HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2010.11.23. 22:18 Barna Berni

A Mágus

 

Ma kerek a Hold. A fenyő ágai között látom. Felhő takarja. Csak egy éles árnyék az égen. Utolsót szívok a cigarettámból. Régi történetet fúj az arcomba a novemberi szél. Varázslat alatt állok.

Trafik - Favoured Nations (Fusion F & Come T Chillout Remix) //128 kbps by Fusion F & Come T

Sok éve történt, hogy találkoztam vele. Amikor először az ajtajában álltam, belefagytam a folyosó színes kövébe. A csengő az arcom előtt, hangja fejemben csengett-bongott, pedig meg sem érintettem. Meleg nyári nap volt, de valahogy szörnyen fáztam. Aznapi újság volt a kezemben, abba kapaszkodtam. Újság, ahogy kérte, középen behajtva, nem gyűrve. Emlékszem az élre a hangjában, ahogy a telefonba mondta: -Nem gyűrve! Az ajtó résnyire nyitva. Már várt, és én beléptem a sötétségébe . A beszűrődő fényben porszemek repültek, elmosolyodtam, mert egy egész apró univerzum tárult elém. Az ablaknak háttal ült, nem mozdult, halkan szólt: Üljön le! A nagy fotelba telepedtem és annyira kicsire húztam magam, amennyire csak tudtam, abban reménykedve, így talán bent tarthatok mindent a testemben. Védekeztem, ösztönösen. Egy feszes vonalat képzeltem közénk, amin nem tud átlépni sem ő, sem én, a másik terébe. -Olvasson kérem! -mondta rendkívűl erősen, de mégis olyan halkan, hogy szinte csak a szájáról olvastam. Egyenként formáltam a betűket, néztem, amint azok kirepülnek a levegőben keringő apró bolygók közé és néhány táncos mozdulat után elérnek hozzá. Nem mertem fürkészni. Tudtam, hogy tilos, mert valami olyanra lelhetek, amire még nem készültem fel. Ettől persze még jobban izgatott minden, ami körülvette. Bőre gyűrött, a tartása olyan egyenes, hogy még az idő sem hagyott rajta egyetlen görbületet sem. Haja szinte fehér. Hosszú ujjai nyugodtan pihentek a szék karfáján, amin ült. Előre nézett, ki az ablakon, bele a fénybe, a pilláit csak néha lazította meg, amikor az újság lapjai megborzongtak a véres hírektől. Amint az utolsó betű elhagyta az ajkam és berepült a fülén keresztül a fejben található tekervényekbe, felém fordult. Tekintete átvetült a láthatatlan vonalon, amit magunk közé húztam. Ettől elveszítettem az egyensúlyomat és a szék hátába kellett kapaszkodnom, hogy ereje ne vigyen be a régi szőnyeg mintái közé, ahonnan csak nagy erőfeszítés árán tudnék újra kikecmeregni. Még vagy fél órán keresztül  kóvályogtam az utcán, mintha megbabonáztak volna. 

Hetente egyszer jártam hozzá. A porbolygók mindig lebegtek a szobában, és minden alkalommal felhúztam a védelmi vonalakat fejben, kettőnk közé. Hetente egyszer látszólag nem történt semmi, csak az újságok lapjain. Egy szigeten éltünk ketten, de mégis külön. Tökéletesen belemerültem, és a magamnak adott válaszaim egy kicsit sem nyugtattak meg. Amikor a hét többi napján éltem az életem, tanultam, sétáltam, álltam a balettrúdnál és persze szerettem, valahogy újra és újra eszembe jutott, ahogy a nagy ablak előtt ül, haja hófehér. Gondoltam rá, vágyakoztam utána, és képtelen voltam szabadulni attól az izgalomtól, amit okozott bennem. Újra és újra fel kellett idéznem a pillantását. Nem tudtam kifürkészni belőle semmit, ami kézzelfogható. Talán nem is rám néz, belém néz, és bennem nem csak engem lát. Egy idő után már az utcán is szaladtam, hogy minél hamarabb vele lehessek a nagy házban. A kapunál megálltam egy pillanatra, a hajamat megigazítottam és próbáltam ráparancsolni a szívemre, hogy ne dübörögjön olyan hangosan, nehogy meghallja. Persze hallotta, de nem mondott soha semmit. Lényegében hozzám sem szólt . -Üljön le! -Kérem olvasson! -Köszönöm! Ennyi volt, de nekem mégis minden.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy hány éves lehet. Nem tudtam megfejteni. Mint ahogy rendkívül élénk fantáziám ellenére sem tudtam egyetlen számomra megnyugtató történetet sem kitalálni róla, amibe belehelyezhettem volna. Olyan volt, mintha nem is lett volna története. Ereje lezárta a fantázia titkos ládáit és mindig azt éreztem, megláthatom őt, de csak akkor, ha akarja. Ha kérdések nélkül fogadom el a válaszait, ha útra kelek magamban és legkisebb figyelmet sem fordítok arra, amit tudok vagy tapasztalok az emberekről és a megismerés formális szabályairól. Ha kizökkenek a korlátaimból. Megismerhetem a hatásokon keresztül, amiket okoz bennem, ha képes vagyok igazán figyelni saját magamra. Ha nem kitalálni akarom őt a saját világom törvényei szerint, hanem igazán látni. Onnantól fogva nem féltem. A védelmi vonalakat elszakítottam és hagytam, hogy hasson rám a lényével. Nem azzal, amit elképzeltem róla, hanem azzal, ahogy valójában létezik. Figyeltem a mozdulatait, erő és gyengédség.  Koncentráció, ami csak akkor lehetséges, ha hazugságok nélkül látjuk és elfogadjuk önmagunkat. Érzelem nélküliség az arcon, ami olyan mély érzéseket feltételez a szívben, hogy nincs szükség a külvilág elé tárásukra, megerősítés képpen, mert nem tűrnek kétséget azzal kapcsolatban, hogy valóságosak-e. A teáscsészét úgy emelte a szájához, hogy előbb egy ici-pici lélegzetet belefújt a pohárba, örvényt keltve a fekete tócsában. Nem nézett rám, nem beszélt, de tökéletesen irányított a megismerés felé. A nagy fotelban ülve csak olvastam a híreket, minden érzékemet kinyitottam a csendjeink előtt, hátha egy váratlan pillanatban megsúgják a titkait. Egyre jobban képes voltam máshogy érzékelni és a lénye olyannyira átjárt, hogy a nem nála töltött idő alatt is az energiája keringett bennem, mint egy folyton forgó, meg nem álló hurrikán. Belém költözött. Lassan mindennek átvette a helyét. Kiszorította azt, ami voltam. Átalakultam, nem ellenkeztem, már nem akartam kikutatni. A betűket automatikusan szórtam kifelé magamból. Olyan üres voltam a jelenlétében, de mégis annyira tökéletesen létező, mint soha az elött. A legértékesebb érzések, mint a boldogság, öröm, odaadás teljesen újfajta arcukat mutatták, megéltem mindezeket úgy, a jelenlétében, hogy semmit sem adott abból, amiről régebben azt gondoltam fontos, vagy kell ahhoz, hogy érezzem, kapok valamit. Nem kaptam semmit, ami kézzel fogható. Egyszerűen csak hatott, így adott mindent, mi adható. A megközelíthetetlensége kihívás volt, ami idővel ragaszkodássá, majd szeretetté vált.

Hetek teltek el, amíg meghallottam például azt a csendet, a csendet, ami úgy ordított a falak között, hogy alíg bírtam elviselni. A magány csendje volt. De furcsamód nem a magányosságé. Még soha sem tapasztaltam ilyet. Úgy tudta betölteni egyedül a saját terét, hogy oda nem férhetett be senki. Abban az intim legbelsőbb térben nincs is helye senkinek, az az övé. A tanulás és a tapasztalás helye a legfontosabbról, önmagáról, mert végig akarja csinálni az utat, kételkedés nélkül. Nem rémisztett meg ez a felismerés, mert tudtam, hogy igaz. Tudtam, hogy kellenek a társak, a szeretetük az ölelésük, de végső soron egyedül fogunk útra kelni, magunkkal kézen fogva. Az emlékek elvesznek, egyetlen fontos nyomot hagyva maguk után, a szeretet nyomát. Nem halmozott fel emlékeket, úgy képzeltem mindent megél és elenged. Csak egyetlen kép állt az asztalon, rajta homokos part, a homokban látszott, amint a lábnyomok elhaladnak a tengertől a fák felé. Különös volt. Tenger, fák, lábnyomok. Semmi más, mégis tudtam, hogy ott történhetett valami. Ha néha-néha egy pillantást vetett a képre, akkor feloldódott az a nehéz energia, ami körülvette őt, veszített  a varázserejéből. Volt még néhány története, amit nem fejtett meg, erre használta a maradék idejét. Mágus volt és varázsolt a létezésével.

Egy nap különös dolog történt a mi mesénkben. Olvasás közben, egyszer csak felém fordult és teával kínált. Én nem beszívtam, hanem kifújtam egyetlen hosszú mozdulattal a levegőt magamból és finoman elvettem a csészét. A tea mindegy megváltásként legurult a torkomon, aromája minden sejtemhez eljutott. -Szeretem a teát! -mondta. És a kandírozott narancsot fekete csokoládéba mártva. De sajnos most nem tudom megkínálni. Ennyit mondott. A csésze megbillent a kezemben és egy csepp tea a szoknyámra hullott. Ebben a pár mondatában valami olyan egészen különös intimitás volt, amit azóta sem tapasztaltam, éreztem, hogy hihetetlen értékes ajándékot kaptam, a teljes figyelmét. Azt a figyelmet, ami nem hoz fel semmi kétséget azzal kapcsolatban, hogy valóban ránk irányul-e és valóban jó-e nekünk. Tökéletes volt számomra, mert éreztem, az igazi valómat látja, tudta ki vagyok a történeteimen túl, tudta azt, amit én még nem, önmagamról. Mert figyelt. Abban a pár mondatban és a mozdulataiban annyi rejtett érzelem volt, hogy valami mágikus módon képes voltam igazán érzékelni őt. Hallani, hogy miről is szól a csendje az ő igazságában. Miért üvölt a falak között az önként vállalt magánya. Az asztalon álló képre tekintett. Akarta, hogy én is ránézzek. A kép hullámzott, a lábak elhaladtak a homokban, nők finom talpai szédelegve tartanak az erdő felé. Hallottam a gondolataikat, hogy az jár a fejükben, soha többé nem tudnak már máséi lenni. Tudtam, hogy így is lett, mert ezt akarták. Csak így tudták megtartani őt. Az illúziók fátyla alatt, titokban. Amit akartak tőle és képzeltek róla, fogva tartotta őket. Minden mozdulata és csendje, a hangja és az ereje. Mágus volt. Ez kétségtelen. Aki lélekrablóvá vált a szerelmes nők fejében, és szívében.

Tudta, hogy ha még nem is most, de az évek múltával megértem őt és  feloldozom. Feloldozást nyer az összes önmagát kínzó szeretőjétől. Összerezzentem. Rajtam keresztül minden nő, ki valaha szerette, ránézett, és egyenként sírták el a bánatukat, bennem. A szőke, aki mindenét odaadta, földhöz vágta dühödten az emlékeiket, a szilánkok majdnem felsértették az arcom. A barna, csak a kezét tördelte és minduntalan azt kérdezte, magát előre és hátra ringatva: -Mondd meg, miért nem szerettél? Miért nem szerettél? A vörös erős próbált maradni és úgy tett, mintha semmit sem jelentene az egész. Néztem, amint ágyról ágyra jár, azt az érzést keresve, amit csak tőle kapott, és minden végső sóhaj után a fal felé fordulva csendesen sír. A feketét, aki nem követelt, csak várt, majd egy ködös hajnalon egy levél maradt utána, a park falának réseibe rejtve: Tovább így nem akarom... És láttam azt a nőt. Azt, ki vele akart járni az úton. Azt, aki szintén Mágus volt, önmagát bátran kutató, hozzá tartozó, csend és szó. Ki végül leküzdve minden félelmét, csak szerette, megvívva saját harcait, s nem akart szembeszállni az erejével. Nem adta fel magát, csak átadott  mindent, mit megélt, legyen az jó vagy rossz. De már késő volt. Mert a nő hiába állt ott. A Mágus nem kérte, hogy maradjon vele. A nő csak ennyit kért, egy tisztán elhangzó rövid mondatot. Semmi mást. Az az egy mondat jelenthetett volna egy hetet, egy évet, egy hónapot, egy életet, egy pillanatot. Jelenthetett volna bizalmat, amit újraépítünk, nevelünk önmagunkban a régi fájdalmas emlékeink ellenére. Jelenthette volna azt a bizalmat, ami nem függ semmitől és senkitől mert saját magunkat ajándékozzuk meg vele, csupán azért, mert tudunk hinni a jóban. És mert megértjük, hogy a szeretet nem egyenlő a sérülés lehetőségével. Bizalmat, nem abban, akik voltunk, hanem akivé váltunk. De ő nem mondott semmit, mikor a nő elsétált a tengertől a fák felé, végig reménykedve, hogy kimondja azt az egy mondatot.

 

 

-Kérem, most távozzon! Figyelje magát! Nem áll végtelen idő a rendelkezésére. Arra, hogy boldog legyen - mondta. Akkor voltam utoljára a nagy házban. Mikor kiléptem az ajtón, csak a csendet hallottam, ahogy ordít a falak között a magánya. De nem a magányossága.

Nem láttam többé. Minden évben ugyanazon a napon egy kis doboz kandírozott narancshéjat küldtem neki, csokoládéba mártva. Mindig magam készítettem, mert akkor éreztem, hogy egészen közel van hozzám és még mindig segít a jelenlétével. Éreztem, ahogy az első falat édességet a szájához emeli, figyel rám és lát, bárhol is vagyok. Amikor megtudtam, hogy elment, a dobozt a sírjához vittem, tetejét kinyitottam, hogy már messziről érezze az illatát. Miközben közeledtem, egy idősödő, szép arcú nőt láttam a sírtól távolodni. Egyedül. A síron csak egy furcsa alakú kő. Semmi más. Mindig azt képzeltem, hogy a márványba majd ezt véseti, mit életében nem tudott kimondani: Maradj velem! De nem volt romantikus, egyáltalán nem. Mágus volt, aki a saját módszereivel átadta nekem, amit tudott, hogy kihagyhassak néhány lépcsőfokot, önmagam felé. Ma már tudom, Mágusnak születni kell. Hogy isten adja-e vagy valami sötét erő, még nem tudom. De tudom, hogy rajtunk áll, mit varázsolunk. Tudom, hogy több bátorság kell a boldogság elfogadásához, mint a rosszhoz való ragaszkodáshoz, hogy lényünk képes felemelni és lelki nyomorba taszítani másokat, amíg nem döntünk amellett, hogy valóságos időt fordítunk önmagunk megértésére, nem kímélve azokat a hazugságokat, amiket alkottunk saját magunkról és másokról, csupán védekezésképpen. Már tudom, hogy minden sötétséget fény követ és hogy valójában akkor van legközelebb a hajnal, amikor a legsötétebb az éjszaka. Már tudom, hogy az igazi Mágus szeretettel varázsol. Hagyja bejárni az egyedi utakat és közben tartani erősen ha kell. Mindent elenged és mindent újra teremt, tökéletesnek látva az életet teljes valójában. Én ismertem egy Mágust aki nem tett mást csak hatott, mert volt bátorsága jelen lenni a saját sorsában. S hogy honnan tudom mindezt?  Ne kérdezzétek! Úgysem mondom el. Az élethez kell egy csipetnyi titok. Mágia. Varázslat. Íz és zene.

Csokis szelet kandírozott naranccsal

- 40 dkg jó minőségű darált keksz

-15 dkg puha vaj

-négy evőkanál igazi kakaó por

-négy evőkanál olvasztott fekete csoki pasztilla a tésztába és öt evőkanál a tetejére 

-2 dl narancslé

-10 dkg cukor

Ezt a sütit nem kell sütni. A hozzávalókat összekeverem, gyúrom,hogy a cukor felolvadjon és egy tálba simítom úgy, hogy kb. 2-3 cm vastag legyen. A tetejére csokit teszek bevonatként. Hűtőben hagyom,hogy vágható állapotúvá váljon.

Kandirozott narancs

-5 db nagy vastag héjú narancs

-50 dkg cukor

-1 l víz

-olvasztott csoki

A narancsok héját vékony szeletekre vágom. A cukrot a vízzel forralom és a narancshéjat beledobom. Addig főzőm amíg puha nem lesz. Kiszedem  a vízből és hagyom szikkadni. Egyenként csokiba mártom. Hagyom, hogy a csoki a narancshéjon megszilárduljon.

A süti tetejére teszem a kandírozott narancsot.

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr372469113

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.