HTML

Meggy és jazz

Csak szenvedélyesen tudok. Rendszeresen nem. Egyik nap igen. A másikon nem. Mániás vagyok. Ez ilyen. Nevetek. Sírok. Szeretek. És belefőzök mindent a levesbe. Zene nélkül nem megy. Semmi sem. Ezért íz és zene. Valahogy így!

Friss topikok

  • Barna Berni: @Antóka: Köszönöm! :) (2016.01.26. 11:15) Ezernyi
  • Barna Berni: @sYsguard: igazàn köszönöm! :) (2014.04.03. 12:22) Van másik?
  • Barna Berni: @trainmodeller: picit pihennem kell , de nem hagyom abba az írást! (2013.04.15. 09:29) ZÁRVA.
  • Angel.Lilith: Azt az én nagyobbik lányom is mondta egyszer, hogy miért nem vagy olyan, mint a többi anyuka, aztá... (2012.03.14. 15:41) Ígérem, megjavulok!
  • Barna Berni: @Istone: nagyon szép ez a zene...:) (2011.06.01. 22:05) Az Ördög

Linkblog

Íz és hang

2010.11.13. 23:04 Barna Berni

Talán levél

Nem szeretek levelet írni. Talán azért nem, mert az olyan véglegesnek tűnik. Nem hiszek a végleges dolgokban. A fák minden ősszel lehullatják a leveleiket, minden tavasszal virágba borulnak, minden nyáron felnevelik a gyümölcseiket és mindig mindig újrakezdik. A gyümölcsnek más íze lesz és a levelek nem ugyanazzal a színnel festik a földet. A haláluk, átmeneti halál, csak egy lehetőség. Mindig visszatérő, de sohasem ugyanolyan ritmus. A fák nem hisznek a véglegességben. Nem ez a természetük. Mint ahogy nekem sem. A valóság meg mint tudjuk, nem túl jó barátom, jobban szeretem a meséket, mert megóvnak, rejtenek, de mégis átadhatom egy részemet. Nem szeretek levelet írni. Ezért ez most legyen egy talán levél, nektek.

Hónapok óta sétálok, ballagok, rohanok a zenék, ízek, és történetek kacskaringós útjain. Persze pontosan emlékszem rá, hogyan kezdődött. Egy napon, azt már nem tudom, hogy milyen nap is volt, világmegvető bátorsággal rászántam magam erre az utazásra és leküzdve megannyi veszélyt, nekimentem az önnmagamról alkotott képeimnek. Nem fejjel. Szívvel. Néha kicsit szédültem a magasságoktól és a mélységektől. Sőt többször is csúnyát estem. De azt kell, hogy mondjam, megérte. Minden ízében. Pedig azt hiszem, átléptem néhány enyhén szólva veszélyes határt, amin épp ésszel általában nem sétálnak át az emberek. Főleg nem páncélokat ledobva, meztelenül. A határokon túl persze válogatott csaták vártak, ahol minden eszközt bevetve harcoltam. Már tudom - önmagam ellen. Végül letettem az elmém fegyverét. Akkor persze mindig megérkezett a furcsa szél és befújta az ablakomon a csendet. A csend megalkotta bennem a történeteket. Így születtek a mesék, amik közelebb visznek a pillanatok igazi szépségéhez. A múlt elengedése és a most megélése talán tényleg ebben a korlátok nélküli világában a legegyszerűbb. Egy kalandokkal tarkított lehetőség, hogy elmerüljünk önmagunkban és felébresszük az oly régen alvó, vagy elbújt részeinket hosszú álmukból.

Nem mondom, hogy könnyű volt, vagy hogy könnyű lesz. Ezt nem ígérhetem. Sem magamnak, sem másnak. Mert viselni kell a nehezen megszerzett csendet, mikor már magunkra hagytak minket a saját történeteink. Figyelni a csendet önmagunkban, mindenen túl. És merni megalkotni a pontot. A pontot a mondat végén. Lehet erőltetni, hátha még jön egy betű, egy hang, egy érzés. Várni, csak várni, szüntelenül. De van, hogy be kell látni, hogy ott, akkor annak a pontnak helye van. Kicsi halál az újjászületés szünetében. Mert minden pont után új mondatok és történetek jönnek. Csak időt kell hagyni, hogy megnyugodjunk, átalakuljunk, erőt gyűjtsünk, a még meg nem született, de küszöbön álló fogadásának.  

Ez történt most velem is. Eljutottam a ponthoz a mondataim végén. Ezért hallgatok. Hetek óta. A szereplőim búcsút intettek, beléptek a saját világukba, egy másik térbe és időbe. Nélkülem. Tudom, hogy visszatérnek majd. De az már nem lesz ugyanaz a tavasz és ugyanaz a tél. Hadd menjenek, tudom, ha újra találkozunk, nagyon örülni fogunk. Egymásnak.

Utálok levelet írni, de most mégis jó okom van rá, hogy ezt tegyem. Ti vagytok az ok. Ti, akik hónapok óta jöttök velem, és közben bejárjátok az egyedi útjaitokat tudatosan, vagy tudattalanul. Talán nem is sejtitek, ez milyen sokat jelent. Nekem, aki elkezdett mesélni egy nyári éjszakán, talán csak magában, magának. Talán valakinek. Talán pont neked. Belesugdostam az univerzumba, nem vártam semmit, de ti mégis jötettek és jöttök velem. Miközben belelógattam a lábam a csillagvilágok végtelen szépségébe, lett valami közös bennünk. Tudod, bennem és benned. 

Pedig azt sem tudom, hogyan szólítsalak. Nem ismerlek a valóságban. De mégis egy-egy különleges pillanatban érzem az erődet. Kinyitom az ablakot, miközben írok, és ott vagy az árnyékban. Nap hozott, vagy a Hold, a téli tavasz érintése. Ide repültél a szobámba, a szívembe, és olyan nagyon erősen érezlek téged. Érezlek benneteket. Gondolok rátok. S valahogy tudom, nem féltek, nem kételkedtek, csak belemerültök a feketébe a fehérben,a narancs és a csokoládé édes ízében. Látlak benneteket. Látom, ahogy ülsz a gép előtt, fejeden a fülhallgató, lábad az asztal szélén és közben ringatod magad. Téged, ki ágyban fekszel, melletted szuszog a szerelem, sötétben olvasol, magadra húzod a paplant, a zene elűzi a kinti világot, magadba engeded az álomillatot, mosolyogsz. Akkor érzem, hogy boldog vagy. Boldog valahol. Az i betű tetején ülve figyellek, amikor a munkahelyeden titokban sírsz, hallom, ahogy elhatározod: mostantól máshogy csinálod. A lélegzetemet is visszatartom, annyira drukkolok neked, hogy sikerüljön. Mikor összepakolok és elutazom fejben, kalandozni távoli világokba, lélekbe ki és be, hiszem, hogy találkozunk, te és én, valahol. Találkozunk és örülünk egymásnak. Talán összeölelkezünk, vagy csak egymásra nézünk, és az is elég. Sokszor az is elég. Gondolok rátok, mikor a tojást összekeveritek a cukorral. A süteményetek édes illata itt van az orromban. Íze a számban. Az ízetek. Kakaó és vanília. Csend és kacagás. Szerelem, öröm. Könny és áfonya.

Igen, már hetek óta nem meséltem nektek. Mégsem szorongok emiatt, mert érzem, hogy vártok. Nem kérdezitek majd, merre jártam.  

De azt elárulhatom, nagyon távoli tájakon. Az összes fiókot kihúztam magamban, összeszedtem a régi lélek és emlék kacatokat. Jó nehéz csomag lett, alíg bírtam átcipelni a valóságból a mesékbe. Kipakoltam-bepakoltam százszor de tudtam, nem tehetek mást. Nem tudok mást tenni. Pedig álltam meztelenül a téren, dobáltak bántó szavakkal és a hajamba tényleg belekaptak a fekete madarak. Írtak régi szerelmek tintával a bőrömre, és sikáltam az emlékeimet a húsomig, hogy elengedjem őket. Nevettem sárgabarackokkal, és kutattam az élet receptjeit. Én csak egy gesztenyeszín hajú, csillagos szemű nő vagyok, aki oly szenvedélyesen hisz abban, hogy egyszer majd megértjük egymást szavakkal, vagy szavak nélkül. Az ízek végleg összeérnek, nem mondom, hogy hibák nélkül, de mindenesetre elfogadásban. Azt hiszem, a szeretet bármilyen módon megnyilvánulhat. Néha még a rosszban is. Nem érdekel a sérülés lehetősége és az a sok álveszély, amiről a világ olyan hangosan beszél. Nem érdekel, hogy manapság mit nem lehet. Hisz már lassan semmit sem lehet. Azt mondják, nem biztonságos szeretni, de nem félek, mert nem tudok félni attól, amit lehetőség van megélni. Ez az én receptem a saját életemben. Én csak egy nő vagyok, aki fülhallgatóval a fején, még csak nem is tűz mellett, mesél. Ennyit tehetek. Írok és sütök neked, neked és neked.

Te pedig levelet írsz nekem. Nyugalomról beszél. Te vasárnap délután elkészíted az édességet, zenét hallgatsz és boldoggá teszel másokat. Veled egy buliban találkoztam. A pultra hajolva sírtál. Azt mondtad, már érted magadat. Újrakezded. Annyira éreztelek, hogy alig találtam haza azon a hajnalon. Téged hallottalak nevetni, miközben én képzeletben sárgabarackokkal szerelmeskedtem. És közölted: nem vagy normális. Ajándékot kapok naponta tőletek. És ez olyan nagy áldás nekem. Annyira jó, hogy most így köszönöm. Nektek.

Igen. Hetek óta hallgatok. Mert éppen átkelek, már csomagok nélkül egy új világba ahol várnak az új történetek. Türelmetlenül ácsorognak valóság és álom között a réten, várják, hogy bepakoljam őket magamba és elhozzam újra az édes, sírós és nevetős ízeket. Talán már holnap. Vagy holnapután.

Köszönöm. 

 

Pisztácia torta

Hozzávalók

A tészta

-10 db tojás

-20 dkg cukor

-20 dkg durvára őrölt sózatlan pisztácia

-4 evőkanál liszt

10 db tojásfehérjét habbá verek, hozzáadom a habverés végén a 20 dkg cukrot, majd beleforgatok 20 dkg pisztáciát és 4 evőkanál lisztet. Két lapos tepsit kibélelek sütőpapírral és a tésztát ráegyengetem,  200 fokos sütőben kisütöm. Megvárom, amíg kihűl és egy kicsi tortalap segítségével öt kerek lapot vágok belőlük.

A krém

-20 g zselatin fix 


-250 ml tej 


-30 g vaníliás cukor


-5 db tojás sárgája


-10 dkg cukor


-25 dkg vaj


-20 dkg pisztácia

A krémhez a tojássárgákat a cukorral habosra keverem miközben a tejet felforralom a vaníliás cukorral. Ha forr a tej, gyors kevergetés mellett hozzáadom a tojássárgákat, és egyet forralok rajta. Folyamatosan keverem, mert összeugorhat! Hagyom hűlni a krémet, majd mikor már langyos, hozzákeverjük a zselatin fixet. Belekeverjük a pisztáciát. Míg hűl a krém, megcsinálom a vajas krémet. A vajat kicsit megolvasztom, majd habosítom egy kis porcukorral. A már kihűlt tojásos krémet apránként hozzáadom. A tésztalapokat egyenként megkenem. Majd az egész külső részre is krémet kenek. Megszórom durvára vágott pisztáciával.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://meggyesjazz.blog.hu/api/trackback/id/tr512447147

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MaZsola 2011.05.11. 00:09:13

Egyszer Kertész Imrét hallottam egy interjúban. Az Őt méltató szavak után csak annyit mondott: Köszönöm. Mindezt olyan finomsággal és természetes tökéletességgel, hogy azt mondtam magamban, ez felülmúlhatatlan. Aztán elolvastam ezt az írásodat és ... élek a visszavonás jogával, hogy elhamarkodottan ítéltem oda Kertész Imrének az első díjat azért a köszönöm-ért. Ez csodálatos! Imádom a szavaidat. A mondataidat. A zenéidet. A gondolataidat. A lényedet és az abból áradó édesen szomorú lelkedet. Én köszönöm Neked az élményt.
És a sütirecepteket még el sem olvastam ...8-)

Barna Berni 2011.05.11. 17:23:38

@MaZsola:
Nem is tudom mit mondhatnék erre?! Kertész Imre...én csak írogatok...
süti beállítások módosítása