HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2016.02.23. 19:58 Barna Berni

Zene, szöveg, csend.

Nagyon rég nem írok a blogra. Oka van. Az ok bennem munkál és ez csendessé tett. Csendet élek, hogy meghalljam bentről kifelé is a valós okát. Az ok nem szép mint az írásaim, tele van bántással, önzőséggel és szándékossággal mi csak bizonyos idő után engedi szabadjára a szavakat a történeteket. Egyszer biztosan megírom majd...

Viszont csodás zenészek továbbvitték a szövegeimet és új értelmet nyertek. Köszönöm nekik.

Barna Berni Ezernyi music by Zikkurat by Berni Barna on hearthis.at

 

 

Vajon mi járt a fejében?

Mikor enni adtam neki.

Vajon milyennek érezte az ízem?

Mikor lelkem bőréhez szegeztem.

Vajon mi volt a szívében?

Mikor mindenem kiterítettem, lábai elé.

Vajon ki volt Ő?

Míg én önmagam voltam.

Vajon mikor fogadott,

Adott-e?

Mikor elvett,

Lelkem hová tette?

Szép napsütésben, fény volt-e?

Vagy sötét.

Mint a felhők.

Furcsa idők peremén.

Vajon volt-e szíve?

Vagy csak szívem testébe helyezte.

Hogy élni tudjak, benne, helyette.

Vajon beszél-e?

Vagy csak képzelem.

Hangom hallja-e?

A csend rettenti-e?

Van-e csend benne?

Csend vagyok.

Vajon ordít-e majd?

Ha benne örökre és végleg elhallgatok.

 

Berni Barna - Csókszimfónia music by Formal Method by Berni Barna on hearthis.at

 

Csak egyszer csókolt meg.

De akkor örökre.

Abban a pillanatban a hangok más felé görbültek a kottában.

A dróton ülő madarak csőrükkel ütöttek új szimfóniát az Égre.

Pilláim mögött Fény jött a Sötétre. 

Az éjszaka átlépte a határait. 

A nappal dalolni kezdett.

A hangok beletekeredtek a fákba és a Világ összes zenéje az ágak végére ült.

Az Élet fekete vonalról dobta  mélybe a Halált.

Minden létező követni kezdte a Csók szimfóniát.

A dallamok más felé görbültek a kottában. 

A madarak drótból fontak glóriát az Égnek.

A kétség megfeszítettet. 

Az utcára zene potyogott a felhőkből.

A várost betakarta.

Abban a pillanatban Sorsunk más felé görbült a kottában.

Csak egyszer csókolt meg.

De akkor örökre.

.

 

 

Szólj hozzá!

2015.04.03. 23:29 Barna Berni

Ezernyi

 

 

Vajon mi járt a fejében?

Mikor enni adtam neki.

Vajon milyennek érezte az ízem?

Mikor lelkem bőréhez szegeztem.

Vajon mi volt a szívében?

Mikor mindenem kiterítettem, lábai elé.

Vajon ki volt Ő?

Míg én önmagam voltam.

Vajon mikor fogadott,

Adott-e?

Mikor elvett,

Lelkem hová tette?

Szép napsütésben, fény volt-e?

Vagy sötét.

Mint a felhők.

Furcsa idők peremén.

Vajon volt-e szíve?

Vagy csak szívem testébe helyezte.

Hogy élni tudjak, benne, helyette.

Vajon beszél-e?

Vagy csak képzelem.

Hangom hallja-e?

A csend rettenti-e?

Van-e csend benne?

Csend vagyok.

Vajon ordít-e majd?

Ha benne örökre és végleg elhallgatok.

 

11082315_890818534274563_1041422864591332765_o.jpg

2 komment

2015.02.11. 20:49 Barna Berni

Csók szimfónia

 

Csak egyszer csókolt meg.

De akkor örökre.

Abban a pillanatban a hangok más felé görbültek a kottában.

A dróton ülő madarak csőrükkel ütöttek új szimfóniát az Égre.

Pilláim mögött Fény jött a Sötétre. 

Az éjszaka átlépte a határait. 

A nappal dalolni kezdett.

A hangok beletekeredtek a fákba és a Világ összes zenéje az ágak végére ült.

Az Élet fekete vonalról dobta  mélybe a Halált.

Minden létező követni kezdte a Csók szimfóniát.

A dallamok más felé görbültek a kottában. 

A madarak drótból fontak glóriát az Égnek.

A kétség megfeszítettet. 

Az utcára zene potyogott a felhőkből.

A várost betakarta.

Abban a pillanatban Sorsunk más felé görbült a kottában.

Csak egyszer csókolt meg.

De akkor örökre.

10986913_868308143192269_7311598685734593848_n.jpg

Szólj hozzá!

2015.01.19. 21:55 Barna Berni

Lélekbújócska

 

Igen.

Tényleg ott feküdtem az ágyunkban.

Hetekig benne az emlékek terében.

Égette a bőröm a sóhajok és álmok tüze.

Máglya, mit te raktál  a bal kezeddel.

Kifeszítve feküdtem ott, és csak néha fordultam az oldalamra.

Égtem, de nem bírtam elveszni, elmúlni, csak megperzselődtem.

Még a szárnyam is odalett.

Közben néztem ahogy zuhansz, zuhanunk és hallottam minden ordítását a lelkednek mi még veled sem beszélt.

Úgy kavarogtunk sötét terekben, mint a pihék a föld felé, tél idején.

A Földet soha el nem érve.

A félelemből teremtett sors felkapott, messze cipelt, elengedett, kilökött, és kivetettként bolyongtunk teremtett univerzumokban, Isten nélkül.

Csak a zokogásodat hallottam.

A saját zokogásom csenddé lett.

Úgy ordítottál bennem, hogy a lelkem belehasadt, a fájdalmadba.

Néztem és láttam is ahogy sötét világokba zuhansz, én meg csak fekszem kikötve a Fényben.

Túlélve minden tüzet, bár azt kívántam, bárcsak belehalnék.

Ezerszer átkoztam meg az örök életet és könyörögtem halandóságért.

Csak ne kelljen lássam, zuhanunk.

Zuhanok én is.

Bár nem akarok.

Nem akarom ezt az átkozott örök bolyongást!

Hol a szálak összekeverednek és a múlandóságba kötöznek a halhatatlanság helyett.

Kiáltottam de nem hallottál.

Elbújtál.

Alakot változtattál, hogy ne lássalak.

Mégis felismertelek téren és időn át, és minden forma mögött észrevettelek.

Ha felhő mögé álltál, felhőt láttam.

Ha a Napba bújtál, képes voltam belenézni szabad szemmel, és bár könnyeztem a látásom nem veszett el.

Ha törött tükrök közé rejtőztél, megsérültem, de sebem azonnal begyógyult, mint a mesékben.

Ezerszer vágtál el minden szálat és legalább hatszor öltél meg.

Hiába.

Mert ez nem emberi játszma, hanem istenek játéka.

Hatalmasabb nálad és nálam. 

Véget nem érő.

Halált játszó, halhatatlanság.

Lélekbújócska.

10345731_10152474019949636_7002562188690032954_n.jpg

 

Szólj hozzá!

2014.12.29. 21:40 Barna Berni

Júlia rózsái

 

 

-1-

Ez a rózsakert nem a ház előtt volt. Nem is az oldalán. Nem a fák alatt. Nem a kis kerítés mögött. Nem volt látható helyen. Nem is volt látható.

Nem volt piros és sárga sem. Nem lila és nem kék. Hanem mindenféle színű, mint a mélyen rejtett kövek, de színük elsőre nekik sem érzékelhető.

Ez a kert nem is volt, mert megfoghatatlan. Rózsái könnyel és nevetéssel öntözöttek. Nem hivalkodóak, nem sivalkodóak, énekük nem hallható. Táncuk nem látható.

Mert ezek Júlia rózsái.

Júlia nem mutogatta őket. Csak adta. Tudta kertje soha ki nem fogy. Hisz kifogyhatatlan. Szakította ha kellet. Szirmaikra vigyázott. Tette kézbe, rejtette zsebekbe, vagy  függöny mögé. Süsse a Nap. Rózsái oly erőt adtak mit kértek, mit nem tudtak szerezni az emberek, mert nem értették ilyen rózsakerteket csak nevelni lehet, vagy kapni, majd nevelni tovább, és adni. De a többség nem tudott virágot nevelni, alázattal szolgálni. A kert előtt néha megállni, beszélgetni és áldani, énekelni a virágoknak, Holdas éjszakán.

A rózsák illatoztak, illattá lettek, betöltötték a hiányt és vezettek

Az erő rózsája mintha piros lenne, az ihletettségé talán kék. Az önbizalom narancs, az igazság fehér, a szélén lila cirmokkal.

Voltak rózsák mik képesek voltak szeretettel terelni. Erőt adtak és halkan súgtak:  Erős vagy. Szerelmemmel erősítelek. Utadra teszlek. Áldalak és engedlek.

Voltak melyek megnyitották a szent kapukat és átvittek abba a félelem nélküli világba, hol a hangok a színek Istenekké születnek. Ihletet adnak és súgnak: Gyere velem!  Feltárom rejtett kincseid és elvezetlek Istenhez, hol a hangjait, színeit, szavait és mozdulatait a zsebedbe teheted, hogy te is tovább vezesd a lelkeket. A tökéletesség felé.

Voltak rózsák amik képesek voltak összeszedni azokat a részeket, mit szétvert a gonoszság, az embertelenség, mi darabokra tépi a lelket és magára hagyja az emlékei fájdalmában, feloldozás nélkül.

Voltak rózsák kik gyógyítottak és suttogtak a soha el nem vehető belső, rejtett szépségéről. Az élet csodájáról. A szeretet igaz minőségéről. Talán ezek a rózsák a legszebbek. Nem is súgnak, inkább dalolnak. Énekelnek, addig énekelnek, míg a lélek összetört darabkái újra életre nem kelnek, ezeréves fájdalom álmukból. Hogy az ember tudjon, hinni, bízni és kacagni. Ölelni. Egyszerűen csak ölelni.

Júlia rózsái nem megvehetők, csak kaphatók. S ő mindig csak adta. Adta, átnyúlva a kerítésen, mi megsebezte a kezét, vagy zsebbe rejtve, vagy suttogva szívbe csalogatva, vagy ringatva, vagy ételbe keverve, vagy függöny mögé dugva, vagy zenébe komponálva, vagy nevetésbe csomagolva, vagy egy szelíd éjszakai csókba rejtve, álmodó bőrre pecsételve.

Ez a rózsakert nem a ház előtt volt. Nem is az oldalán. Nem a fák alatt. Nem a kis kerítés mögött. Nem volt látható helyen. Nem is volt látható.

Nem volt piros és sárga sem. Nem lila és nem kék. Hanem mindenféle színű, mint a mélyen rejtett kövek, de színük elsőre nekik sem látható.

Ez a kert nem is volt, mert megfoghatatlan. Rózsái könnyel és nevetéssel öntözöttek. Nem hivalkodóak, nem sivalkodóak, énekük nem hallható. Táncuk nem látható.

 Ezek Júlia rózsái.

-2-

Egy napon, mi nem olyan volt mint a többi és a rózsák Júlia lelkében éppen aludtak, történt valami. Kapott egy rózsát. Mit nem ő nevelt. A rózsa színtelen volt, de mégis színes, benne hol sötét, hol fény, csillagnak látszó apró pöttyökkel. Arra gondolt ilyet még nem látott sehol. Hisz nem is látható, nem megfogható, csak az ő számára illatozó. A rózsa suttogott. Ringatott. Becézett és ígért. Szavai édesek, s belőlük Júlia naponta öntözte kertje legszentebb virágait.

Minden virágát odaadta ezért az egyért cserébe. Ezért a csodás, színtelen de mégis színes virágért, apró pöttyökkel. Mert ahányszor belenézett az Univerzumot látta, minden szépségével, a tökéletes, rezgő, mozgó, örökké élő és lélegző, lenyűgöző, semmibe futó végtelent.

Olyan volt, mintha az eget képes lett volna megfogni a kezével. Szavak nélkül csodálni az apró részek szárnyalását, az önmagában is létező, mégis mindennel összefüggő, leírhatatlan és tökéletes egységét.

És a rózsa csak súgott. Becézett. Ringatott. Júlia lelkéből a félelem elillant a kábító illattal, s úgy adta át magát mint a toll mit a szél felkap és visz a mindenség felé, sodródva a sors csendes éteri zenéjében könnyen ringatózva.

Aztán nem tudni, hogy miért, de abban a tökéletes ringásban, mi távol tart minden kétséget, Júlia legszebb kincse, a rózsa mit ő kapott, mélyre szúrt, csontjáig hatolt. Hangja megkeményedett és nem becézett. A vére kiserkent ahogy hallgatta a szavait, miközben az átlátszó virág a szeme láttára vált szürkévé, és minden egyes újabb szótól, korom feketévé. A fájdalom úgy hasított belé, hogy lelke rózsái ott a láthatatlan kertben, zokogva sírni kezdtek és panaszos szavaik mondatokká keveredtek :

- Adtam az erőt!-  ordított az egyik

- Én kinyitottam az Ég kapuját! - mondta a másik

- Én szirmommal tápláltalak.

- Én hitet adtam mikor neked nem volt.

- Én öleltelek.

- Én csak szerettelek, mikor senki sem szeretett.

A hangzavar kiáradt Júlia lelkéből. Kétségbeesett rózsái, szavaikkal szorítani kezdték és a kerten végigsöpört az a fájdalom, mi után képtelenség még egy kertet újra felnevelni. Öntözni, szeretni és másoknak adni színes virágait. Csupán csak adásból a teljesség törvényének kedvéért.

Júlia percekig szólni sem tudott, végignézte ahogy a rózsái a szeme láttára hullanak arra az átkozott utcaköre, abban az átkozott percben, abban az átkozott városban.

Csendje utáni üvöltése, a széllel hozta mindazokat a lelkeket, kik már elfelejtették kitől is kapták virágaikat, amelyeknek a szeretete és az illata nyitotta ki számukra a  kaput, önmagukhoz.

Akkor a csend széttört és a kert egy pillanat alatt kopárrá vált. Júlia hangja, végigsöpört a városon:

- Adjátok vissza a rózsáimat! - üvöltött. Hangja egy mozdulattal tépte ki az ajándékba adott virágokat a kezekből, melyek elterülve a földön, szőnyeget fontak köré és betakarták.

Halkan, egyenként szedte össze őket. A virágokat vázába tette. Nem beszélt többé hozzájuk. Minden nap csak egyszer nézett rájuk. Egy hét alatt rohadtak el. A szirmok bűzt árasztottak. A virágok szétporladtak.

Az utca kövére öntötte a hamvaikat. Mert már nem volt kertje, mit megöntözhetne.

-3-

Idők múltával Júlia kertjében a kövek alól újra cserjék kezdtek menekülni a fény felé. Isten könnye életre hívta őket. Örök tanulságot adva mindenkinek, hogy ugyan le lehet tarolni szeretetből nevelt kerteket, de megölni nem lehet. Nem lehet megölni azt mi senkié és mégis mindenkié. Mert a Mindenség kertje elpusztíthatatlan.

ron-ben-israel-cake_1__1.jpg

Szólj hozzá!