Kezdhetném valahonnan nagyon régről, mágikus korokból, amikor a nők még tudták mit jelent mindennapi istennőnek lenni és a férfiak istenként védelmeztek, hisz még nem nyírta ki őket az a bizonyos bűnös-vagy-bűnösnek-születtél nagyszerűen kitalált és félreértelmezett valami. Ez a belénk ültetett test és lélekcsonkoló félelem-csomag. Kezdhetném innen. De nem kezdem. Max csak intellektuális szempontból érdekel a múlt. Persze egy jó kis elemzést nem úsztam meg, megfigyeltem az összefüggéseket  és meglepő módon levontam a következtetéseket! De talán pont ezért nem akarok régi, nagyszerűnek hitt idilli vagy véres időkön merengeni. A történetek többnyire úgyis ismétlik önnmagukat, csak forog és forog  a  kerék és persze lényegében mindig ugyanaz. Fent és lent. A kérdés persze az hogy, ki forgatja?   A mi fejlődésünkkel változik-e minden? Vagy csak valami játék az egész? És végül hogy lehet eljutni arra a pontra amikor levesszük az illúzió kendőjét a szemünkről és elegánsan, bár kicsit szédelegve végleg kiszállunk? Ezt meg fogom kérdezni egyszer, valahol, valamikor, valakitől - a lábamat egy felhőről lóbálva! Biztos!

Visszatérve az elvileg főzős blogomhoz elmesélem, mi van most, és mindennek mi köze van az istennőkhöz. Azt terveztem persze, hogy mivel nyaralok (elvileg ugye, mert hát hogy lehet egy öt éves vulkánnal nyaralni, többnyire egyedül, kérdem én?) tehát nyaralok, ezért valami kis lazázós, könnyed nyári már-már giccsbe hajló naplementés bejegyzést írok. Mondjuk a paloznaki halászléfőző versenyről, ami egyébként rohadt jó volt és kb. egy perc alatt kanalaztuk be Pisti bácsi tűzpiros halászlevét. De úgy néz ki, hogy lazázás már megint nem lesz. Végül is nem nagyon várhattam mást, amikor már nagyon rég pörgött velem ennyire durván  a  sorskerék. És mivel az előbb említett körülmény a jelen pillanatban pont adott, ezért ma sem fogunk nevetni! Viszont az az egy vigasztaljon mindenkit, hogy sosem igértem, hogy könnyű lessz velem! De uncsinak legalább nem uncsi.

Tehát: Balaton-part, vulkán kedvéért homokos, túrás és homokvár építés céljából. Kék szem, zöld szem, barna szem, mert csak ennyi látszik a gyerkőcökből a sár miatt. Mi ketten, kis vulkán és nagy vulkán kézenfogva. A beszélgetések: Gyere ki a vízből, mert megfázol! Nem megyek!- dialógusokra korlátozva. Anyukák leharcolva, apukák (tisztelet a kivételnek! És hál' isten van ilyen!) ácsorognak a vízben és pislognak valami izgalomra várva. A gumimatracokon lustán nyújtóznak a mindennapok, és régi szerelmes levelek elrohadt szagától bűzlik a víz. A nap belém mar, nem simogat. Figyelek. A férfi és a nő nem érinti meg egymást, figyelmük csak a gyermeké, ő mégis mindent kizárva önmagában játszik. A lábamnál úszik el minden, mi összeköti őket. Na ez volt az a pont amikor már megint elszálltam. Hová vesztek el a szent energiák? Azok, amik egy férfi és egy nő összekapcsolódásábol születtek és átöröklődtek az utódokra! Miért jönnek létre elvileg életre szoló kapcsolatok így, hogy nem egymás erősítéséről és a kölcsönös fejlődésről szólnak? Miért folyik át rajtuk minden, mint a víz? És akkor megértettem, hogy nem fontos megtudnunk, ki a hibás, van valami globális hiba, ami kiveszi a szeretetből az energiát és nem hagyja áradni. Valami, ami ahelyett, hogy erősítene, elsorvaszt, lemerít és végül kicsinál, férjestől és gyerekestől. És ez a kompromisszum. Nem az, amit mások és önmagad javára hozol és igaz szeretetre épűl. Ami azért kötettik, hogy önmagadat és másokat segíts a boldogság felé vezető úton. Nem, nem az. Hanem a férjhez kell mennem, mert ketyeg az óra kompromisszuma. A valaki gondoskodjon rólam, mert nem tudok máshogy férfi lenni és erősnek látszani a hatalmam fényében kompromisszuma. A férfiként mindent a kezemben kell tartanom érzések nélkül, hisz nem engedhetem mag magamnak, hogy ne én irányítsak kompromisszuma. A kényelem, a hiú biztonság utáni vágy - a bármit megteszek, elnézek csak jólét legyen, mert akkor minden van kompromisszuma. A megadom magam mert már bizonyos dolgokat nem tehetek meg kompromisszuma. A mindent és mindenkit magamhoz kötök, mert nem akarok sérülni kompromisszuma. A becsukom a szemem, nem nézek oda, ne is lássam, milyen rohadt ronboló mindez  kompromisszuma. A szerelem elmúlik kompromisszuma. Hogy túl szigorú vagyok? Meg hogy jövök ahhoz, hogy ilyen dolgokat ki merjek jelenteni - ezt kérditek? Nem akarok általánosítani, tényleg nem. De sajnos nem sok ellenpéldát látok. Keveset igen. Nagyon keveset. Olyan is van. Többnyire azt erősítik meg a megfigyeléseim, hogy az emberek a legkisebb energiát sem fektetik bele önmaguk megismerésébe, ezért úgy kötnek fogadalmakat, hogy először jó esetben megélik a szenvedélyt, a szerelmnek hitt illúziót, mit önmaguknak teremtenek, a biztonságra törekvést, amit a másiktól várnak, majd elfogadják az elmúlást és végül a nihilt. Aztán nem értik. És boldogtalanok. Filmekben nézik végig az igaz kapcsolódások képeit, amik szabadok, önmagunk mély megismeréséről szólnak. Annak a képességnek a megszerzéséről, amikor két lélek képes észrevenni azokat a pontokat a közös útjuk során, ahol a segítségnyújtás arról szól, hogy az húzza a másikat, aki éppen erősebb. És amikor el kell engedni, elengednek, mert felismerték, hogy a másik korlátozása életének megismerésében - bűn. Bűn mindenki számára, mert csak szenvedést hozhat.

Nem tudom, hogy kié a felelősség! Nem is akarom. De mivel én elvileg csak női szemmel tudom a megfigyeléseimet végezni (bár már sokszor megy pasi szemmel is!) arra jutottam, hogy tudni és merni kell mindezek felismerése után szabadon áramoltatni az energiánk. Azt, ami önmagunk megismeréséből és megszeretéséből árad. Azt, ami nem a félelmekből táplálkozik, hanem a mély szeretet és elfogadás mellett arra épül, hogy hiszünk a saját rendkívüliségünkben és erőnkben. Abban az erőben, ami képes fenntartani az izgalmat, a szerelmet, a törődést, a szabadságot. A bennünk lakozó istennő erejében. Nem valami megfoghatatlan, szertartásokat végző istennőről beszélek. Hanem arról, aki az ételbe, amit a szeretteinek ad, belefőzi a támogatását és önnön szabadságát. Arról az istennőről, aki nem fél a veszteségektől bár megsiratja őket. Arról, aki szép marad örökre, sugárzóan szép, mert nincs szüksége mások kihasználására, önmaga megalázására az alárendeltség illúziója által. Mert lélekben önnálló és minden szereplőt az életében ajándéknak tekint és vendégként fogad. Tudja, hogy nem ő választotta a gyermekeit, hanem a gyermekek választották őt, és tanulási lehetőségnek él meg minden percet, mit velük tölthet. Aki ad és enged ha kell, mert önálló egység, csoda és másokat is ilyennek fogad el. Ha kell, kapcsolódik és átadja erejét a férfinak, a gyermeknek, a közösségnek. Aki belesúgja szerelmét a ruhába amit kivasal, vagy a simogatásba. Aki betakar, és gyertyát gyújt. Aki társ tud lenni és nem áldozat. Felemel és elfogadja, hogy felsegítsék. Aki nevet, sír és főz. Egyszerűen él. Mindegy, hogy hol és hogyan, mert tisztában van az erejével. Az erejével, ami a férfit hagyja kiáradni a világba.

És igen, beszélek arrol a férfiról  aki teremt, támaszt, biztosan tart, de nem üt szavakkal és tettekkel. Arról a férfi erőről, ami hatalmas, de nem hatalmaskodó és féltve első helyét a családban nem nyomorítja meg fiát, lányát, társát. Arról aki tudja, hogy erejét ajándékként kapta harctól, vértől, nehézségtől és mindez képessé teszi arra, hogy védjen, szeressen és ha kell, vezessen. Arról az erőről, ami férfivé teszi és a nőt istennőnek tartja meg. Az idők végezetéig.

Persze, most kérdezhetnénk azt, hogy hihetetlen nehézségek közepette hogy marad erre energia? Nem tudok válaszolni! De nincs más lehetőség a méltó életre. Nem mondhatom azt, hogy tudom. De érzem mindenemmel! Hiszem, hogy nekem sikerülni fog! Kívánom, hogy nektek is sikerüljön. Tiszta szívemből!

Istennői barackos mascarponés süti

Hozzávalók

-30 dkg liszt

-15 dkg margarin, vagy vaj

-1/2 csomag sütőpor

-3 tojás sárgája

-5 dkg cukor

-kicsi tej

A lisztet a margarinnal egy tálban összemorzsolom. A sütőport egy pici tejben feloldom és a keverékhez öntöm. Keverem. A tojások sárgáját is hozzáteszem, majd a cukrot is és tésztát gyúrok. Ha túl száraz, egy kis tejjel lazítom. Ne ragadjon rá a kezetekre akkor jó. Deszkán kinyújtom, majd a kiszaggatom és kicsi kivajazott formákba teszem. 180 fokos sütőben 10-15 percig sütöm, végül kihűtöm.

Mascarpone krém

-25 dkg mascarpone

-3 db tojás

-3 evőkanál lágy barnacukor

-vanília esszencia

A tojásokat szétválasztom,a sárgákat 2 evőkanál cukorral és a vanília esszenciával gépben habosra keverem. Hozzáadom a mascarponét és  krémmé keverem. A tojásfehérjét egy kanál cukorral felverem és óvatosan a krémhez adom. Nem szabad sokáig kevergetni, csak átforgatni, mert összeesik. Hűtőbe teszem.

Őszibarack

-5 db őszibarack

-2 evőkanál barna cukor

-kicsi víz

-friss citromfű

A barackokat forró lobogó vízbe teszem három percre. Kiveszem a vízből és ha kihűltek, lehúzom a héjukat. Felszeletelem. Serpenyőben kicsi vízzel megolvasztom a cukrot, pár levél citromfüvet dobok hozzá. A barackszeleteket kicsit ebben párolom. Nem főzöm szét.

A tortácskák összeállítása

A kihűlt tésztába belekanalazom a mascarpone krémet. Hűtöm legalább 1-2 órát. Ha a krém megszilárdult, ráhalmozom a barackszeleteket. Kész!:))