néha elszabadult szenvedélyekkel, melyek csak akkor bújtak szégyenlősen a szekrények mögé, ha meglátták magukat a tükörben, meztelenül. Egy jó élet kicsi lakással, később nagy házzal, ahol az ősz leveleket fújt a teraszra és a tavasz virágokat pattintott az ablak előtt. Pokrócba tekert beszélgetések és nevetések fodrozódtak a ház előtt elterülő tó felszínén, és a képek csak néha billentek meg a falon, a kandalló felett, ha vihar járta át a házat. Úgy éltem, ahogy láttam, tanultam és vágytam. Könnyedén követtem a ritmust, amit az élet diktált. Azt a ritmust, ami nem kóvályog a sötét utcákon, hogy megtalálja helyét a hangok között. Azt éltem, amit akartam, nem volt szükségem semmi másra.  Reggel nyújtóztam, este fürdőt vettem. A vízcsepp szimfóniák szünetében emlékeimet hallgattam, ahogy a lépcsőn fel-le futkosnak. Nem vittek más képzelt életekbe, mert elégedett voltam.

A határaimat nem feszegettem, gondosan őriztem mindent, amit értékesnek hittem, nem kockáztattam. Jó életet teremtettem tehetségből, mértékből és mindezt képes voltam megosztani másokkal - az enyéimmel. Teremtettem, mert volt bátorságom hozzá, s mert a háttérben a nyugalom csendesen támogatott, magát alávetve az önzés csábításának. Nem féltem követni a pillanatokat, amik adattak, velük léptem még akkor is, ha a kétség néha megkísértett. Az ártó és összezavaró érzéseket távol tartottam, hittem, mindez csak elvesztegetett idő. Arra mentem, amerre egyenes út vezetett. A szenvedély éber éjszakáit idővel átadtam a hajnal szuszogásainak. Felelősséget vállaltam az életemért, majd másokért és a gondolataimat, amelyek izgalmasnak tűnő lehetőségekkel kecsegtettek, becsomagoltam gondosan.

Akartam ezt az életet, akartam társ lenni, férfi, aki ha döntést hoz, nincsenek többé kétségei. És ő is akart. Emlékszem, szőkén lett az enyém úgy, ahogy képzeltem és dédelgettem magamban azt a nőt, kit életembe fogadok, és aki életébe fogad. Ez voltam én, a mocskos sikátorok fényei soha egy hajnalon se bántották a szemem, miközben önmagam kerestem. Mikor eljött az ideje, a szőke fürtöket kézen fogva vezettem az oltár elé, tört fehér ruhában és nem kábító virágok illatában. A határainkat nem léptük át, titkainkat elfelejtettük s a fogadalom előtti éjszakán egyedül ástuk el a kert fűszőnyege alá. Már nem hittem, hogy máshol jobb, ezért tudtam maradni. Ha nem hisszük, hogy máshol jobb, akkor tudunk maradni.

Tudtuk merre tartunk, ezért jött velünk a szerelem, ami  szeretetté vált, majd összetartozássá. A közös ágyban pihenő álmok nem bántották egymást, s nem keveredtek hazug vitákba. Egészen egyszerűen éltük meg az intimitást, kívül és belül csendesen, mint a jó jazz-t egy pohár bor társaságában, selymesen, simulékonyan, élvezetesen. Nem zökkentettük ki egymást, gondosan megírt kottát játszottunk és a hamis hangokat nem engedtük az életünkbe. Egy idő után már nem is léteztek, mert nem akartuk, hogy létezzenek, csak zavart okoztak volna, kétkedést és önmarcangolást. Lehetséges a tisztelet olyan fokú megélése két ember között, ami nem hagy kétséget, mert előre átgondolt szabályokat követ. Mikor nem szükséges titkos vágyakat táplálni, mert többet ér a nyugalom, az elfogadás, a támogatás. Ha látjuk, mennyit képes adni és befogadni a másik és nem akarunk többet. A harag és düh még kitörése előtt ajtók mögé csukható a sérülések elkerülése végett. Betartottuk a szabályainkat és a félelmek távol maradtak, mindenki megkapta, amit akart és ezért képes volt megkötni a saját alkuját. Így éltünk mi. Teremtettünk, majd belőlünk megszületett a tökéletes szeretet, egy apró kék szemű csodában - a gyermekünkben. Tereltem, emeltem, ringattam, tanítottam és tanultam.

A nagy ház teraszát koptatták táncos lábak és pici lakkcipők. A tó hallott sírást, gyászolt velünk és sötét habjai megálltak egy pillanatra az imák alatt. Tört a padlón üveg, ha a düh belemászott a poharakba és az asztalról a mélybe zuhant helyettünk. Levelek kavarogtak és meséltek gyerekeknek a nyarak végén kakaó illatú történeteket. A falépcső recsegett-ropogott az életünktől, majd nagyot sóhajtott, ha végre magunkra húztuk a paplant az átbeszélgetett éjszakák után. Éltünk és megéltünk mindent. Boldogok voltunk, majd elégedettek.  A szőke és barna fürtjeim meleg kézzel öleltek, s nem kellett többet adnom magamból, mint ami voltam, vagy aminek hittem magam, hisz tökéletes voltam számukra. A családom számára. Boldoggá tudtam tenni őket és nekem ez jelentett mindent.

Nils Frahm - Dedication, loyalty by Kning Disk

-2-

A sarkon lassan fordult be a taxi. A múzeum lépcsőjén mécsesek égtek és ettől eszembe jutott egy régi emlék. Az anyámra gondoltam, aki minden vasárnap gyertyák százait szórta ki a kertbe, egyenként gyújtotta meg őket, majd a teraszra telepedett, kihúzott derékkal várta amíg az utolsó is füstté válik. Nem tudom, miért csinálta, soha sem kérdeztem meg. A függöny mögül figyeltem az arcát, láttam, hogy valami különös dolog történik vele, a vonásai megváltoznak s én ettől nyugtalannak éreztem magam. A szertartás végén felállt, nagy levegőt vett, besétált a házba és mosolyogva vacsorát tett az asztalra, mintha semmi sem törtét volna. Egy perc alatt vált titokból ismét az én mamámmá. A  püré tájékán már nem is emlékeztem arra az érzésre, arra, hogy a gyertyák fényében talán már nem is az enyém. Most is ez a különös hangulat ragadott el. Ahogy a fénylő lépcsőkhöz értem, megálltam, a nyakkendőmet megigazítottam. Nem sokat adok a megérzésekre, de most talán az anyám emléke tette, talán a tudat, hogy ma engem ünnepelnek, s az ünnepek mindig valaminek a végét jelentik, bizonytalan lettem, a gyomromban pedig megfeszült valami baljós sejtelem. A veszteség érzése járt át.

A teremben már vártak. Elismerő tekintetek csúsztak meg a cipőmön és a kézfogások szívélyesen hódoltak az elért eredményeimnek. A poharak nyaka hosszú, az ételek szabályos sorokban sorakoztak az asztalon. A halk beszélgetések összekeveredtek a zongora hangjaival és a szivarok füstje táncot járt a parketten. Mindez értem történt, de ma legszívesebben az öltönyömet otthagytam volna magam helyett, miközben én kisomfordálok a nagy faajtón. Elképzeltem, amint a szomszéd teremben cipő nélkül ülök a széken, kezemben pezsgő és végre egyedül maradhatok El Grecoval. Csak ő, én és a mesterművei. A vonásai mögül végre rám néz és elmeséli, miért is haragudott ennyire Istenre.

Akkor lépett oda hozzám. Mielőtt kezet nyújtott, megállt és arcán feltűntek anyám vonásai, amint a teraszon ül és az égő mécsesek elviszik tőlem. Az érzékeim felerősödtek, a látás, a hallás a szaglás kinyílt. Tökéletesen érzékeltem minden részletében. Haja fekete rövidre nyírt, karcsú dereka övvel ölelkező, karján pici pihék, a nyakán az anyajegyek szabályos vonalban rendeződtek. Szemöldöke csodálkozó. A bal szemében világosabb folt. Ruhája alatt feszes bőr, hibák nélkül. Szája félig nyitva, nyelvét az alsó fogsorához szorította. Ujjai hosszúak és fehérek, érintése nélkül is tudtam, hogy hűvös, nem melengető. Ahogy hideg kezét nyújtotta, tekintetét belém vájta, és hangja elveszett a vastag falak között. Mikor az asztalhoz ült, zöld szoknyája ráncai begyűrődtek a combjai közé.

 

-3-

Mindketten tudtuk, hogy így lesz. Megszólal a telefon, a címet lassan mondja, majd leteszi. Valóban így történt.

Kabátot vettem és kisétáltam az irodámból. Alig tudtam fékezni magam, hogy ne kezdjek el rohanni. Az idő türelmetlenül követte a lépteimet. A ház előtt körülnéztem és lehajtottam a fejem, ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy bűnösnek éreztem magam a történetünk folyamán. A kertkaput rózsák futották körbe és a tüskék bátran meredeztek az érkező bőre felé, mintha már ott jelezni akarta volna valami vagy valaki, hogy megsérülhetek. De nem érdekelt. Nyitott ajtón léptem át, a csendbe. Az asztalon könyvek, a háló ajtaja kitárva. Először csak részletében láttam. Az ágy előtt ült a padlón, hátát az ágy széléhez érintette, karjait kinyújtotta és a matracon nyugtatta. Megfeszítve, a szemében csillogó vággyal, gyors lélegzettel, fejét felszegve, ajkait megnyitva megadta magát. Elé térdeltem, átfogtam a derekát, az illata megcsapott, ahogy kezemmel megemeltem a fejét. Éreztem a bőrt az ujjaimmal a fekete haj alatt. Hagyta magát, folyt a kezeim között. Nem volt semmi gondolat benne, ami a testét megfeszítette volna.  Akartam. Mindenét. Részeket és az egészet, kívül és belül, akárhogy. A bőrét, a hullámzását, a haját, hogy csak én legyek ott akkor a testében, a fejében, senki más. Az első érintése óta tudtam, hogy az én nőm, soha nem volt másé. A szemét nem csukta be, figyelte ahogy kicsúszik belőlem minden, amit tanultam, gondoltam, éreztem. Csúszik ki a szobából az ajtón át a kertbe, mint egy kígyó, az ágyon hagyva régi bőrét. Akkor tényleg magába fogadott, a legbensőbb szobájába, ahol a lénye finom kendőként takarta a tükröket. Oda, ahová én is csak önmagam nélkül érkezhettem. Oda, ahol nincs senki, csak ő és én. Oda ahol megszűnnek a határok. A titkos szobába.

Minél több időt töltöttem vele az eddig viselt énem nélkül, annál nagyobb vágy volt bennem, hogy birtokoljam. Hogy birtokoljam azt az érzést, ami elfeledtette velem életemben először a megfelelés tévedését. Itt nem kellett adnom és terveznem semmit, elég volt a létezésem. Minden alkalommal hagyta, hogy uraljam a testét és ettől hihetetlen erősnek éreztem magam, a helyemre kerültem. Megértettem, hogy a tökéletes odaadásának természetes velejárója a birtoklási vágy és azt élem, amit a férfi létem mindig is élt és élni fog a sejtjeiben. Meg kell szereznem, amit akarok, amit a magaménak érzek, és ezért teljes befogadást és elfogadást kapok. Az ösztönök értékét és az ősi szerepeket alábecsüljük az elme játékai közben, ami megtépázza azt a gyönyört, ami nélkül képtelenek vagyunk létezni. Igen, akartam és nem rémültem meg attól, amire vágytam, mert ez voltam én, és nem sírtam vissza régi fogoly énemet. Nem érdekelt, hogy helyes-e az érzés, a cselekvés, a titkos szobában soha nem gyötörtek meg ezek a gondolatok.

Magamhoz akartam láncolni, hogy ne menjen többé az utcára, hogy senki se láthassa a villanásokat a szemében. A szobába zárni, ne vigye emberek közé a ruganyos lépéseit, ne kábítsa őket, egy kis részt sem adjon senkinek, csak nekem. Birtokba vettem, befogtam, mert adta magát és jött velem ahogy egy igazi nő, félelem nélkül. Ott a titkos szobában nem érdekelt többé semmi, ami a szabad és megértő, mindenre nyitott életről szólt. Számomra ez az elmélet többé nem létezett, mindez csak hazugság azoktól, akik még nem tettek magukévá vágyból szőtt lelket és testet. A hazugságok kibuktak és tudtam, a férfi a nőjét öröktől fogva láncon tartja, mert ez az ösztöne. Tudtam, hogy ez az igazság. Az enyém. Nem lehet másé.

Akkor ott azt éreztem, hogy minden rezdülése belém ér, a hullámai felkapnak, hogy nem tudom irányítani a mozdulataimat, hogy ez az erő felrobbant, minden lakatot lepattint a rejtett ládákról, mindent kimos a partra, hogy nem fontos, amit hittem magamról, a hajam a bőröm, a szemem, a karom és a lábam nem az enyém, hanem egy öröktől fogva létező tökéletes egység része, hogy mindig is így volt és már nem lehet semmi más, mert  eddig csak egy árnyék voltam, ami kísértett a saját létezésében, éreztem, hogy benne vagyok a testében, a lélegzetében, és ő mindig is így feküdt teljesen átadva magát, hogy kifordít, mint egy eddig fénytelen oldalán hordott ruhát, most igazán ott vagyok, ahová tartozom, de mégsem tartozom senkihez, úgy vagyok egyedül, hogy közben ő is bennem van, éreztem a padló minden apró repedését és a levegő, amit belélegeztem még soha nem töltött be ennyire élettel.

Nem akartam semmit tudni róla az életéről, hisz számomra addig nem is létezett amíg én nem voltam neki. Amire kíváncsi voltam azt egyszerűen leolvastam a testéről.

-4-

Olyan tompák voltak a kívülről jövő hangok. Néztem az arcukat, mosolyogtak, beszéltek, és az asztalon felhalmozott ételek szelíden árasztották az otthon és az összetartozás illatait. A falat íze a számban semleges volt, szinte közömbös, nem éreztem semmit. A villát szorítottam és arra gondoltam, képtelenség, hogy valaha is visszataláljak hozzájuk, a régi jó életemhez. Nem szégyenérzet volt bennem, csak a felismerés, hogy ez megváltoztathatatlan. Lélekben már rég kiköltöztem ebből a házból és a valaha melegséget adó otthonomban hirtelen annyira fázni kezdtem, mint egy jégmezőn mezítláb. Vele akartam lenni.

***

Két keserű csokoládés süteményt vettem. A forró kávé a poháron keresztül is égette a kezem. Vasárnap délután volt. A kertkapuban megküzdöttem a rózsákkal, egyet letéptem, a kibuggyanó vért letöröltem. Felkészültem, meg akartam kérni, egyen velem süteményt úgy, mint mások vasárnap délután, de a kávéval vigyázzon, ne égesse meg a száját. Menjünk ki és sétáljunk  a parkban. Nevethet is, nem baj, ha most nem csábít szomorúsággal a szemében. Legyen velem az életemben, az éjszaka szuszogásaiban és a reggel gyűrött paplanráncaiban.

Az ajtaja mindig nyitva, a réseken át csak  részleteiben láttam. Az ágy előtt ült, összekuporodva és halk sírással beszélt a telefonba, hangja megtört, éles. Nem vett észre. Percekig csak figyeltem és próbáltam felfedezni őt a szavaiban, megtalálni azt, amit én ismertem belőle. De így a hétköznapiságban olyan idegennek tűnt. Ahogy karjait a szavak szünetében az arcához emelte, olyan volt, mint bárki más. Nem volt benne erő, a zokogása összemosta és összezavarta bennem őt. Akkor nézett rám. Megingott, amikor felállt, majdnem összeesett, nyúltam utána, de egy mozdulattal elutasította a karjaimat. Felegyenesedett, a könnyeket nem törölte ki a szeméből, fekete haját hátra simította. Ahogy elment előttem, a csokoládés sütemény illata elnyomta a bőre illatát. A konyhában már nem akart végzetnek látszani, keze remegett, ahogy a süteményt tányérra tette és a kávét csészébe töltötte. Egymással szemben leültünk, tekintetünk bemutatkozott a valóságnak. A szobában elterült a sötétség, ahogy a nap elbújt a felhők közé. Nem tudtam semmit mondani. 

A csészét letette, száját megtörölte és ezt mondta: -A sérült emberek veszélyesek. Veszélyesek, mert tudják, hogy kell túlélni, ezért teremtenek egy védett világot, ahová csak néha engednek be másokat, akkor, ha éppen szükség van rájuk. De csak rövid időre, ha túl sokáig maradnál, elveszhetnél és én újra elveszíthetném azt, amit szeretni tudok. Ha elvesznél, meghalnál bennem, csak én élném túl, mint eddig mindent az életemben. 

Akkor kávéztunk együtt először és utoljára.

***

A kertben mécsesek százait szórta ki, majd a teraszra telepedett. Szőke fürtjei az arcába lógtak pont úgy, mint amikor sok éve az oltárhoz vezettem. Mellé ültem és együtt vártuk amíg az utolsó lángot is elfújja a szél.

-Azt gondolod, hogy én sohasem vágytam arra hogy ezt érezhessem?! -mondta szinte üvöltve. -Ó Istenem! Annyira elvenném tőled, hogy tudjam, milyen. Te mindig is hozzá tartoztál már akkor is, amikor még nem is ismerted. Most már nem hazudhatsz tovább.

Felállt, a vacsorát a becsomagolt bőröndjeim mellett álló asztalra tette.

-Az ingeidet kivasaltam! -mondta már nyugodtan. -Kérlek most menj el!

A léptei alatt sírt a lépcső az emlékeinktől.

***

A nevem Daniel Monroe. Negyvennégy éves vagyok. Nem bántam meg semmit, amit tettem. Behódoltam a szerelemnek, mert ez volt az egyetlen esély, hogy belekóstoljak a megismerhetetlenbe. Már nincs mit mondanom. Talán nem is kell. 

P1080373 [].JPG

Titkos sütemény

Hozzávalók:

20 dkg nagyon jó minőségű csokoládé (75%)

7 dkg vaj

4 tojás

7 dkg cukor

5 dkg liszt

csipet só

 

A csokoládét gőz fölött megolvasztom. Belekeverem a kockára vágott vajat. A tojásokat a cukorral felverem, majd a csokihoz adom, végül beleszitálom a lisztet. A csokis masszát kivajazott kerek porcelán formákba töltöm és 200 fokos sütőben 8-10 percig megsütöm. Nagyon figyelj kell rá, hogy ne süsd túl, mert különben nem marad krémes a belseje. Frissen sülve tálalom.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr612564489

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rajli · http://rajlicska.blogspot.com/ 2011.02.05. 18:20:15

Mindegy hányszor olvasom, ez mindig csodálatos!

MaZsola 2011.05.08. 01:13:58

A nevem Kozma Zsolt. Negyvennégy éves vagyok. Nem bántam meg egyszer sem, hogy rohantam haza munka után és hajnalig olvasgattam a blogodat. Furcsa, de talán még soha nem éreztem magam ilyen közel senkihez. Így ismeretlenül. Behódoltam Neked, mert ez az egyetlen esély, hogy belekóstoljak a megismerhetetlenbe. Már nincs mit mondanom. Ugye - nem is kell.