Ez akkor történt, amikor néhány hete a sok esőtől ősz lett. Napsütés helyett sötétség, és olyan hideg, hogy egy pokróc alatt vacogtam. Nem tudom, hogy az eső tette-e, vagy csak a rossz természetem, de szép lassan én is beborultam. Magamba. Lényegében napokat töltöttem fülhallgatóval a fejemen zenék és érzések után kutatva és képes voltam kijelenteni, hogy soha, de soha nem vagyok hajlandó megválni sem a zenéimtől, sem a fülestől - és beszélni sem kívánok többé! Mert nem látom értelmét. Ha valaki kommunikálni szeretne velem, hallgasson bele a zenéimbe, a szemével jelezze, amit gondol, de semmiképpen ne beszéljen! Ennek eredményeképpen egyedül maradtam a házban. Már rég volt ilyen. A fülhallgató maradt és miután kipakoltam az összes szekrényt, dobozt, rejtett zugot, átolvasva -nevetve és sírva- az emlékeimet.. nos, akkor gyanútlanul meghallgattam az elsőt. Az első Brad Mehldaut.

Tudjátok, van az az érzés amikor minden elmélet bedől, és hirtelen kifordul a szokott helyéből. Gondolkodni nincs idő, mert nem az agyban történik és minden észérvet nélkülöz. Minden emlék nagyon gyorsan bejön, újra átéled és hirtelen mindent elengedve kifut a testedből. Nem írom, hogy szerelem - ez talán túl merész lenne tőlem, inkább azt írom, kapcsolódás.

Százszor hallgattam meg azt a bizonyos zenét, (Brad Mehldau- Don't Be Sad) vagy ezerszer, és közben hihetetlen következtetésekre jutottam. Például, hogy bizonyos viselkedési formákat, amiről azt hittem, én vagyok, el kell hagynom, mert hazugak, hiába nőttek hozzám. Hogy a bebiztosítás, amiről azt hiszük, működhet az emberi kapcsolatainkban szintén nem frankó, mert azt feltételezi, hogy az emberek önmagukban nem tudnak létezni, boldogan (ez majd egy külön poszt..) Na nekem ez is hazugság. Megértettem, hogy önmagunk határainak megtartása nélkül lényegében lehetetlen valakinek belépni a személyes terébe, hiszen mi már rég elvesztünk az elvárásokban és úgy eltorzultunk, hogy nem csoda, fogalmunk sincs kik vagyunk és kivel? Az érzéseink is torzak, csak a vágyainkra és a félelmeinkre épülnek, amit a saját illúziónk hozott létre. Az elménkkel. És hol van a szív? Tudjuk e igazán látni a másikat , nem önmagunkon keresztül. Úgy ahogy van! Szóval ilyenek..

Amikor már kellőképpen szétpörögtem magam, napok óta először éhes lettem. Mivel ezen a nyáron a sok esőtől ősz lett, valami édesre vágytam és puhára és nagyon finomra. Meggyes pite. Csak ez lehetett, semmi más. Kipakoltam az alapanyagokat a fa asztalomra. Olyan szépek voltak. Semmire sem gondoltam csak megtettem és valahogy ettől minden olyan egyszerűen ment. Margarin, liszt, cukor, kis bemélyedés, benne a sárga tojás. Kicsi gyerek vulkán napocskával. Meggy, csillogó cukor, vanília, sárga citrom héja... Úristen, annyira nagyon gyönyörű volt! A sütő meleg ebben a vacogós időben - én előtte ülök és nézem, ahogy a pitém átalakul. Az ott tényleg boldogság volt. Különös, de a melegben a földön gubbasztva az agyam nélkül kaptam választ a kérdéseimre. Nagyon egyszerű: lélekben folyton úton leszek. Örökre. Hajózom és a dolgok jönnek-mennek. A legnagyobb hiba, amit elkövethetek, ha értékelem a dolgokat és embereket jónak vagy rossznak. Nincs jó, vagy rossz. Én sem akarok már semmilyen sem lenni. Csak igaziként létezni. Boldogan. Akárhogy. Nem nyomhatom rá senkire a felelősséget, hogy boldoggá tegyen! Boldogság, egyszerűen magamtól. Így szeretni másokat. Igazán.

(Köszönöm a receptet Dettinek ! Daninak Brad Mehldaut mert jó időben jó helyre tette fel, hogy újra, más füllel hallhassam!)

Brad Mehldau meggyes pitéje

Hozzávalók:

-30-40 dkg fehér liszt

-egy egész Ráma

-egy zacskó sütőpor

-10 dkg cukor (én nádcukrot használok!)

-egy tojás (+ egy a tészta megkenéséhez!!)

-1,5 kg vagy három csomag fagyasztott meggy

-5 dkg finom szemű zabpehely

-egy citrom héja

-vaníliával összekevert cukor 3-5 evőkanál

Így csinálom:

A Rámát egy mély tálban apró kockákra vágom. Rászórom a 30 dkg lisztet és összemorzsolom. Hozzáadom a cukrot és a sütőport. Kicsit összedolgozom, majd jön a kicsi gyerek vulkán...(mélyedést csinálok a közepébe!) és beleütöm a tojást. Alaposan összegyúrom, amíg homogén tésztát kapok. Ha túl ragadós akkor jön a maradék 10 dkg liszt. Nem kell az egészet beletenni! Ezt érzéssel! Látni fogjátok, mikor jó! A tésztát kétfelé vágom és kicsit pihentetem, amíg a meggyet elkészítem.

A meggyet tálba teszem (magozottat!) és a vaníliával ízesített 3-4 evőkanálnyi cukorral megszórom. Nem baj, ha levet ereszt, nehogy leöntsétek róla! Ha fagyasztott a meggy, fagyott állapotban is rátehetitek, mert a zabpehely felszívja a felesleges nedvességet!

A tészta egyik felét kinyújtom, és egy kivajazott tepsibe teszem. Megszórom a 10 dkg zabpehellyel és a meggyet ráteszem a levével együtt! Ettől lesz az egész pihe-puha! A meggy tetejére citromhéjat reszelek. A tészta másik felét is kinyújtom és ráterítem a meggyek tetejére. Villával megszurkálom és megkenem tojás sárgájával.

180-200 fokos sütőben 30-40 percig sütöm. Ha pirul a teteje és szépséges aranybarna, akkor jó!

Tádámm!! És kész! Hihetetlen finom. Nem nehéz! Meg tudjátok csinálni

Brad Mehldau - Don't Be Sad