Igen.
Tényleg ott feküdtem az ágyunkban.
Hetekig benne az emlékek terében.
Égette a bőröm a sóhajok és álmok tüze.
Máglya, mit te raktál a bal kezeddel.
Kifeszítve feküdtem ott, és csak néha fordultam az oldalamra.
Égtem, de nem bírtam elveszni, elmúlni, csak megperzselődtem.
Még a szárnyam is odalett.
Közben néztem ahogy zuhansz, zuhanunk és hallottam minden ordítását a lelkednek mi még veled sem beszélt.
Úgy kavarogtunk sötét terekben, mint a pihék a föld felé, tél idején.
A Földet soha el nem érve.
A félelemből teremtett sors felkapott, messze cipelt, elengedett, kilökött, és kivetettként bolyongtunk teremtett univerzumokban, Isten nélkül.
Csak a zokogásodat hallottam.
A saját zokogásom csenddé lett.
Úgy ordítottál bennem, hogy a lelkem belehasadt, a fájdalmadba.
Néztem és láttam is ahogy sötét világokba zuhansz, én meg csak fekszem kikötve a Fényben.
Túlélve minden tüzet, bár azt kívántam, bárcsak belehalnék.
Ezerszer átkoztam meg az örök életet és könyörögtem halandóságért.
Csak ne kelljen lássam, zuhanunk.
Zuhanok én is.
Bár nem akarok.
Nem akarom ezt az átkozott örök bolyongást!
Hol a szálak összekeverednek és a múlandóságba kötöznek a halhatatlanság helyett.
Kiáltottam de nem hallottál.
Elbújtál.
Alakot változtattál, hogy ne lássalak.
Mégis felismertelek téren és időn át, és minden forma mögött észrevettelek.
Ha felhő mögé álltál, felhőt láttam.
Ha a Napba bújtál, képes voltam belenézni szabad szemmel, és bár könnyeztem a látásom nem veszett el.
Ha törött tükrök közé rejtőztél, megsérültem, de sebem azonnal begyógyult, mint a mesékben.
Ezerszer vágtál el minden szálat és legalább hatszor öltél meg.
Hiába.
Mert ez nem emberi játszma, hanem istenek játéka.
Hatalmasabb nálad és nálam.
Véget nem érő.
Halált játszó, halhatatlanság.
Lélekbújócska.