HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2010.10.21. 22:26 Barna Berni

Fekete a fehérben

Címkék: Címkék

 

Eredetileg nincs semmi. Ami van, azt a tudat teremti. Ha ismered a tudatod igazi természetét, az egész világegyetemet uralod, és szabad vagy.

A tudatod megismerésének az útja a tapasztalás útja. Látsz, hallasz, tapintasz, de nem ragaszkodsz sem a látáshoz, sem a halláshoz, sem a tapintáshoz.

  Trentemoller - Miss You (D.Gaji remix) by D.Gaji

Az unalom kényesen nyúlt el a templom és a posta közötti téren ezen az éjjelen. Mint ahogy minden éjjelen és minden nappalon. Nem tudni, mióta. A kékre festett spaletták a fénytelen szobákba zárták az álmokat és azok unottan várták a holnapot, mikor bemászhatnak hideglelést hozó kísértetként az emberek zsebébe. A város aludt. A hajnal még csak bal lába kisujját tette be a térre, mikor valami különös erő borzolta meg a szendergők haját. Észrevétlenül surrant a szobákba a spalettákon át. Hirtelen mindenki a másik oldalára fordult és halkan sóhajtott. De csak egyet. Mindenki, még a posta is. A sóhajok kíváncsian futottak a kicsi térre, körbenéztek, hogy rossz sejtésükről bizonyságot szerezve még időben figyelmeztethessék az álmokban kalandozókat. Ahogy meglátták őt, sóhajból kiáltássá váltak, igazi kerek kiáltássá, és oly nagyon megrémültek, hogy egy szempillantás alatt kézenfogva szaladtak vissza az emberek ajkai közé. Az ajkak között aztán olyan izgatottan ugráltak, hogy felverték az egész várost, és az unalom rémülten ébredve kétszer körbefutott a templom és a posta körül.

Ruhája szétfoszlott szálai beletekeredtek a száraz fák ágaiba és a pókok vérvörös kelméket szőttek a gubancos fonalakból, legyen mivel eltakarniuk a Napot. Meztelenül állt, a kút mellett. A simára száradt medencében porszemek táncoltak lassú tangót a víz visszajáró szellehangjaira. Nem mozdult. Lábujjai görcsösen markolták az érdes homokot. Csak állt ott, egyensúlyozva a reggel ezüst sugarán. A levegőben finom piheként keringtek a nap első illatai, bemásztak a szemébe, az orrába. A házak ablakaiból valaki éles tekinteteket dobált az utca kövére és azok vidáman sebezték meg a lábát. A falakból lassan szivárogtak az élet játékai, arctalanul. De ő ott volt. Egy nő. A kút mellett. Vérzett és semmire sem emlékezett. Egy folt volt csupán a posta és a templom között. Lelken ottmaradó pimasz, kimoshatatlan folt. Koszos hajában fekete madarak vertek fészket, és percenként sebezték meg az arcát éles körmeikkel. Pont úgy mint, az embererek sebzik egymást, tudatlanul. Bőre fehér. Dohos illatú. Sötét szeméből útközben kihulltak a csillagok egy icipici csillag-gyerek kivételével, akit teljesen eltakart az őrület nehéz pora. Senki sem tudta hogyan került ide, ő maga sem. Talán az éjszaka árnyai hozták, akik áthúzták a sötétség résein keresztül, miközben mindenki aludt a térre kacsintó kék spaletták mögött.

A kávé és az édes reggeli sütemények illata lassan az utcára öklendezte a városka lakóit. A nő nem mozdult. Az emberek körbejárták mint kutyák a fát, megszagolták, fogdosták , és átlátszó színes zacskókból  legyeket adtak a hajában fészkelő  madaraknak. Morajlásuk zavaros tenger, ami felszínre dobott minden szemetet a mélyből. A kíváncsiság viharfelhővé nőtt a város felett. A felhők fodra összekeveredett a nem létező tengerrel és amikor az első gyűlölettől élessé vált hang felszakította az ég ruháját a felhők sírni kezdtek. Nehéz cseppjeik végigfolytak a nő bőrén. A fejétől a talpáig. Gyötörték a cseppek. És gyötörték az emberek, szívvel és szóval.  De Ő nem mozdult, mert az út viszavette a lelkét valahol félúton, ezért semmit sem érzett. Megkövült kagyló állapotban csak jelen volt. És jelenléte felforgatta az unalom poros városát.

A gyűlölet minden áldott nap kisétált a szemközti házból, csizmájával arrébbrúgta a földön fetrengő holt vagy félholt érzelmeket és élére vasalt nadrágban, azzal a gonosz mosollyal a szája szegletén a kút szélére telepedett. Nézte őt, ahogy csupaszon áll, hajában a fekete madarakkal, mozdulatlanul. Kabátja ujját felhajtotta és a kútban táncikáló porszemeknek odakiáltott: -Elég! Zsebébe nyúlt és bal kezével kiemelte a város jó és rossz szavait. Egy hirtelen mozdulattal kettéválasztotta őket és a betűk fegyelmezetten sorban álltak a kút peremén. Volt amelyik hajába túrt, például az Á, majd megigazította kicsi vonal kalapját a feje tetején. A C nyávogva nyújtózott és körmeit a hajnalba vájta. Az S és Z még mindig szerelmi drámájukat játszották és hangos sóhajuktól elpirult a szelíd É, aki eltévedt és most mellettük állt, zavartan. A betűk kérdésekké váltak, amik a nőt naphoszat csak faggatták. Egyre csak fagatták, honnan jött, mit akar és miért nem lép balra és jobbra sem. De nem tudott válaszolni. Nem emlékezett. Semmire sem. Számára a múlt és a jövő már csak egy folt volt csupán a posta és a templom között.

A férfi talpai alatt nyugodtan aludtak tovább a város mocskai, ahogy lassan végigment a téren. Haja fekete, mint a kéményekre belülről képet festő korom. Szeme talán barna, de az biztos, hogy csillagos. A csillagok lassan csúsztak le az arcába vésett kicsi redőkön, vállára csücsültek és fényükkel vezették a legnagyobb sötétségben. Karján egy finom selyemsálat tartott. A város kíváncsisága csak egy kis port fújt az arcába, amikor a nőhöz lépett. A meztelen nőhöz. Megállt. Árnyék testét a finom kendőbe tekerte és a szálakat pirosra festették a sebei. Vérvirágok. Karjaiba vette. Könnyű pihe, lélek nélkül. A férfi elindult, végigment a kanyargós utcákon. Nem látta őket senki csak a Hajnal, arcát elfordította, amikor befordult a sarkon.

A háznak papír, szegfűszeg és teával illatosított festék illata volt. Csontból készült ecsetek álldogáltak az ablak peremén, onnan figyelve a kertben levelét hullató cseresznyefát. A férfi óvatosan kibontotta a nőt és az ágyra ültette. A vérvirágos kendőt összehajtotta és a fióknak adta. A fiók kacsintott egyet a bal szemével jelezve,hogy nem fedi fel a titkot, amíg csak lehet. Vízbe mártott puha ronggyal egyenként törölt le minden nyomot a bőréről. A fekete foltok lassan engedték el magukat, és minden vizes érintéssel feltárultak a fehér szigetek, amikben nem volt semmi a múltból és semmi a jövőből. Egy színes pohárból kortyonként itatta, vigyázva rá, hogy a tea illata ne szökjön ki a szájából. Haját óvatosan fésülte és a fekete madarak károgva repültek ki a nyitott ajtón, egyetlen tollat sem hagyva maguk után. A nő az ágyra dőlt. Lehunyta a szemét. A férfi arcát látta utoljára, és tudta, ő kíséri majd végig színes és fekete  álmain. Békében utazhat a világok között.

Nem tudni, meddig aludt. Talán egy évet vagy talán csak egyetlen napot. Nem tudni, merre járt. A férfi mindig újra betakarta mikor jeges kiáltásai felzavarták a paplan meleg pihéit. A könnyek áztatta párnát kicserélte, kezében tartva az arcát. Az álmokból kiszökő nevetéseit üvegbe zárta, ha majd felébred, és egyszer megint szomorú lesz, átadhassa neki az apró gyöngyöket. Ne felejtsen el nevetni. Soha többé. A férfi éjszakákon át mellette volt. A ház ajtaját újra és újra kitárta. Gyertyát gyújtott, hogyha elveszett lelke netán visszatérne, tudja, hol találja őt. 

Azon a reggelen a férfi éppen fekete tintába mártotta az ecsetet és egyetlen mozdulattal átadta azt a fehér papírnak. Az ecset, a tinta és a papír hangosan felkacagtak, nevetésük felnyitotta a nő szemét. Felült. Nézte a hátát, ahogy minden izma megfeszül. Az ecsetet tintába mártja, majd elernyed, ahogy a jeleket felfesti. Megszűnik létezni az idő számára. A mozdulat, a jel és az érzés átöleik egymást és eggyé lesznek. Tökéletessé. A kép megállt és ő úgy érezte, mintha újra létezne. Nem tudta, hogyan került ebbe a városba, a poros térre. Csak a férfi fekete hajának illata maradt meg jobb tenyerében, azon a hajnalon, amikor a vérvirágos kendőt lefejtette sebeiről és a fájdalom hangjai belemarkoltak a hajába. Az illatot az arcához emelte, és átélte, mint egy igazi emléket. 

Meztelenül sétált át a szobán. Tenyerét még mindig az arca előtt tartotta. Az őrületet a valóság egyetlen mozdulattal kilökte a szeméből s az eltűnt, talán örökre a padló rései között. Lassan mozgott, szinte észrevétlenül. Leült. Az asztal hidegsége belémart. Hosszú lábait átemelte a fehér papírlapokon, karjait feje fölé nyújtotta, jobb tenyerét összezárta. Bőre fehérsége az asztalba olvadt. A férfi felnézett. Az ecsetet egy puha rongyba törölte. Fényt árasztott a sötétségben. A legnagyobb sötétségben. A nő , combjait megnyitotta. Szemét becsukta. Illata betöltötte a szobát elzavarva a szegfűszeg és tea illatát. Fejét oldalra billentette. Teste puha. Meleg. Minden része kinyílt. Át akarta adni magát. Várt. Rá. Neki nem volt már semmije, de adni akart valamit, magából. Így akarta megköszönni a jóságot. Csak ennyi maradt, mert van, hogy a test túléli a lelket és az kísértetként kóborol az illatos házak között.

Csak várt. Combjai nyitva. A férfi kiemelte a kendőt a fiók mélyéről és bekötötte a nő szemét, hogy ne felejtse el a sebeit. A múltja sebeit. Egy vékony ecsetet fekete tusba mártott, végigsimította a lábfejét, és egyetlen lassú mozdulattal felrajzolta az első jelet, a bőrére. Feketét a fehérre. A nő teste megrándult, ahogy meleg levegőt fújt a tintacseppekre, és azok könnyedén bújtak a bőre alá. A második átfogta a bokáját és felfutott az erek mentén, térde hajlatáig. A has, a csípő, a hát, a nyak és a karok nyugodtan feküdtek az asztalon mint a tiszta papírlapok. A férfi írt. A nő várt. És közben megváltozott minden. Minden. Bennük és körülöttük. A tusba mártott ecsetet betöltötte a tinta, a nő bőréhez ért és a jel betöltötte a nőt. A nő odaadása betöltötte a férfit. Nem voltak elválasztva egymástól. Utolsó mozdulatként a férfi a nő jobb tenyerét megnyitotta és felrajzolta a tökéletes jelet. A kört. Így fejezve be a történetet, bőrére írva.


A cseresznyefa a kertben éppen lehullajtotta utolsó levelét. A nő a nedves földre feküdt. A jelek töltötték be a testét. Tenyerétől a talpáig. A cseresznyefa ágai közelebb hajoltak hozzá és odaintették a felhőket meg a napot. A bogarak rajta  járták be útjaikat. A madarak hintázva beszélgettek az ágakon, távol tartva a városka zaját. A cseresznyefa nagy levegőt vett, felvette  szemüvegét, és olvasni keztett. Egy régi mesét. Bőre festett igaz történetet:

Egyszer egy poros kisvárosban, ahol a térre kacsintottak a kék spaletták, élt egy szépséges lány. Talán hercegnő volt, vagy csak annak képzelte magát. Haja színe gesztenye, szeme tiszta, ruhája selyem. Ajkán mosoly. Testének illata kimoshatatlan parfüm a férfiak orrában. Könnyed, hosszú léptekkel járt, büszkeségét vonszolva maga után, ki és be a házakból és a szívekből, nyomot hagyva cipője sarkával a hálószobák fapadlójában. Úgy hitte, ezek a nyomok megtartják majd az emlékezetnek az idők végezetéig, kitörölhetetlenül. A szerelem kék pántlika hajában, amit futás közben mindig elhagyott, valahol. Azon a napon, mikor apját temette, a könyvtárba ment. A könyv a padlón hevert. Ahogy belelapozott, életre keltek az gyermekkora meséi, távoli tájakról és vándorokról, akik bátran keresték az örök életet, és a szerelmet. Ő is keresett, ágyakban és házakban. Szenvedélyesen. A kétség szörnyei rámordultak a lapok közül, szerelem helyett gyűlöletről beszéltek. És Ő félt. Félt egyedül. Összecsapta a könyvet. A rongyos lapok már alig tartották a betűket. Emlékeit.

A műhelyben, ahol feketével festettek a fehérre és szegfűszeg illata terjengett a levegőben, azelőtt még sohasem járt. Tartott tőle. Úgy gondolta, van ott valami, valami tiszta titok, ami összezavarhatja. De ma átlépte a küszöböt. A gyertya fénye a falra ugrott és az ecsetek kihúzták magukat az ablakpárkányon. A nagy asztalnál egy fiú ült. Haja fekete. Ahogy elvette a könyvet megérezte azt az illatot és szeméből kirepültek a csillagok. Talán a szépség igézte meg, de méginkább az a hosszú kecses mozdulat, ahogy a lány megemelte a fejét és ránézett. Látta benne, a vadászat ösztönét. A lány elkapta a fiú egyik csillagát és kezébe zárva, megszorította. Sarkon fordult és elindult kifelé. Vagyis indult volna, de a fiú vágyaival kulcsra zárta az ajtót.

Ennél a résznél a cseresznyefa levette a szemüvegét. A nő teste megfeszült, talpait belevájta a földbe. A  fekete jelek elkenődtek a lábfején és vérébe jutottak. A tinta átírta a félelmeket. Emlékezett.

A piros ruha földre hullott, és az ecsetek  zavartan bámúltak ki az ablakon. Folytatta a felhő a történetet. Nem volt ott senki. Senki a fejükben és senki a szívükben. Senki csak ők. Ketten. A lány most valahogy elfelejtette magát, és a fiú olyan könnyed volt, hogy csak a jelenlétét érezte. A testében és valahol azon is túl.

A felhőt ebben a pillanatban arrébb fújta a szél és belekapott a fa alatt fekvő nő hajába. Fájt a teste. Olyan fájdalmat érzett, ami messze űzte tőle a szelíd bogarakat. A sápadt levelek tovább susogták a történetet.

Ahogy a fiú lehelete a lány hátára borult, valami különös erő kiemelte őket egy idő nélküli térbe. Nem tudták, mi történt. Talán nem is kellett tudniuk, elég volt, hogy minden sejtjükben érezték  a létezést. A létezésüket.

Egy kis időre összekeveredtek. Feküdtek, mint csodálkozó gyerekek. Az ecsetek köhintettek egyet és méltatlankodva ingatták a fejüket. A fiú elkapott egyet és fekete tintába mártotta. Megnyitotta a lány jobb kezét és egyetlen mozdulattal kört rajzolt bele. Egy tökéletes kört. Feketét a fehérre.

 Így ment ez nap-nap után. A fiú mindig  képes volt belépni a pillanatba, hogy a lány ki tudjon lépni, önmagából. Aztán egyszercsak, ő sem tudta miért, nem ment többé a műhely felé. Talán félt, mert most először, sérülékenynek érezte magát. Talán más utak felé vezették. Vagy méginkább, nem hitt. Semmiben. Igyekezett nem gondolni azokra a napokra mikor megérinthette az eget, a tenyerével. Menekült tovább, ágyról-ágyra, házról-házra. Mint mindig, azelőtt. De sarkában ott sétált hangtalanul a tinta illata. Ahogy teltek a napok a nevetése belefagyott a szájába és kecses lépte elnehezült. Tenyeréből a jelet durva kefével sikálta egészen addig, amíg bőrével együtt le nem vált a húsáról. Csak a sebek maradtak. Az őrület pora újra és újra felbukkant a szemében arra várva, hogy átadja magát. Napokig bolyongott a városban, álldogált a téren a kút mellett. Hallotta, hogy hívják a papírlapok. De befogta a fülét. Ahogy csak bírta, sebes tenyerével.

Május lehetett, mondta ismét az öreg cseresznyefa, mikor a piros ruhát a poros kövekre tette és magát elveszítette. Nem látta senki, hogy elment, csak a fiú és én. A cseresznyefa ekkor a földre hajolt, megcsókolta a nőt és többé nem mesélt.

Vége lett az ősznek, a köd eltakarta a kertet. Havazni kezdett. A fa gyökerei igyekeztek betakarni a nőt, hogy ne fázzon. Vacogott.  Emlékei az égből szállingóztak, a földre. Szája kék, hajában jég-gyöngyök, szeme már majdnem tiszta. Az évszakok elhordták bőréről az összes fekete jelet és a fagyos földbe engedték. Ahogy felállt, megrogyott. Gyenge volt, de újra érezte a hideget, a telet, havat a lába alatt. Jobb tenyere összeszorítva. A cseresznyefa megemelte, és miközben a kert felett lebegett látta a lelkét, ahogy az a ház ablakában ül, meztelenül. A fa az ablakpárkányra ültette, lelke hozzábújt, rejtve őt a hideg elől. Összeölelkeztek és elindultak a ház felé. Egy nyomot hagyva a hó felszínén. Fázott. Újra fázott. A férfi fehér selymet tekert a teste köré.  A tűz, egy új élet képeit vetítette a padlóra. Színes pohárból meleg teával itatta. Az ajtót bezárta. A gyertyákat eloltotta. A nő megnyitotta jobb kezét. Vacogva suttogta: Már értem, mit jelent a kör! A tökéletes kör. Fekete a fehérben. Mindenség és semmi, ugyanabban a megszentelt pillanatban.

 

Fekete és fehér sütemény

Hozzávalók

Tészta

-20 dkg liszt

-5 dkg vaj

-5 dkg cukor

-1 kávéskanál szódabikarbóna

-1 evőkanál méz

-2 evőkanál kakaó

kevés tej

-1 tojás

Összegyúrjuk a vajat, a lisztet, a cukrot, szódabikarbónát, mézet, kakaót, tojást. Ha kell, pici tejet adunk hozzá. Nyújtjuk és két lapot sütünk belőle. 180 fokos sütőben kb. 10-15 perc alatt.

A krém

-20 dkg Ráma vagy vaj

-15 dkg porcukor

-6 dl tej

-5 tojás sárgája

-4 evőkanál liszt

-2 csomag bourbon vaníliás cukor

-csokimáz

A Rámát a cukorral kikeverem. 6 dl tejet, 5 tojássárgával, 4 kanál liszttel, vaníliás cukorral összekeverek és sűrű krémmé főzők. Hagyom, hogy teljesen kihűljön. Nagyon fontos, hogy ne legyen meleg! A hideg krémet összekeverem a vajas krémmel.

Az egyik tésztalapot megkenem a krémmel. A másikat a tetejére borítom. A tésztára végül csokimázt kenek. Fehércsokit reszelek rá. És kész!!!

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr462389816

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.