HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2010.09.04. 18:40 Barna Berni

Nyitva. Zárva.

- 1 - 

Hogy a történetek hol kezdődnek és hol érnek véget? Megfejthetetlen. Összegubancolódott időszövet, lehetőségek sora. Egy érintés, egy félig kimondott szó visszatér sok-sok idő múltán. Jössz és mész. Kitárt vagy szűk ajtókon sétálsz ki és be. Most éppen be. És maradsz egy ideig. Van, akikkel találkozunk. S nem felejtjük őket soha. Összeforrunk egy idővé, amíg le nem pereg az óra.

Minden az álmokkal kezdődött. Besűrűsödtek. Ezen a reggelen még az is lehetetlennek tűnt, hogy kinyissa a szemét. Emlékezetében kavargott egy utca, könnyű ruha volt rajta, áttetsző, fehér. Menekült. Valaki üldözte. Egy teremben állt, oszlopokkal szegélyezett üres medence szélén. Az ablakok nyitva. A függönyöket láthatatlan erő kérte táncra. Zihált,  mint a vadlovak. Az ablak előtt egy emelvényen díszes könyv. Végigsimította, ujjaival olvasva a barázdák közt. Látta a mestert, aki készítette, minden betűbe beleírva saját történeteit. A zihálás  lassan csendesedett, a szív lelassult. Mozdulatlanul állt. Egy hang szűrődött be a tudatába. Miért üldöznek?-kérdezte. Mert tudom!-suttogta. Minden levegőt kiszorított a tüdejéből és kifújta a rettegést. Az ezüst pára szalagként táncolt végig a termen. Zenét hallott. A falakból kiszűrődő hangok végigcsúszdáztak a páraszalagokon és átfogták a testét.  Belesimult  és felismerte benne a saját történetét. Minden titkot, mit magában hordozott. Aztán csak egy kezet látott. Erőteljes férfikéz. Érintése folyt át a testén, tisztára mosva a megélt csókokat. Finoman kisimította nyakából a haját. Az ismeretlen ajkai  közül kiszökő pára  átjárta minden pólusát. Sejtjébe véste leheletével az üzenetet: Találj rám! 

---

Lassan engedte be a fényt a pupillájába. Kicsit még élvezte a takaró reggel-szagát. Megfigyelte az arany napsávot a szőnyegen, és közben nem tudta elűzni a lelkéből, hogy ma mások a szagok, mások a formák, és az aranysávban gyanúsan csillognak a porszemek. Kinyújtózott ás az álom-morzsák szanaszét szaladtak a szobában. Persze nevetve.

Davida utálta a reggeleket. Ez így volt örök időktől fogva. Nem tudta pontosan, hogy miért, de talán a valósághoz lehet köze. Jobban szerette az álmokat. Fordítva, mint mások, álmok színesben, valóság fekete-fehérben. Az  előcsalogatott meséket, ízekben, hangokban, és formákban.  Még jobban magára húzta a takarót és megtervezte, melyik lábával lép majd a padlóra. Persze mindig a jobbal lépett. Most is. Lábujjhegyen, meztelenül tipegett el a szoba naposabb sarkába meleg kardigánjáért, ami a földön hevert, pont úgy ásítozva, ahogyan tegnap éjszaka magára hagyta. Könnyedén siklott bele a meleg holmiba. A szemét csak résnyire nyitotta  addig  a megszentelt pillanatig, amíg az első korty forró kávé sok cukorral és tejjel a szájpadlásához nem ért. Tört egy darabot az asztalon heverő csokoládéból és a  kávétól még meleg szájához érintette. Kávé és egy falat csokoládé. Nyújtózva a tükör elé lépett, kibújt a kardigánjából, ami még mindig ásítozva kikérte magának, hogy az egész napot ismét a földön töltse, és arra hivatkozott, hogy ő egy igazi kasmír. Duzzogott, és a rangjához méltatlan bánásmódra  panaszkodott. De Davidát kicsit sem hatották meg ezek a dolgok. Kicsit sem. Leellenőrizte, hogy az éjszakával oly jó barátságban lévő idő hol hagyott nyomokat a testén. Minden részletre gondosan ügyelt.  A test szép volt, mint mindig és más volt, mint mindig. Nyugtalan  és nyugodt. Rózsákat csurgatott a bőrére és miután a vízirózsák elszöktek a lefolyón át a sötétség birodalmába, egy törölközőbe burkolózott, vacogva. Végül ruhája mögé rejtette magát.  Úgy képzelte, hogy az anyag szálai csakis a gonosz erők küldöttei lehetnek, amik szépség mögé rejtőzve lassan, omolva és ringatózva taszítanak a legborzasztóbb halálba, amit csak képzelni lehet. A fulladásba. 

Az ajtót becsapta. Az utcaköveket név szerint köszöntötte. Mosolyt dobott minden álmos szempárba. Még mindig lábujjhegyen járva befordult a sarkon. És abban a pillanatban már szaladt is, vagyis repült. Kacagott,  átugorva egy követ, kettőt és hármat, amíg meg nem pillantotta a nappalokon és éjszakákon át mindig ugyanúgy hagyott táblát, boltja ajtaján. NYITVA. 

Ahogy belépett, csilingelő kristályok és mosolygós sütemények köszöntötték. Színes krémek, marcipánok, szalagok, dobozok, teák. A műhelyben a nagy márványasztalon a liszt, a vaj és a cukor azon vitatkoztak, hogy ma milyen mesék kavaroghatnak benne. Hogy milyen lesz az íze? Fahéj? Narancs? Vanília? Soha nem tudta, mit készít azon a napon. Csak elkezdte. Figyelte mire gondol, mit érez. Hallgatta  a történeteket  amelyek lassan csokis, krémes és gyümölcsös süteménnyé szelídültek a kezei alatt. Meséket árult. Mesés süteményeket. 

Szerette figyelni az embereket. Mosolygott, vagy beszélt és közben kifordította őket, abból, amit hittek magukról. Megízlelte őket.  Nem arra figyelt, hogy mit mondanak, hanem hogy a szavak mögött bujkáló érzéseiknek milyen íze és színe van. A fájdalom sárga. Az íze ánizs. Az öröm aranybarna. Az íze fahéj. A szerelem egyértelműen vanília.  A szenvedély lila és tankabab. Az elutasítás zöld és  a lime héjának kesernyés íze hirtelen zárja be az érzékeket. Boltjában az asztalokon felfordított kártyaként heverésztek a kezdődő, vagy végüket járó életek. Az érintések, mozdulatok, mosolyok, tenyérbe rejtett könnyek ízei és színei, átlibegtek az asztalok felett színes lepkékként. Beszívta őket és testébe, szívébe, fejébe rejtette  a különleges csak pillanatokra létező kincseket. Könnyen ment. Egyszerűen beleélte magát mások világába. Nem az igazságukba, hanem a világukba. Hogy ne legyen több széthúzás és egyet nem értés. Ilyenkor arra gondolt, hogy ezek a mesék mindannyiunk meséi örök időktől fogva. Megfigyelte, hogy nincsenek változatlan igazságok.  A képeket mi alakítjuk és színezzük a saját ízlésünk szerint. Arra gondolt, hogy ha igazán megízlelhetnénk egymás ízét akkor megértenénk mindent. A másikról. 

Davida ezért sütött  süteményeket. A testébe, szívébe és fejébe zárt pillangók marcipánként csücsültek az édes hab tetején, ártatlanul várakozva, hogy besurranjanak a gyanútlan lelkekbe. Mert van valami közös bennünk. Benned és bennem. Benned és bennük. Talán az eper vagy a mandula. Valami közös.  Minden íz megtartja a másságát, és mégis egy irányba tart.

Ma is édességeket készített. Közben nem tudta kiűzni a szívéből és a lelkéből, hogy ma mások a színek, mások a formák és az arany napsávban az asztalon gyanúsan csillognak a cukorszemek. Kinyújtózott és a színes csokigyöngyök szanaszét szaladtak a szobában. Persze nevetve. 

- 2 -

 

Minden az álmokkal kezdődött. Besűrűsödtek. Ezen a reggelen még az is lehetetlennek tűnt, hogy kinyissa a szemét. Emlékezetében képek kavarogtak. Egy szobában állt. Az ablakok nyitva. A függönyök apró lyukain keresztül átszűrődött a fény és finom nap-porral hintette a padlót és az öreg zongorát. A fa erezetében látta a mestert, aki készítette, ide zárva a saját történeteit. Hideg ujjait végigsimította porhercegnő illékony testén és a hangszerhez ült. Kezeit mozdulatlanul tartotta a billentyűk felett. Érintés nélkül.  Abban a pillanatban valami különös erő  szabadjára engedte a dallamokat s azok színes pillangókként töltötték be a teret. Ez az ő zenéje volt, a saját zenéje, mi csak itt, benne játszható és hallható. Egy levegővel minden régi emléket kiszorított tüdejéből. Az ezüst pára szalagként táncolt végig  a termen. De ő csak ült és játszott tovább.  Egy puha érintést érzett, ami szelíden megcsókolta a bal szemét. Az ajkak közül kiszökő illat átjárta lénye minden pólusát. Sejtjeibe véste az üzenetét: Találj rám!

Lassan engedte be a fényt a pupillájába. Kicsit még élvezte a takaró reggel-szagát. Megfigyelte az arany napsávot a szőnyegen, és közben nem tudta elűzni a lelkéből, hogy ma mások a szagok, mások a formák, és az aranysávban gyanúsan csillognak a porszemek. Kinyújtózott és az álom-morzsák szanaszét szaladtak a szobában. Persze nevetve.

Nathaniel szerette a reggeleket. Ez így volt örök időktől fogva. Nem tudta pontosan, hogy miért de  talán a valósághoz lehet köze. Az álmokat, feketében és fehérben látta mint a zongora billentyűit. A valóságot, színesben. Az élet meséit, hangszerek egyedi játékaként érzékelte. A dob, a zongora, a hegedű és a szaxofon az embereket olyan személyes világokba vezették, ahová csak valami különös tudás birtokában lehet belépni. Még jobban magára húzta a takarót és megtervezte, melyik lábával lép majd a padlóra. Persze mindig a ballal lépett. Most is. Meztelenül sétált el a szoba naposabb sarkába meleg pulóveréért, ami a földön hevert, pont úgy ásítozva, ahogyan tegnap éjszaka magára hagyta. Forró vizet engedett a kádba, nagyon forrót, szinte elviselhetetlenül meleget. A szemét csak résnyire nyitotta,  addig  a megszentelt pillanatig, amíg az első korty illatos fekete tea sok cukorral és tejjel a szájpadlásához nem ért. Megmártózott a forró vízben ezen a csendes reggelen. Csendes volt. Kívül és belül. A törülközőt magára tekerte, és újra elhevert az ágyon. A tegnapról otthagyott nem szeretett szerető illatának és hangos sóhajának emléke zavarta meg. Kezével könnyedén söpörte le az ágyáról  a vágy morzsákat, a földön szanaszét hagyott ruhák közé. Majd felöltözött.

Az ajtót nem zárta be. Az utcán ráérős léptekkel ballagott. Nem sietett. A mocskos köveken megfigyelte az éjszaka nyomait. Amikor befordult a sarkon, elmosolyodott. Már messziről lehetett látni az ajtón a táblát, amit nappalokon és éjszakákon át mindig ugyanúgy hagyott. ZÁRVA.

Mikor a műhelybe lépett, a gitár és a nagybőgő egy álmos reggeli dallammal köszöntötték. Fejét előre biccentette. A félig kész hegedűk, trombiták és dobok türelmesen várakoztak, lélekre várva. Nem tudta még, hogy a mai napon  melyikkel hozza össze a sors. Figyelt, átadta magát a pillanatnak és várt. A nagy ablak előtt egy letakart zongora állt. Ez volt az egyetlen dolog, amit Nathaniel a sajátjának tekintett. Távol állt tőle a birtoklás vágya,  semmit és senkit nem akart birtokolni. Nem érezte szükségét ennek az érzésnek, soha, legfeljebb csak mások szemében pillantotta meg, ahogy az a könnyekkel lefutott az arcokon. De ez a hangszer fontos volt neki. Már nem tudta, hogyan került hozzá, de arra emlékezett, hogy érezte az erejét. Az első perctől fogva. Esős délutánokon kulcsra zárta az ajtókat és méltósággal teli  türelemmel szedte darabjaira majd építette újjá a régi hangszert. Hagyta, hogy az öreg zongora is ezt tegye vele. Szétszedje. Darabokra. Az emlékeit. Évek óta vártak arra a pillanatra, amikor egymást tökéletesen megismerve, összhangban összefonódva, majd szabadjára engedhetik saját történeteiket.

Nathaniel hangszereket készített. Különleges hegedűket, zongorákat, fúvósokat és ütősöket. Messzi földről jártak hozzá, dicsérve tudását és nyilvánvalóan Istentől kapott képességét. Azok a szerencsés vásárlók, akik játszhattak a nekik készített hangszereken, a dallamok segítségével felfedezhették  elrejtett titkaikat.  Megismerhették önmagukat, átadva lényüket a saját igazságaiknak. De Nathanielt nem hatották meg ezek a dolgok, kicsit sem. Miközben a fa hajlékony női testté szelídült a kezei alatt, ő  csak csendben figyelte a boltjában türelmetlenül várakozó embereket. Talán még a történeteiket is hallotta. De valójában a zenéjükre figyelt. Arra a zenére amit csak hamissá tesznek  a kimondott szavak. Figyelte őket, a vágyaikat, az álmaikat és közben eggyé vált az igazi lényükkel. Csak az igazságokat volt képes megszólaltatni. A hazugságból lefogott, leütött vagy kifújt hangok elviselhetetlen zajjá változtak, bántva mindenki szívét és fülét. Egyszerűen beleélte magát mások világába. Nem az igazságukba, hanem a világukba. Hogy ne legyen több széthúzás és egyet nem értés. Ilyenkor arra gondolt, hogy  ezek a hangok mindannyiunkat vezetnek, örök időktől fogva. Megfigyelte, hogy nincsenek igazságok. Arra gondolt, hogy ha meghallanánk egymást, akkor megértenénk mindent. A másikról. 

Nathaniel ezért készített hangszereket. Mert van valami közös bennünk. Benned és bennem. Benned és bennük. Egy jó dalban a hangok megtartják másságukat és mégis egy irányba tartanak.

Nathaniel ezen a napon is dolgozott.  Közben nem tudta kiűzni a szívéből és a lelkéből, hogy ma mások a színek, mások a formák és az arany napsávban gyanúsan csillognak a porszemek. Kinyújtózott  és a zongorához ült. Lassan nyitotta fel a fedelét. Tenyerét a szájához emelte és leheletével fújt el mindent, mit az idő nála hagyott. A billentyűkhöz érintette utolsó ujjperceit. Behunyta a szemét és játszani kezdett. Most elöszőr az idős hangszeren. A fekete és fehér hangok szanaszét szaladtak a szobában. Persze nevetve.

 

 ---

Davida a süteménybolt műhelyében állt azon a délutánon. A vendégek meséi fel-, és leugráltak az egész testében szemtelenül, hiába zavarta őket, mint a  rossz gyerekeket, azok mosolyogva csücsöri szájjal kérlelték, hadd maradjanak. Csokoládé tortát készített főzött krémmel és pirított mandulával. Ritka alkalom volt, hogy magának sütött. Nem szeretett magának sütni, csak másoknak. De a mai délutánon abban bízott, hogy a mandula roppanása elkerget minden mesét, ami úgy rakódott rá, mint mész a kagylóra. Teát készített tejjel és sok cukorral. Amikor az első forró korty a szájpadlásához ért, minden elcsendesedett. Csendes lett . Egy finom dallam szűrődött be a tudatába, mint a vékony ezüstszálak a süteményes dobozai körül. A testéből kiszökött pillangók őrülten keringtek a lámpa fényében. Tágra nyitotta az összes érzékét. Felállt. Szédelegve sétált  át az emberek között. Mindenki csak nyüzsgött és beszélt. De most semmit sem érzékelt másokból, semmit. Beleveszett ebbe a  finom vanília illatú zenébe, amit csak ő hallott. Ott belül.

Kilépett az ajtón. Észre sem vette, hogy kicsi boltja ajtaján a tábla a széllel keringőzve megfordult. Rajta a felirat, a nyitás óta most először. ZÁRVA.

Nem figyelt, csak követte a vékony ezüstszálat, ami végigvezette a téren. A hentesbolt előtt egy másodpercre megállt, majd balra fordult. A temető virágainak halott illata nem kísérte. Ma nem. Az ezüst szálakon nyújtózó hangok sugdosva vezették. Megállt egy poros üvegajtónál, amin a szél éppen megpörgette a kívül függő táblát. Rajta a felirat. NYITVA.

A zene most már teljes bizonyossággal innen érkezett. Ebből a különös, hangokkal teli de mégis csendes térből . Davida belépett az ajtón. Nathaniel csak egyszer nézett rá, mosolygott. Nem köszönt. A vékony ezüstszálak a földre hullottak, szent bizonyosságban, hogy elérték rég vágyott céljukat.

Nathaniel a zongoránál ült. Csak játszott. Davida egy nagy párnára telepedett, lábait felhúzta, ajkait megnyitotta. De most nem szólt. Hallgatott. Így ültek ők. Megpihenve, egymás világában. Zenét hallgatva. Talán életük végéig. 

 

Mandulás csokitorta

Hozzávalók

 

-20 dkg jó minőségű fekete csoki

-8 tojás

-egy kocka Ráma

-20 dkg cukor

-7 evőkanál liszt

-5 dkg szeletelt mandula

A tojásokat szétválasztom. A sárgáját a felolvasztott Rámával és a cukorral kikeverem. Hozzáadom kicsi adagokban a lisztet. Tovább keverem. Végül az olvasztott csokit is beleteszem és összedolgozom. Pár csepp mandula esszenciát csepegtetek bele. Még egyszer megkeverem.

A tojásfehérjét felverem és óvatosan a csokis tésztához adagolom. Összeforgatom.

Kivajazott formába teszem és légkeveréses sütőben 130 fokon, sima sütőben 150 fokon 50 percig sütöm.

Csokikrém

-két dl tej

-4 evőkanál cukor

-10 dkg csokoládé

-egy tojás sárgája

-2 evőkanál liszt

-15 dkg vaj

A vajat, két kanál cukrot kikeverem és hozzáadom a felolvasztott csokoládét. Kihűtöm. A tejet, a tojásárgáját és két kanál cukrot összekeverek. Hozzáadom a lisztet és csomómentesre keverem. A keveréket krémmé főzöm és kihűtöm. A két krémet összekeverem és a tortára kenem. A tetejére pirított mandulát szórok.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr92271576

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.